Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Ottlik Géza: Hamisjátékosok

Ottlik Géza: Hamisjátékosok
3.

Kuli egyre jobban belemelegedett, verte a zongorát. Már egészen régi dalokat játszott, nem törődve a táncolókkal, akik közben ismét leültek a kerevetre.

Féléve, a télen találkoztak először, az előkelő társaskör kártyaszobájában. Az író ahhoz az asztalhoz vetődött, amelynél Colt Hanna minden este játszott. Szép lány - gondolta -, mit keres ez itt? Csakhamar kiderült, hogy a szép lány kemény kártyásmester, Miklós megnyugodott ebben. Vesztett azon az estén, s kifelé menet többen érdeklődtek a vesztesége iránt. Szokatlanul érdeklődtek. Kuli a gépkocsiban megmagyarázta: «Tudod, az a kislány. Azt tartják, hogy hamisan játszik. Marhaság. Ismertem az apját. Különben lehet. Mindegy.» A zeneszerző általában nem tekintette a társaskör tagjait igazán létező embereknek s különösen bohókás dolognak tetszett előtte, hogy mindenféle gondolataik és véleményeik vannak. «Tudomisén» - mondta. Miklós azonban felfigyelt.

Később egyszer együtt vacsoráztak valahol. Nagy társaság tolongott az ételek körül s az író megérintette Colt Hanna karját:

- Jöjjön, jöjjön. Keressünk egy asztalt.

Már indult is a tányérjával Kuliék felé s Hanna, aki másokkal volt együtt, felnézett, aztán mégiscsak utánaeredt. Miklós maga mellé ültette őt és egyenesen az arcába mosolygott. Délszaki ember volt ő, fiú, a nők rokona, ismerőse, testvérje és szeretője. Nem szólt hát, csak szeretettel mosolygott. De később nem sokat törődtek a kislánnyal. Hanna megszeppenve rágcsálta a kiflijét.

Nem, nem érezte magát elhagyatva itt, e nyurga, őszülő fekete fiú oldalán. Csak szerette volna, ha vele is beszélgetnek. Fészkelődött, s megnyugodott. Miklós cigarettát adott neki és datolyát. Ha beszéltek is pár szót, az író rendszerint ismét elfordult és már Kulinak válaszolt. El voltak merülve tárgyukba s Hanna nem vette észre, hogy Miklós fokozatosan berekeszti a vitát. Valamit hozzászólt a kérdéshez, hogy bekapcsolódjék. Az író feléje fordult, bólogatott, intett, és - minthogy még két mondatot akart Kulinak elmondani -, addig is, régi mozdulatával, rátette kezét Hanna jobbkezére, hogy ilyen szelíd testi kapcsolattal jelezze bajtársi, igenlő érzéseit, sőt erkölcsi és világnézeti helytállását, kettejük pártjának összetartozását, s még mindent, amit éppen csakis ez a testi érintés tudott kifejezni. A szó? És a szellem? Ez az író mindig is többre becsülte a testet, az anyagot. Azt tartotta, művek és könyvek helyett meg kellett volna fognia mindenki kezét, szemükbenézni és ilyesmit kiáltani: Ember! Ugy-e? - mert evvel a módszerrel feltétlenül pontosabban és döntőbben közölhette volna a közölnivalóit. Ámbár - mondotta - ez sem lett volna teljesen egyértelmű. «Mégis. legalább valami keveset megsejttettem volna velük.» Ha ezt mondotta, túlságosan is szerény volt. Keveset? Nagyon is sokat érthettek kemény, barna kezének gyengéd érintéséből a nők, itt és ott, a régi lányok, kik ott feküsznek mind, szerelmesen és tündöklőn, gyűrűző éveinek homokjában. Felesleges volt lekicsinyelnie műfaját. Éreznie kellett, hogy amint szelíden ráfektette kezét Colt Hannáéra, a lány a tarkójáig megremeg. Lehetséges, hogy a férfi mozdulata meghitt és baráti, de semmiesetre sem ártatlan. Nem lehetett ártatlan: már a vére is fulánkos volt, a vágytól örökké olajos. Vagy csak olyan volt, amilyennek a másik mindig érezni akarta?

«Hamiskártyás vagy, egyetlenem? - gondolta. - Hogyan csinálod? Nem a trique-re vagyok én kiváncsi, hanem a lelked bátorságára és isteni magányára. Hogyan csinálod? Mert te nem vagy ripacs, mint a többi tricheur, ezek a halacskák, akik körömszakadtig komédiáznak maguknak és gyengék, vagy a - hogyan mondják? - cápák, akik süketen úsznak lefelé a tengerben és még gyengébbek... Te a másik parton jársz, fehér homlokkal és ez csodálatos. Artemisz vagy te, vadászó istennő. Lásd, én csak halandó vagyok s legfeljebb félisten, de most el fogom engedni a kezedet, hogy mindketten újra kívánjuk ezt az érintést, s hogy megremegjen benned az édes, bűnös földi érzés, Artemisz...»

Egészen lázbahozta őt ez a gyémántfényű éles szó: Hamiskártyás. Artemisz lopva a kezére pillantott, amellyel most már egy szem cukrot ejtett a kávéjába. «Ugy-e ad nekem is» - szólt Miklós s a lány erre, miközben újra a cukorért nyúlt, kissé feleslegesen bólintott. Kuli, a zenész, felvont szemöldökkel nézte őket. «Hát igen, - gondolta, - ez megint szép kislány. Puha az orra, a vonásai még maszatosak. Bűvölöd-e már, Miklóskám? Egyen meg a fene.» Mert alapjában nagyon únta ilyenkor a barátját. Meddig tart még ez, hány esztendő még? Miklós így használhatatlan. Az volt a benyomása, hogy mindig ő az, Miklós az, aki jobban meg van bűvölve. Miért, miért nem, most, hogy nyárára lejött hozzá az író, eszébe jutott Colt Hanna s mégis meghívta neki, meglepetésül. «Mert marha vagyok» - gondolta. Vagy, talán így tovább marad Miklós. Vagy, essenek hát túl rajta. Kuliban volt egy ősi, szinte állati igény és kényszer: nem bírta, nem tűrte, hogy rosszul érezzék magukat körülötte, az emberek általában és Miklós különösen. «Persze - mondta az író - ez közönséges mindnyájunkban. Ezért van az, hogy a boldogtalanság bűn a többiek ellen...» Jól van, gondolta a nagy darab zenész, és verte nekik a zongorát.

Miklós már június elején megérkezett ez évben. Állandó szobája volt itt Kuli házában; néhány nyári ruhája, inge, két tenniszütője s ilyesmi egy tölgyfa-szekrényben állt, a régi nagy írógépje az asztalon. Az évek folyamán éppen elég kacatot hordott össze ebbe a szobába, hogy a magáénak érezhesse s helyét lelje a könyvek, kézelőgombok, a csorba szipkái és fehér vászonnadrágjai között. Egy héttel ezelőtt mégis, Kuli úgy látta, idegeskedni kezdett. Járkált fel-alá a kertben, lógatta a fejét. Kuli nyomban nálánál is idegesebb lett ettől. «Mi bajod?» - kérdezte. Attól tartott, hogy barátjára rájött a «bolondóra», s megszökik. «Semmi, nincs semmi bajom.»

- Unod magad? - faggatta.

- Nem, dehogy. Gondolkozom.

- Hát ne gondolkozz! - kiáltotta mérgesen. Még aznap meghívott egy féltucat embert, hadd legyen mozgalmasabb a ház. Miklós a vendégeket aztán tényleg únni kezdte. Kuli ingerülten vallatta őt:

- Most megint mit gondolkozol?

- Valamit akartam, nem tudom mit... Elfelejtettem valamit, mégpedig valami jó dolgot...

«Már megint bűvölet» - gondolta Kuli, s eszébejutott a hamiskártyás lány. Levelet írt és feladatott egymásután két táviratot. Aztán Hanna valóban megérkezett, s ezen csodálkozott is, nem is. Milyen fehér a nyaka - gondolta. - Bűvölet. Kuli kitartott önkényesen választott szavai mellett, melyek humorosak s egyben rugalmasan tág jelentésűek voltak.