Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám

Illyés Gyula: Naplójegyzetek

Megtisztel egy gróf. Korszerű ember; sajnos, maga is tudja. Megnéz, mosolyog; látom, keresgél. Úgy mondja, mintha ajándékot adna:

- Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi különbség hát köztünk? Szavak ezek, csak szavak!

Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Valahogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a magasabb. Elfogadom, elgondolkozom. Hogy viszonozzam? Nem szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom, csendesen:

- Semmi különbség nincs. Én is minden arisztokratát született parasztnak tartok.

A próba, a merőben nyelvészeti, nem sikerül; a nyúl nem állja a kísérletet, meghökken, lelkében körülbelül százötven évet ugrik vissza, karmolni kész. Mit tehetek, nem kulloghatok utána. Megpróbálok százötven évet előrelépni: megkínálom a csomag leventémből, tüzet is adok neki, aztán sarkonfordulok. És érzem, hogy tűnik közülünk a különbség.

*

Mennyi adaton, kísérleten, vizsgálaton kell átvágnia magát ma az embernek, mennyi mindent kell tudnia, hogy csak hozzávetőlegesen is megállapíthassa, hogy semmit sem tud arról, ami a világon van. Hát még: ami a világon és a világból lesz! A bölcsészet jó százötven évig készült erre. Most az úgynevezett gyakorlati elméken, az országlókon és segédhadaikon volna a sor. Bírják ésszel, kitartással, bátorsággal? Ihlet és alázat is kell hozzá. Reménytelen. Csak azután érhetnének oda, ahonnan a költő az első jó versével elindul.

*

A váltógazdálkodás hasznának csábítására megfordul fejemben a regényírás. «Piroska levette a gyümölcstartót a tálalóról.» Elborzadok a felelősségtől, a teremtés esetlegességétől, ettől a szabadjára eresztett Piroskától, aki minden pillanatban a vendégek fejéhez vághatja a tálat és egy-két kacér tánclépés után kezén járva kivetheti magát az ablakon «velőtrázó sikollyal» (vagyis még az útja is megvan). Isten dolga ez, csak neki van hatalmában, hogy mindent újra csináljon, ha a fejezet vagy a könyv a végén esetleg rosszul sült el. És rémülten leteszem a tollat.

*

A forrót a jéghideggel váltogatva, a katolicizmusban ma is a szabad akarat merész elve dermeszt meg és gyujt lelkesedésre. Bámulom korunk regényíróit és történészeit, akik «jellemet alakítanak»: arcrándulás nélkül vállalják a mesterséget, melyet lám Isten is csak homályos tartózkodással vállal. Honnan veszik a bátorságot? Lenyügöz az elszánt fondorlat, ahogy az indító okokat eleve fölállítják, szaporítják, aztán hirtelen összerántják, ekkor már a hős nyakán, akinek akarva nem akarva fel kell másznia a holdsütötte erkélyre, a Turulra, vagy Anglia trónusára. De fel is háborít ez az eretnek arcátlanság; rajtam is kipróbáltatott. Saját magam próbáltam ki magamon. Hálistennek, eredménytelenül: ahogy az indító okokat egyik kezem a nyakamba rakta, a másik szerencsémre már tépte is. Nem regény figurái vagyunk; istené? Ha érezném, hogy sorsunkba beleszól, ödipuszi tragédiába vágnám fejszémet. De nem érzem, egyedül érzem magamat, ezért merek gúnyolódni: fitogtatni, hogy szabad vagyok, van méltóságom, ha emberi is. Oh, ha leintene! Biztatni fogom.

*

V. könyvet írt saját fejlődéséről. Hogy védi magát! Nem másoktól, ami még úgy-ahogy érthető volna, hanem önnönmagától. Társadalmi forradalmár volt; jól tudja, adat van rá, írásos bizonyítékok tömege, nem tagadhatja le. Tagadni nem tagadja, de folyton azt keresi s bizonygatja, hogy belül, szíve mélyén mégsem lehetett forradalmár. Úgy kezeli magát, mint a regényíró a hősét: a gyilkosban is megmutatja az embert s ezzel már fel is menti. A módszer rossz. Az író mindenkit megérthet, csak magát nem. Az írás ott kezdődik, hogy az ember elszánt ellensége lesz saját magának és irgalmatlanul leleplezi. Én véletlenül (személyes érintkezésből) tudom, hogy V. nem volt igazi társadalmi forradalmár, már annakidején az volt, ami ma. De könyvéből csak azt tudtam meg, hogy saját magában nem lát tisztán: ezúttal gyengét alkotott.

*

Tragédiánk, - nem tragédiánk, csak bajunk, hogy akik beszélnek néha rólunk, azok sem tudják, hogy rólunk beszélnek. Úgy beolvadtunk a környezetbe, e középeurópai tarkaságba, - oly kevéssé váltunk ki! Páris és Konstantinápoly vonalán síkság csak Magyarországon van... «J'ai dans la tęte des routes dans les plaines souabes...» - mondja kérkedve Rimbaud az Une saison en enfer-ban. Ez a sváb alföld persze a magyar alföld; Rimbaud elrabolja Petőfitől, tőlünk, másoknak adja már 1873-ban! A költők nem váteszek. De az ilyen elírásuk kísértetiesebb lehet a jóslatoknál is: a világ tudatát fejezik ki.

Igaz, mit tudunk mi Rimbaud-ról. 1876-ban keresztül akart utazni Magyarországon, keletre. Bécsbe jött, hogy a németben tökéletesítse magát. Rögtön kap izelítőt keletből. Kocsiba száll, összebarátkozik a kocsissal, aztán a kocsis barátaival: párisi szokás szerint inni hívja őket. Azok leitatják, aztán kirabolják, keleti alapossággal az utolsó fillérig. Kora legnagyobb francia költője, hogy föl ne forduljon éhen, a legalacsonyabb munkákra adja magát, végül koldul a tündéri császárvárosban. Kitoloncolják. Nem koldulás miatt. Valaki védelmében összeverekedik a rendőrökkel.

Különben ötven éve halt meg, 1891-ben.

*

A társasgépkocsiban - Pest környékén - épp a hivatalos hirdetményekkel szemben telepszünk le. A kocsi még nem indul, de éhes szemem máris jár, a hirdetmény sorait futja végig. A hirdetmény a munkásbérletjeggyel utazókat figyelmezteti, hogy mi minden igazolványt kell maguknál tartaniok, mert ha nem: «bérletjegyük el lesz kobozva.» Utitársam rám néz, fintoromat várja. Elégedetten mosolygok. «Végeredményben ez a sértés is tetszik nekem - mondom - tetszik, mert nyelvünk könnyedén, s valóban mosolyt fakasztva úgy veri vissza, hogy közben erejéből és magatartásából is megmutat valamit. Azt mutatja megint csak, hogy ez a nyelv férfias: utálja a kibúvót; aki vele szól, annak szemtől szemben mindent vállalnia kell, saját cselekedeteit is. A szigorú gépkocsitársaság nyilván szívesebben venné, ha a kevéssé kellemes elkobzó műveleteket valami harmadik személy - tán egy angyal, vagy egy ördög végezné, - ahogy minden más nyelvben udvariasan el is végzi. A magyarban nem végzi, a bérletjegy «nem lesz elkobozva», hanem valaki elkobozza, a tettesnek elő kell állnia. Igen, egy kicsit keményen hangzanék úgy, hogy «elkobozzuk», de ez a nyelv nem ismer köntörfalazást. Inkább lemond az udvariasságról is. Újabb bizonyíték ez ahhoz, amit már annyiszor mondtam: ezen a nyelven még alig lehet hazudni. Rögtön kitűnik. Lám, még félreállni sem lehet. Legtöbb nép úgy is mondhatja: a haza meg lesz védve, a szabadság ki lesz víva. Mi csak úgy mondhatjuk: kivívjuk a szabadságot, személy szerint, mindnyájunk egyéni helytállásával: legegyszerűbb mondatunkban is állandóan szavunkat adjuk rá. Ez a nyelv felelősségre, áldozatra kötelez. Tán azért lehet oly nehezen megtanulni.»

*

Emlékszem egy megdöbbenésemre. «Micsoda gazember - villant fejembe, miközben szembenéztem valakivel -, pedig olvasta a János Vitézt, az Apostolt!»

*

Mindig felháborított, hogy Amerika felfedezésének érdeméről szólva oly hálátlanul megfeledkeznek a kínaiakról. Az érdem igazánból az övék. Kolombus elődei és utódai, de maga Kolombus is, mint tudjuk, őket kereste, a hozzájuk legrövidebb utat; Amerika ezen az úton, abban a pillanatban csak botlató akadály volt, kellemetlen zsákutca; egyidőben véletlen ajándék és az eredeti cél feladása. Az irodalomban nyüzsögnek az ilyen példák. Például én a Puszták Népét igazán nem irodalmi műnek szántam. Örökre bántani fog a lelkiismeret, ha valamikor esetleg az irodalom dicsekszik vele és nem a céljához ért szegényparasztság.

*

Nyelvünk letéteményese a nép. Ebből azonban nem következik, hogy célszerű volna az első kúnsági legényt állandó döntőbírául szerződtetni az egyetem, vagy az akadémia nyelvészeti bizottságába. Ősi dalainkat a nép őrizte meg, de a nem-népiszármazék Bartók szava és érdeme több, mint az előbbi legényé. A nép csak egységes nép mivoltában mond hiteleset, mintegy népszavazás útján. Az őstehetségek tragédiája egyebek közt az, hogy akaratuk ellenére is igen gyakran előbb-utóbb a népnek csak olyan képviselői, olyan orákulumai lesznek, akár korunk divatos tollbamondói.

*

Van, aki csak a pénzzel kapcsolódik az embertársaihoz, termeléssel, árucserével. Az író a lélekkel, de alig másképpen, mint azok, akik az aranyuk értékét s természetét vizsgálják.

Mindenekfelett a lélek érdekel. A magamé, mert ez van leginkább kezemügyében. De lelkemet csak azért vizsgálom, bontogatom, teszem naponként mérlegre és próbára, hogy mások lelkét megismerjem. Egy kicsit nyereségvágyból teszem. Néha szeretném eldobni.

*

C. alkotó kritikus, megértem rengeteg kínját-baját ezzel a konok világgal. Hogy messzebb ne menjek, itt vagyok mindjárt én. Egy ihletett percében képet teremtett rólam, megszabta határaimat, fejlődésem vonalát. Ezek szerint kellett volna alakulnom, akár egy regényhősnek, mert hisz valóban teremtmény voltam, alkotás (én s nem a művem). Bevallom, némi árulásfélét éreztem C.-vel szemben, valahányszor eltértem a vonaltól, amelyet elémszabott és se demagóg nemzeti költő, se kormánybérenc, se jólkereső üzletember nem lettem, sőt még folyondár és kigyó sem, mely baráti kebelre csúszik. Ilyen, amikor egy szépen megtervezett regényalak egyszerre fellázad. Regényalakom már nekem is lázadt fel, ezért értem C. keservét. Nyilván sunyi és alattomos fráter lehetek, ezt látom C. pillantásában. Ez néha magamnak is eszembe jut, pironkodva búvok C. elől. Ilyen, amikor a műfajok keverednek: az alkotó regényírás és a kritika, amely csak az alkotás magyarázata lehet.

*

Akinek mondataiban ellentmondás van, az - természetes - hazudik.

A nyelv könyörtelen volt valaha, könyörtelen bírája a gondolatoknak. Most csak az írókat vallatja? Meg merném kockáztatni: a stílus fejlődése az igazság fejlődése. A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre könyörtelenebbül. Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy «tudtán kívül» vagy «nem előre megfontolva». Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál nincs.

*

X. politikus, politizál, s mivel rosszul, hát dörgedelmes hangon szólítja az írókat szekértolásra, az ő szava szerint «harcra!»; mert hisz azok mindig «előfutárok» voltak. Bár a szót ő mondja, van benne igazság, helyeslően bólintok. Engem épp az utcán szólít fel. «Igen, előfutárok, mondom, ők fedezik fel az eszméket, ők vívják az emberiség legnehezebb harcát, az előörsit. Tehát igazán akkor politizálnak, amikor írnak vagy felfedeznek. Az eszméket a politikusok legfeljebb már csak terjesztik: tolják. Tehát tulajdonképpen a politikusok a segédcsapatok, igazánból őket kellene tettre szólítani.» «Milyenre?» «Csak arra, hogy olvassanak: vagyis hallgassanak és figyeljenek, szerényen, ahogy tanítványokhoz és követőkhöz illik. A legnagyobb politikusok egy-egy író epigonjai voltak.» Ingerülten néz rám, kivételesen megértett egy gondolatot.

*

Lampe a Historia ecclesiae reformatae in Hungaria című művének 58. lapján azt mondja, hogy a híres 1523. évi 54. törvénycikk, mely szerint Luther hívei halállal s javaik elkobzásával büntettetnek, leginkább Ozorai Imre luteránus pap és annak pártfogói Massay Imre és Nadányi István ellen volt intézve. Ez az Ozorai dunántúli volt, de Vittenbergában Luthert és Melanchtont hallgatta; járt a krakkói egyetemre is.

- Ozorai, Ozorai, a neve után, a 16. században, ez csak ozorai lehetett, - mondom Ozorán, hogy egy kis dicsőséget hozzak.

- Hát öcsém, nincs is itt egy fia luteránus, de ma sem - mondja K. bácsi, - szín katolikus község ez.

A történelem közelebb jön.

- Szóval Werbőczinek sikerült - mondom. - Itt legalább.

- Idevalósi volt az is. Ide Döbröközre - mondja a sógorom -, a várából még most is megvan egy pár darab.

A szőlőhegyen ülünk, az egész ország egy pillanatra körém szűkül. Akaratlanul is Döbrököz felé nézek, egy pillanatnyi szorongással.

*

A katona eszményt, hősiességet, példát, vagyis értéket hagyhat maga után akkor is, ha a csata, az erőfeszítés kudarccal végződik. Hasonlóképpen a tudós, a művész is. Európa sokhelyt újabban kitermelte azt a politikust, akinek minden értéke a kézzelfogható eredmény. Mindinkább csak az, semmi más. Kossuth még nagy maradhatott, noha törekvéseiből semmit sem sikerült megvalósítania. Mert magatartásában, törekvésének és munkájának formájában is volt érték: férfiasság, erkölcs, önfeláldozás. Ez az újabbkori politikus mindenről lemondott s eredményével áll vagy bukik. Ha elbukik, úgy kell bánni vele, mint a felsült kalandorral, sőt sikkasztóval. (Hisz siker esetén ő is csak úgy viselkedik, mint a tétet-nyert kalandor vagy sikkasztó.)

*

Meghűl bennem a vér. Az Ország Útja készséges cikkben olvassa fejemre, hogy a «Csizma» eszmemenete megegyezik Giono «Lettre aux paysans» című könyvének eszmemenetével. Giono is megállapítja, hogy a paraszti életforma csődben van, ő is helyteleníti, hogy a parasztok városba, proletársorba tóduljanak. Az önellátást ajánlja, a falu függetlenségét, az egyén felszabadulását, de erőszak nélkül. Én ugyan mindezt csak átmeneti időre ajánlottam, a város és a falu új alkujának megteremtéséig, a gépek és a műveltség megszerzéséig s megjuhászításáig, azaz eltértem Giono útjáról, de eszmemenetének ez a részlete pontosan benne van abban, amit leírtam. Olvastam könyvét. Ime ez a közös tanácskozás is abból való s ez a kép is, hogy a pénz odatolakszik a paraszt és búzája közé. Akkor nem sejtettem, de ma világos előttem: kedvet is kaptam tőle írásra. Ezért illett volna köszönetet mondanom. Hogy feledkezhettem meg róla. Mert én is tettem neki szívességet? Itt nincs kölcsönösség. Homlokomat törlöm.

Nem tréfálok. Hirdetem az erkölcsöt, nem bujhatok ki. Most válik el, mennyi az erő benned, mondom magamnak, most, hogy magad felett kell ítélkezned. Hogy gyorsan írtál, az egész könyvet négy hét alatt? A mentegetődzés is a gyávaság jele; hisz mindenki követhet el hibát. A férfi beismerni is tud. De mi a jóvátétel, a tisztulás? A vezeklés, a lehető legnyilvánosabb. Magamnak kell terjesztenem hibám hírét. De töredelmesen, nem védekezésül, hanem vádlón.

- Ugyan, - mondja rögtön N., - az a darab eszmemenet! Szószerint benne van Tolsztojban is. Benne van a kiáltvány-író kedv is.

Csak egy pillanatra könnyebbít meg. Tudom, elfogult irányomban; az erkölcs megszállottja ő is, apja bíró, de engem tán az apagyilkosság alól is felmentene.

- A fiziokratákban is benne van, s egy egész sereg parasztmozgalomban, Münzertől a vásárhelyiekig, - mondom, de rögtön elpirulok: mentegetődzés volt. Jön is az ellenhullám.

- Az csak súlyosbítja a dolgot. Ha még több embert rövidítettem meg. S az mentsen fel, hogy Giono, sőt már Tolsztoj is plagizált? Mintha tolvaj tolvajtól lopna.

Köszönöm N. vigaszát, ez ad erőt a még nagyobb töredelemre, hogy még mélyebben magamba szálljak. Nem szállok egyedül, bátrabban mívelem. Van segítség mellettem; nyugodtan odadobhatom magam, valami megmarad belőlem, ha másutt nem, nála. A vád és kétségbeesés szinte jólesik. Azt köszönöm neki, azt a fájdalmasságában is felemelő alkalmat, hogy magamat a legkegyetlenebbül büntethetem. A divány sarkán ülök, hallgatagon.

- A túlzott munkamegosztás bírálata sem tőlem való! Az meg Ortegától, Huizingát is olvastam. És az értéktöbblet... arról is írtam néhány mondatot. Mi való hát tőlem?

N. belekezd abba, hogy minden eszme szükségszerűen más eszmék találkozásából? összeütődéséből vagy párosodásából születik. Megnyugtat, hogy az egész, az új egységkör az enyém. Arca hirtelen felderül. Hisz a falu és a város ilyenfajta viszonyáról azelőtt is írtam. Szerencsére egy és más meg is jelent, csaknem egy évvel Giono könyve előtt, így még a Pesti Naplóban közölt kor-rajzokban is. Emlékszem-e: egy regényhős, egy fiatal paraszt beszél ott ilyesmikről, épp valami város rendbetevéséből jövet. A regényben később is fellép, fokozatosan ezekre a gondolatokra eszmél rá. Végül egy egész paraszt-csoport pedzi ezt az eszmekört. Emlékszem s ettől rémülök meg igazán.

- Kérlek, az a fiatal paraszt élő személy. Távoli unokatesvéri alapon sógorom. Akkor tehát őt röviditettem meg. S ez kétségtelen, az elsőbbség itt pontosan megállapítható, akár napra. Csak annak kell utánanézni, 1918 végén mikor jelentek meg a környékbeliek Kaposváron. Én akkor még zöld kamasz voltam, beszélgetésünkben ott a szekéren tehát egész bizonyosan ő vitte a szót. Az is igaz, hogy a gondolatot később egy fél-falu tárgyalta. De ez is csak a bűnt súlyosbítja.

- Azt tárgyalták, ami minden épeszű embernek megfordulhat a fejében.

- De mégis, ők tárgyalták! S milyen bátran! Bátrabban Giononál is, mert azt épp csak lecsukták. Közbe-közbeszóltam én is, de emlékszem, határozottan emlékszem, hogy ők vezettek! Ne mondd, hogy legfeljebb bátorságukat plagizáltam. Csak próbáltam. Erre felelj. Mi hát az én részem? A gondolatátvétel most már önmagában foglalkoztat. S a gondolatátvitel is. Máskor is beleeshetek. Mi az író része a műben, ha százszor köznapi, vagy százszor közkinccsé vált eszméket dolgoz is fel? Itt valami nincs rendben. Azt szeretném tudni, mi az én részem.

- Eredj sétálni. Aztán írj, próbáld meg. Ird ezt le. Hátha kisül most is valami.

Elmentem, idáig írtam.

*

Az idei gépkocsi jobb, tökéletesebb, mint a tavalyi. A vers nem, azt már nagyjából mindenki tudja. S a gondolat? Hány remekművű eszme tünt el, vesztette el hitelét, mert a rákövetkező divatosabb volt, mert e téren is «haladtunk a korral!» Mi mindent eldobtunk e haladás kedvéért: mai korunk a bizonyíték rá. Fölvetek egy eszmét. A válasz nem az: lássuk, igaz-e, hanem: reakciós! Csak azért, mert már hallottak harangozni róla. Minden tapasztalat ellenére a haladás bűvkörében élünk, abban élek én is. Csak titokban, magamnak idézem fel a diákkori viták tréfás mondását: a paralizis is progresszív. De már nem tudok mosolyogni rajta.

*

Eszembe jut, amikor fölértem a Jungfraura. Maradék pénzemen érkeztem, izgatottan, szinte száraz szájjal és szemmel, a látnivágyás szomjától. Azt hittem, a világ végéig ellátok. Dél volt, másnap reggelig maradhattam. Drága volt minden percem.

Megebédeztem, az étterem nagy ablakain át pillantgattam a jégmezőkre, még takarékoskodtam. Ebéd után felmentem a szobámba, illetve abba a kis fülkerészbe, ahová az olcsóbb vendégeket szállásolják, bekapcsoltam a villanykályhát, végigfeküdtem az ágyon. Kint szemelt a hó és sütött a nap, a látvány valóban felemelően ünnepi volt. Nyugtalanság fogott el. Nem vagyok könyvmoly, de hirtelen olvasni szerettem volna. Táskámban csak füzetes, rongyos Berzsenyi volt. Azt olvastam, előbb idegesen és türelmetlenkedve, aztán dacosan, aztán oly nyugodt, derült és valóban ünnepien emelkedett lélekkel, mint aki áldozatot mutat be, háláját kiönteni borul földre. Egész délután olvastam. Alkonyat felé fölcsúszkáltam a csúcsra, a híres naplementéhez, két-három perc elég volt belőle, röstellkedve lejöttem és tovább olvastam, ekkor már a mezei tanácsokat. Élményemről írnom kellett volna, felmentem a társalgóba, egyedül voltam - épp a háború előestéjén, 1939 szeptember 2-án -, tollat fogtam, a vendégkönyvet lapoztam, kinéztem a fehér éjszakába s végül a könyv következő tiszta lapjára gondosan lemásoltam egy japán, vagy kínai érthetetlen, de bizonyára rajongó írásjeleit, a dátum után bárki ellenőrizheti. Békélt szívvel, a teljesített kötelesség jó érzésével tértem nyugovóra s ereszkedtem le másnap a hegyről, mint aki semmit sem mulasztott. Emlékeim most elevenednek és színeződnek. A hegy szebb, mint aminőnek utazásom előtt képzeltem. Változatlanul csak képzeletemben él? Nem hiszem. A havasi csókák sárga csőrétől a folyosón szállongó avas vajszagig minden részletre emlékszem. Úgy látszik, mindenben egyensúlyt kell tartani, meg kell maradni szerénynek, embernek. A fenséges épp úgy elveszi a szem fényét, akár a nap. Csodában csak annak lehet része, aki nem vár rá, vagy csak szemesarkából pislog feléje. Bizonyos vagyok benne, hogy aki oly mohón, olyan «no lássuk»-szerűen szögzi tekintetét Istenre, mint egy kirakatra, vagy mozivászonra, az sohasem látja meg.