Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám
Jó így nekem, édes, ne siess a szerelemmel.
Figyelnek az istenek.
Mint erdei úton, köveken, holdtalan estén,
lépj lassan: a mélybe tekereg majd ez az ösvény
s lesz majd egyre keskenyebb.
mindent, ami színes, belehullni ama lángba -
kivillant a puszta csont.
Szárnyas szerelemtől nehezült meg, ami könnyed,
sejtés lett a fátyla a finombőrü örömnek,
oly pontosan egybefont.
Két sors ha kibomlik ölelésben tüzesedve
s két lélek egy igaz láng:
boldog lobogásuk csupa illat a halálnak -
bűnhődnek a földön, akik egymásra találnak.
Bár magasra ne szállnánk!
Szökjünk - mire jó, mondd, ha a könnyű szerelemnek
szép rácsain túllátunk?
Kezd már komolyodni ez a perc is, de te fékezz.
Őrizd meg az első napokat. Hadd legyen édes
a föld felé hullásunk.