Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám · / · Egységes magyarság

Egységes magyarság
III. Keresztury Dezső

A jószemű idegen - tapasztalatból tudom - ha csak pár hetet tölt is Magyarországon, sajátságos, nyugaton alig tapasztalható jelenséget vesz észre. Budapest s - ami sajnos kissé ugyanazt jelenti - az európaival egyenrangúnak érzett magyar műveltség, úgy látszik, a keleti elmaradottságba, vagy a színes exotikumba süllyedt vidék felett lebeg, mint Mohamed koporsója: se az égben nincs, se a földön. E tárgyról már sokan és sokféleképpen írtak is; nem egy történeti, néplélektani s társadalomtudományi kutató s számos közíró foglalkozott vele. Véleményüket körülbelül így foglalhatnók össze: A magyarság, mint a többi keleteurópai nép is, akkor telepedet meg mai helyén, amikor a keresztény európai műveltség már kialakult s megállapodott, fejlett formák szerint rendeződött. A Nyugathoz csatlakozott tanítvány-népek e kész magas műveltséget vették át s az új-hitűek öncsonkító buzgalmával elnyomták azt a hajlamaik szerint, szervesen fejlődött ősi műveltséget, amelyet magukkal hoztak. Az így támadt szakadékot évszázadok hordaléka sem tudta feltölteni; magasság és mélység közt legfeljebb egy-egy magános lángelmének sikerült hidat vernie, a legjobbak közül is számtalanon felmorzsolódtak azonban a sikertelen erőfeszítésben. Innen e perem-műveltségek töredékes, kiegyensúlyozatlan volta.

Ez az elmélet természetesen egyoldalú s bizonyos, hogy nem fejezi ki a teljes igazságot. A kiindulópontjául szolgáló tények azonban letagadhatatlanok. Magyar megfigyelők is észrevették őket s, különösen az elmúlt évtizedekre vonatkozóan, joggal tulajdonítottak nekik rendkívüli jelentőséget. Hogy pedig a kérdés nem csupán egyes nyugtalan, bíráló hajlamú írókat, hanem a szélesebb körű közvéleményt is foglalkoztatja, mi sem bizonyítja jobban a probléma körül mindegyre kiújuló vitáknál. «Magas műveltségünk a beolvadott, ösztöneikben és eszményeikben idegen rétegek Nyugatról hozott birtoka», mondják a fennen hirdetett népi megújhodásnak azok a hívei, akik a jövő fejlődésének szinte egyetlen útját a magyar népi műveltség uralomrajuttatásában látják. «A magyarság lemond rangjáról, vezető szerepéről s jelentéktelen társként hullik le a Balkán kis népei közé, ha magas műveltségi hagyományait elvetve, sértődött konoksággal visszahúzódik népi műveltségének úttalan bozótosába», felelik az ellenpárt hívei. «Nyugatosok» és «turanisták», «fővárosiak» és «vidékiek», «európaiak» és «tősgyökeresek», «doktrinérek» és «őstehetségek», «sznobok» és «parasztok»: a viták egymással szembenálló feleit még hosszan sorolhatnók tovább.

Szellemi életünk e végzetes, annyi nemes erőt és igyekezetet elnyelő szakadékának természetesen elsősorban társadalmi okai vannak s bizonyos, hogy előzményei fejlődésünk alkati zavaraiban keresendők. De kétségtelen az is, hogy a magyar történelem folyamán nem egy olyan korszakra mutathatunk rá, amelyben a magasságot és mélységet összekötő híd megvolt s pillérei olyan rétegeken nyugodtak, amelyek bírták is a rájuk nehezedő terhet. Nemzeti klasszicizmusunk korszakos jelentőségű összefoglaló alkotásainak eleven háttere s támasztéka például a magyar középnemességnek az a rétege volt, amely elég műveltséggel és okossággal rendelkezett ahhoz, hogy a kor legjobb szellemeit válassza vezérül s elég erkölcsi és anyagi erővel bírt ahhoz, hogy megmaradjon a maga tájhoz és néphez kötött, gyökeresebb világában. A XIX. század végére ez a réteg csaknem teljesen felmorzsolódott, befolyásának és szerepének egyre jelentősebb részét adta át a lassankint felnövekedett polgári középrétegeknek. A híd pilléreit is az újonnan felcseperedő osztálynak kellett tehát vállaira vennie. Tartotta is őket, ahogy s ameddig tarthatta. Tudjuk, mily nehezen s mily rövid ideig. Az összeomlásban a híd is összeomlott s arról, hogy újra ne épűlhessen, eléggé gondoskodott a békeszerződés s ami utána következett. Középvárosaink legértékesebbjei, az új magyar középosztály leggazdagabb s legépebb tenyészhelyei, idegen uralom alá kerültek; a csonka országban, úgy tetszett, csak egy elefantiázisban szenvedő, nemzetközi főváros s egy elsivatagosodó, barbár paraszt-vidék maradt. A világháború utáni két évtized belső ellentmondásai, fejlődészavarai, erőfeszítései és letörései nem utolsó sorban ezzel a ténnyel magyarázhatók. Ennek igézetében reccsentek meg a «romlatlan vidéket» a «bűnös főváros» ellen harcbavivő rohamcsapatok kürtjei, ennek jegyében adta ki néhai Klebelsberg Kunó a «decentralizáció» jelszavát s ennek vészes következményeire akarták felhívni az ország figyelmét a falukutatók csoportjai. Az eredmények eléggé ismeretesek: nincs ma az országban gondolkodó ember, aki a leomlott híd felépítésének égető szükségét kétségbe vonná. A gyakorlatban azonban: csupa félbenmaradt kezdemény, részletmegoldás, kínzó hiányérzet.

A visszatért területek - ezt hallottuk legtöbbször hangsúlyozni - a társadalmi és műveltségbeli ellentéteket áthidaló, minden igaz magyar értéket fenntartás nélkül összefoglaló népközösség eszméjét hozzák a fogság éveiből ajándékba a társadalmi, gazdasági s szellemi szakadékokban annyira bővelkedő csonka-országbeli magyarságnak. A társadalmi valóságok eszmei szépségű s tisztaságú ábrázolásaira azonban, sajnos, nagyon sokszor rácáfolt már a valóság s a történelem számos példáján megtanultuk, hogy az egykori szabadsághősökből gyakran válnak az abszolutizmus legerősebb támaszai. De tudjuk azt is, hogy a visszatért részekkel visszakaptuk nagymúltú, eleven életű középvárosaink egész sorát is. Olyan művelődési központokat, amelyek századokon át vezetői tudtak lenni azoknak a tájhazáknak, amelyekből kinőttek s felnevelői azoknak a néprétegeknek, amelyek elindultak a magasabb műveltség felé vivő veszedelmes úton. Még nem tudjuk, mennyiben befolyásolták e városok jellemét, nevelő és képzelőerejét, önállóságát és lelki függetlenségét az elmúlt sötét évtizedek. A nagy s szép multjukhoz méltó szerep mindenesetre készen várja őket a talán mégis megújúló Magyarországon. A feladat tiszta és világos, vitatkozni legfeljebb a részleteken kell és lehet. A visszatért részek városai a magasság és mélység szerves összekötésében kell hogy segítségére legyenek a fővárosnak és a vidéknek egyaránt. Az egész magyarságért folyó küzdelemben ez lehet legszebb hivatásuk. Oly feladat s szerep, amelyért érdemes a legnagyobb erőfeszítésre is vállalkozniok.