Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 9. szám · / · DISPUTA

Gábor Ignácz: Beszélgetésem egy fiatal metrikussal [+]

Én: Elolvastam a könyvét elejétől végig, nagy érdeklődéssel. Örömmel láttam, hogy Ön rendszerét nagyrészben az én ritmusteóriámra építette fel, pedig tudhatta, hogy azt harminc év óta a leghevesebben támadják.

Ő: Tudom, könyvemben célzást is tettem rá...

Én: Igen, láttam, egy jegyzetben... És dícsérnem kell, hogy e jegyzeten kívül minden utalást az én teóriámra óvatosan került - bizonyára az ügy érdekében...

Ő: Nem értem...

Én: Mindjárt megmagyarázom: Azok szemében, akik félnek egy új tudományos igazság felfedezésétől, mert azt, amit egyszer megtanultak, a világért sem akarnák másképp megtanulni, az én teóriám valósággal vörös posztó. Ön tehát nagyon okosan tette, hogy, mikor az én ritmikai tanításaimat rendszerébe beleszőtte, én rám nem hivatkozott, mert ezzel csak veszélyeztette volna a főcélt: ezeknek a ritmikai igazságoknak a terjesztését. Ez pedig ugye fontosabb, mint az a kérdés, hogy ki hirdette azokat először.

Ő: Persze, hogy fontosabb.

Én: No lám! Mikor p. o. a Königsbergi töredék verssorait Ön egészen úgy ritmizálja, mint én és a hangsúlyok alliterációs összecsendülését is szóról-szóra, vagy - betűrímről lévén szó, mondjuk - betűről-betűre egészen úgy látja bennük, mint ahogy én már évtizedek óta minden könyvemben és értekezésemben tanítom - aztán a Szent László énekének és más régi költői maradványunknak ritmizálásában is az én teóriám útján halad, minek akkor firtatni, hogy azt a fáklyát, mellyel Ön most a magyar ritmika homályába bevilágít, ki gyujtotta meg? Hát nincs igazam?

Ő: Tökéletesen! És éppen ezért én nem is firtattam.

Én: Vagy vegyük Zrinyi ritmusának problémáját. Ön bizonyára ismeri a Nyugat-ban (1918 június) megjelent Zrinyi verselése c. értekezésemet...

Ő: Hogyne ismerném. Többször is elolvastam.

Én: No annak örülök... Akkor tudja, hogy ebben az értekezésemben és azóta is minden dolgozatomban rehabilitálni igyekeztem Zrinyi verselését a «döcögő», «szabálytalan», «fülsértő» ritmus vádja alól. Kimutattam, hogy Zrinyi verssorai csak akkor botlanak, ha egy verstani anachronizmussal, a csak később Gyöngyösinél kialakult 6+6-os cezurát erőszakoljuk rájuk, így:

«Fegyvert s vitézt ének /// lek, török hatalmát.»

De ha az alexandrinus fejlődésének azt a fokát látjuk meg bennük, melyen a tizenkettesen belül a félsorok terjedelme még nem volt megkötve, akkor a 7+5 vagy 5+7-es cezuráju sorokat egészen szabályosaknak fogjuk érezni, így:

«Fegyvert s vitézt / éneklek, /// török / hatalmát.»

Nos, mikor Ön azt mondja, hogy «Zrinyi, akin a magyar tanárok a fejüket szerették csóválni, gyakori 7/5-ös soraiban sem botlik és még a legbotladozóbb versszaka is megáll, ha helyesen ritmizálják» és ezt aztán példával is illusztrálva szintén így jelzi a helyes ritmust:

«Fegyvert s vitézt éneklek /// török hatalmát.»

akkor úgye én is tudom, Ön is tudja, hogy Ön a Zrinyi verselésére vonatkozó tanításomat teljesen, vagy mondjuk új magyar stílusban: százszázalékosan átvette. Dehát nem elég, ha ezt mi ketten tudjuk? Minek ezt még másoknak is orrára kötni? Ez csak kárára válhatik az ügynek. Lám, az első kritika, mely az Ön könyvéről megjelent, már nagy hibájául rója fel, hogy az én teóriámra támaszkodik...

Ő: Igazán nem tehetek róla, hogy az a szemfüles kritikus észrevette, én sehol egy árva szóval sem árultam el.

Én: Tudom, sőt új verstani terminológiájával, mikor ütem helyett «tag»-ot mond, ütemezés helyett «tagolás»-t, pláne sormetszet helyett «sorközépi főtagolás»-t (szegény diákok!) ezzel a mi rendszerünk kompromittáló rokonságának minden nyomát olyan ügyesen tünteti fel, hogy ezért külön meg kell dícsérnem!

De ne vegye rossznéven, fiatal barátom, ha annyi dícséret után, most már a kifogásaimat is elmondom.

Ő: Kérem, csak tessék!

Én: Tehát először is azt hibáztatom, hogy a magyar ritmika egyik legsarkalatosabb problémájával, mely körül első könyvem megjelenése óta a legkeményebb harc dúl, t. i. a súlytalan kezdet problémájával az Ön könyve egyáltalán nem foglalkozik. Tudományos ellenfeleim, mikor teóriámat támadják, ezt a kérdést mindig mesterséges ködbe burkolják, hiszen «szavakkal lehet disputálni, szavakkal lehet rendszert csinálni», de arra a kérdésemre, hogy a magyar alexandrinust a gyakorlatban hogy is kell ritmizálni, olyan formán-e, ahogy eddig tanították, ritmikai hangsúllyal a sorkezdő súlytalanon, így:

«Az álmot, az árnyat, a napot, a holdat,»
«Hogy ne látnák annak végső vonaglását»

vagy pedig, ahogy az én teóriám kívánja, a ritmikai hangsúlyt az értelmi hangsúlyra téve, így:

«Az álmot, az árnyat, a napot, a holdat.»

«Hogy ne látnák annak végső vonaglását»

erre az egyenes, világos kérdésre, az egyenes, világos felelet még mindig késik és ma, csaknem száz évvel Arany János úttörő verstani munkája után, a magyar irodalom tanára a poétika órán még mindig zavarban van, mert nem tudja, hogyan ritmizáltassa tanítványaival a magyar alexandrinust.

Ő: Belátom, mulasztás volt, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam. De úgy gondolom, a legcélszerűbb volna ezt a kérdést egészen kivenni a teoretizáló metrikusok kezéből és egy költőkből összehívott forumra bízni: az döntse el, hogy melyik az alexandrinus igazi ritmusa.

Én: A gondolat nem rossz. Arany János is azt mondja:

Nyelvész urak jobban «tudják»,
A költő jobban «érzi.»

De rátérek másik kifogásomra: Ön azt mondja:

«a magyar versnek, melynek 600 év alatt nem csak a használatát, de még a hallását is elfeledték, az olvasását 30 évvel ezelőtt egy tudós megfejtette...»

Ő: Már sejtem, hol a baj... Azt írtam: «egy tudós» és nem neveztem meg...

Én: Rosszul sejti... Nem erről van szó. Hiszen minduntalan hangsúlyozom, hogy jól teszi, mikor az én egyéni hiúságomat feláldozza az ügynek... Sőt ellenkezőleg megint csak dícsérnem kell azt az ügyességét, mellyel ezt a kényes kérdést megoldotta, az egyszeri okos molnárleány módjára: Köszönni is, meg nem is, megemlíteni is, meg nem is...

Ő: Dehát akkor hol a hiba?

Én: A mondat folytatásában: Ön azt mondja:

«mikor a magyar vers... olvasását egy tudós megfejtette, a megfejtés sem belülről jött, a magyar hallásból - hanem az ó-skandináv Edda-dalok, a vogul gyüjtés, sőt a héber ritmika példája felől, akárcsak maga a megfejtő is.»

Először is a stílus ellen van kifogásom. Ön rövid akart lenni és homályos lett. Nem világos, hogy az a szellemes csattanó: «akárcsak maga a megfejtő is» a három helyhatározó közül melyikre vonatkozik, azaz hogy «maga a megfejtő» merről jött? Ó-Skandináviából-e, vagy a vogul földről, vagy pedig - uram bocsá! - a Jordán partjáról! Megvallom, soká törtem rajta a fejemet, míg annyi nehéz probléma után végre ezt is sikerült megfejtenem.

Ő: Igazán nem...

Én: Sose mentegetődzzék, fiatal barátom, az én korom és az emberi, túlságosan emberi gyarlóságokon megedzett életfilozófiám megóv attól, hogy az ilyen csípéseket megérezzem... De annál erélyesebben tiltakozom az ellen a kitétel ellen, hogy a magyar versek olvasását «nem magyar hallással» fejtettem meg. Azért, mert a magyar ritmikába bevezettem az összehasonlító verstudomány módszereit és könyvem megírásához különféle élő és holt nyelvek költészetének ritmusát is tanulmányoztam, azért már az én teóriám, mely - mint Ön megállapítja, - a magyar versnek évszázadokon át elfelejtett ritmusát megfejtette, nem magyar hallásból jött?! Hát azok a kiváló nyelvészeink, akik az összehasonlító nyelvtudomány útját követték, «magyar hallás» nélkül tárták föl a magyar nyelv titkait? És Zrinyinek évszázadok óta ócsárolt verseléséből én «nem magyar hallással» éreztem ki a kifogástalanul szabályos és zengzetes ritmust?!

Mikor a multkoriban - ahogy diákkori olvasmányaink kedvelt hőse, Vadölő, fülét a földre szorítva, megismeri a távolból hallatszó lódobogást - én is a magyar költészet anyaföldjére lehajolva feszült füllel hallgattam távoli korok verslábainak dobogását, egyszerre csak megéreztem, hogy Arany János alexandrinusaiban egészen máskép dobog a ritmus, mint Gyöngyösinél, más a cezura ereje, más a félsorok fűzése, - mint ezt Az alexandrinus átalakulása Gyöngyösitől Arany Jánosig c. dolgozatomban (Nyugat, 1940 március) ki is fejtettem. A két ritmusnak ezt a lényegbevágó különbségét eddig senki más nem érezte meg, csak én.

És az én hallásom nem magyar?

Ő: Félre méltóztatott érteni... Talán túl érzékeny.

Én: Igen, ebben a kérdésben az vagyok... A tudományos harcot szeretem, de tudományos érvekkel! Ön azt mondja abban a bizonyos jegyzetben: «Ahogy Gáborral elbántak, nem válik dicsőségünkre». (Hogy ezt ilyen bátran kijelenti, viszont Önnek válik dicsőségére!) - De engem nem kell sajnálni. Olvassa csak A magyar ritmus problémája c. könyvemet...

Ő: Jól ismerem...

Én: Hát akkor láthatta, hogy vissza is tudok vágni, keményen, alaposan... Abban azonban igaza van Önnek, hogy támadóim harcmodora nem volt éppen dicsőséges: Minthogy érvekkel nem tudtak legyőzni, folytonos hurrá! diadal! kiáltásokkal szuggerálták a győzelmet maguknak és a felületes vagy elfogult közönségnek, aztán a győztes jogával élve, hadizsákmányul elkaparintották legértékesebb ritmikai igazságaimat, melyeket évtizedeken át bányásztam a magyar költészet mélyéből. Alig van már teóriámnak olyan tétele, melyet egyik-másik tudományos ellenfelem «magáévá nem tett volna».

Ő: Én meg is állapítom, hogy «verstanunk egész más Gábor előtt, mint utána.»

Én: Igen, láttam, abban a bizonyos jegyzetben... Horváth János is megkülönböztet «a magyar vers kérdésének történetében egy Gábor Ignácz előtti és egy Gábor Ignácz utáni szakaszt». (A középkori magyar vers ritmusa 8. l.) És u. o. összeállítja azt az elég terjedelmes irodalmat, mely az én könyvem körül megindult. Ez talán még sem azt mutatja, hogy velem olyan könnyen lehetett «elbánni». Nem, és százszor nem! Azt a teóriát, melyet harminc év előtt én ültettem a magyar ritmikába és mely erős gyökérszálakat eresztett a magyar vers és a magyar nyelv talajába, sem a meg-megujuló fejszecsapások, sem a nedvéből táplálkozó sok fagyöngy nem tudta elpusztítani. És vitalitásának újabb bizonyítéka, hogy most új ágakat hajtott az Ön könyvében. Melyhez különben - dacára a dacárandóknak! - őszintén gratulálok.

Sikfőfürdő, 1940 augusztus.

 

[+] Németh László: Magyar ritmus. (Magyarok Könyvtára.)