Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 6. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Lajos: A modern sakk vezérkönyve
Maróczy Géza könyve

Ennek a könyvnek bírálata sakkmesterekre, a sakk elsőrendű szakértőire tartozik. De mint örökös tanuló, mint a sakk iránt érdeklődő játékos, aki a mesterjátszmák elemzéseit gyerekkorom óta olvasgatom, a könyv megjelenése alkalmával talán mondhatok néhány elismerő szót a mesterről. Jár ez neki a Nyugat hasábjain is, mert egyike azoknak a magyar embereknek, akik szellemi teljesítménnyel világhírre tettek szert. Maróczy Géza a sakkjátékban mester, sőt a sakkozók világában használatos meghatározás szerint nagymester. Köztudomású, hogy a világ legjobb egynéhány sakkozója közé tartozik, hogy nemzetközi versenyeken többször nyert első díjat, hogy ellenfelei közt a legkiválóbbak szerepeltek, mint Steinitz, Csigorin, Tarrasch, Pillsbury, Schlechter, Janovszky, hogy fényes eredményeit tisztán a maga zsenialitásával érte el, mert Charousek halála óta még ahhoz sem volt méltó partnere, hogy a versenyekre készüljön. Tehetsége, nagymesteri mivolta előfeltétele a könyvének, a könyvről magáról pedig a sakktanuló hálásan mondhatja el, hogy megalkotójánál jobban talán senki sem tud a sakk iránt kedvet kelteni, a sakkot magyarázni és tanítani, nehéznek látszó feladatok megoldásához könnyedén hozzásegíteni, hibákat megmutatni s helyükbe a jót iktatni, - ez az önkéntelenül is hódoló dicséret pedig talán még több, mint a szakemberek várható elismerése.

Ez a néhány mondat, ez lenne tehát a zászló meghajtása. De - következnie kell még valami csekélységnek, hogy úgy mondjam, közérdekből, a sakkjátszók, a jók és a pancserek, a kibicek és a nemsakkozók egy részének nevében. Ily szerepben, kissé dohogva s mintegy a szomszédom fülébe súgva, ellentmondok a «vezérkönyv»-ben foglalt annak a megállapításnak, hogy a sakk hadijáték. Propagandát indítok meg, hogy ne fogadjuk el a könyvben először használt új elnevezéseket, már hogy a gyalog ezentúl csatár legyen, a futó pedig lövész.

Mert nézetem szerint a sakk nem hadijáték. Azaz, amennyire hadijáték, százszor annyira nem az. Hogy hadijáték lenne, ez különben elterjedt felfogás. Valaki néhány analógia alapján kitalálta ezt s ötletét sokan elfogadják. Az analógiák ilyenfélék: két sereg ütközik össze a sakkban is; mindkettőnek van királya, vezére, vannak tisztjei és gyalogosai; a játszma nem más, mint egy csata, támadnak és védekeznek benne, befejezése pedig az egyik fél győzelme s a másik veresége, néha döntetlen a játszma, ami a valóságos csatánál is megtörténik.

Minden analógiára azonban száz ellentét, sőt annál rosszabb: eltérés jut. Az analógiák kicsit tréfásak, annál tréfásabbak tehát az ellentétek, de az analógiákra való hivatkozás kikényszeríti a tréfát. Csak úgy mutatóul zavarom meg az analógiákat. Vezér! Az igazi vezér otthon ül a főhadiszálláson s onnan irányítja a csatát. A sakk vezére pedig bekalandozhatja, sőt bekalandozza az egész terepet, egymagában kivonul «katonái» közül, behatol az ellenség táborába, ott grasszál, sajátkezüleg üt ki gyalogot, futót, huszárt, szép kis vezér! És ha meggondoljuk, hogy a vezért régebben királynő-nek hívták s mint olyan mászkált el a másik táborba s ott csak úgy a szoknyájának egy suhintásával sodorta el a bástyát, akkor ez a vezér, illetve királynő, az emberek világának valószerűségeihez viszonyítva, éppenséggel egy bolond hal. Hát még a bástya! Ennek az egész lényében hol aztán a valószerűség? Miért nem marad egyhelyben, ha ő bástya? Mit futkos a tábla egyik szélétől a másikig? És ha csakugyan bástya, akkor - pestiesen szólva - hogy' jön ahhoz egy gyalog, hogy kiüsse? Nem segít használható analógiához az sem, ha a bástyát némelyek - így Maróczy is - toronynak nevezik. A toronyban inkább csak harangoznak, - mondta ötven évvel ezelőtt Makovetz mester, amikor ő meg a bástya elnevezést vezette be.

A valóságos csata része egy nagyobb egésznek, a háborúnak. A háború, minden csatájával együtt, nem mindig történik egyenlő erejű seregek közt. A háborúban a harcon kívül más tényezők is szerepelnek: élelmezés, utánpótlás, felderítés, várakozás, lelki előfeltétel, mint bátorság, esetleg gyávaság, a háborúban a harcosok egy része meghal, mások megsebesülnek és kihullanak, de újra harcba állhatnak. A sakkban a vezér csak játékos vezér, elvont, valószerűségétől tökéletesen megfosztott figura, képlet, még csak szimbólum sem, hiszen őt is a játszó teszi ide vagy oda, a játszó tehát a stratéga. A játszó pedig, no hát az azután egészen elüt az igazi hadvezértől. A játszó egy békés, egyáltalában nem harcias lelkű ember, egy csaknem pibec, aki legtöbbször azért sakkjátszó, hogy még az életharc elől is lehetőleg minél gyakrabban meneküljön el egy képzeleti, idegen, valóságmentes világba. Két játszó ül egymással szemben is - mit csinálnak? Hogy egyebet ne mondjak, játszma után a figurákat újra felrakják a táblára és új játszmába kezdenek, nyilvánvaló jeléül annak, hogy a kiütött figurák még csak meg sem haltak.

És így tovább, akár a végletekig. Szóval, adassék meg az elismerés a háborúnak és csatának, a valóságos vezéreknek és katonáiknak, az ő szellemi - a sakkozástól egészen eltérő - és testi erőfeszítéseiknek, de - a sakkról aligha mondhatunk mást, mint hogy a sakk: sakk. Semmi egyéb. Se nem birkózás, se nem tenniszparti, se nem vízrendszer, se nem holdvilág, hanem: sakk.

Igy aztán magától omlik össze az a törekvés, mely a gyalog-ból csatárt, a futóból lövészt akar csinálni. És talán meg sem születik a további szándék, az, hogy a bástyából tank, a huszárból pedig ejtőernyős legyen. És aligha fogható rá Lasker Emánuelre, az egykori világbajnokra, hogy amikor ő versenyjátszmái közben erős havannákat szívott s ellenfelei arról panaszkodtak, hogy rájuk fújja a füstöt, hogy ő volt az első gáztámadó.

És most bocsánat ezért a kis okvetetlenkedésért, mondom, hogy közérdekből tettem. Még egyszer hódolat a nagymesternek és hálás köszönet a kiváló vezérkönyvért.