Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám

Tolnai Gábor: “Szegény, együgyü fejedelem"

Ezerhatszázhetvenháromban, életének negyvenegyedik, uralkodásának tizenkettedik évében, Erdély-ország fejedelme, I. Apafi Mihály magyarra fordítja Marcus Fridericus Wendelinus teológiai művét [*] és tizenkilencoldalas előljáró-beszédet ír hozzá. Az előljáró-beszédben a boldogságról értekezik. - Mintha nem is egy fejedelem, hanem a lélek régióiban járó teológus hangját hallanánk! - Tárgyilagos szavaiból rejtett líra szól felénk, olyan ember lírája, aki mélységesen kiábrándult a földi eszmékből és égre szegzett szemekkel éli le hátralévő napjait. A kiábrándult, csalódott férfi a vallásban, a teológiában, az isteni tudományban keres vigasztalást. Alkotó férfikora teljében van, de életében olyan kevés boldog napot látott, s az ország, amelynek az élén áll, - függetlenség és anyagi jólét dolgában - már az ő uralomrajutása előtti évek óta folyvást hanyatlik és most: a fejedelem látja legvilágosabban, hogy bukása elkerülhetetlen. Az emberi ismeret, az uralkodói dicsőség, a gazdagság, a testi örömök és a népszerűség fejedelmi elődjeinek annyira magátólértetődőek voltak; s az ő számára elérhetetlenek, mint a csillagok! Pedig micsoda irreális vágyakozással tekintett feléjük! És, ha el is ért közülük valamit, - helyzete és emberi alkata szabta így - a megvalósuláskor alig lelt örömöt bennök.

- Ismeret? Bölcsesség? - A kiábrándult ember Salamon király szavait idézi: «A bölcseségnek sokaságában sok búsulás vagyon, s valaki öregbíti a bölcseséget, öregbíti a gyötrelmet.»

- Dicsőség, gazdagság, testi gyönyörűség és népszerűség? - Milyen keveset ért el közülük és milyen kevésben volt nyugodalmasan része! Mit is tartson hát felőlük? Ugy beszél, mint egy kételkedő cartesianus, aki ugyanakkor puritánus szellemben Isten felé fordul: «...mind ezekben micsoda boldogság vagyon? egy szóval meg mondom: Híjában valóságoknak híjában valósága.»

Uralkodása tele van politikai tévedéssel, elhirtelenkedett ítéletekkel. Igazságtalanságok fűződnek a nevéhez és jogtalanul kiontott emberéletek sokasága. Összetörten tekint most vissza tizenkétesztendős uralkodására, s a lelkiéletet élő, alapjában szelíd, vallásos ember önvádját csak fokozza, hogy a halálos ítéleteket és a meghurcoltatások végzéseit «kegyetlen tanátsurak, tanáts urasszonyok és gonosz magistratusok» félrevezetése nyomán írta alá. Férfikora önvizsgálatában - ha szabad így nevezni a Wendelinus fordítás bevezetését, a tárgyilagos hangban rejtőző személyessége folytán - ott kísért a fejedelem elrontott életének emésztő önvádja. Az előljáró-beszéd elején írta: «Óh boldog Isten! mennyi- és melly nagy gonosságok, törvénytelenségek, és igaztalanságok esnek, mind a polgári társaságban, mind az ecclésiában, midőn minden isteni félelemtől üres, kegyetlen és gonosz magistratusok uralkodnak, és mindeneket felzavarnak? nincsen senkinek oly könnyen folyó, és ékesen szólló nyelve, a ki eléggé kimondhassa.» Az Ó-Testamentumból idézi ezeket a vádoló szavakat; a bibliai vád pedig kit marcangolt volna jobban, mint azt, aki idézte?! És miért idézte, ha nem önvádból, önmaga ellen?

Feljegyezték, hogy a 80-as évek végén, midőn a németek megszállták Erdélyt, a fejedelem megtörten vonult el Fogaras várába és itt halt meg búskomor magányában, egyedül, mindenkitől elhagyatva. Felesége, Bornemisza Anna már nem élt, hívei - a nyugalmasabb években is oly kevesen voltak! - elhagyták; halottas ágyánál nem állott más, mint a kortársak vádaskodása és a vádak középpontjában az önemésztő egyedüllét. Magányosan halt meg, de magányos volt egész élete. Nem a sikertelen politikai pálya tette azzá, végigkísérte az átok egész életén. Talán már a bölcsőben ott kísértett lelkében, midőn a jó anya, Petki Borbára hajolt föléje és apja, a kemény katonaember, Apafi György mosolygott reá, mosolyra ritkán nyíló ajkaival.

Ha kívülről nézed ezt az életpályát, kevés érdekeset találsz benne. A hanyatló Erdély történetének nem a fejedelem a hőse, hanem a kancellár, Teleki Mihály és a bölcs fejedelemasszony, Bornemisza Anna. A fejedelem nem hős, hanem áldozat és nem kis mértékben éppen a rangnak, a méltóságnak, a soha nem kívánt fejedelemségnek az áldozata. A fejedelmi méltóságot lelkében szunnyadó hatalmi vágyak ingerlésére elfogadja, hogy aztán a nem néki való hivatásban Hamletként botladozzék. Botladozik, rosszul végzi dolgát, s a fejedelmi teendők elvonják idejét attól, amihez szíve vonzotta: könyveitől. Mert Apafi Mihály - Bethlen Miklós írja róla - «papnak született, nem fejedelemnek.» Nem egy vonásában valóban Hamletre emlékeztet alakja, de a kronológia gúnykacaja játékosan utasít rendre: - Apafi Mihály nem Shakespeare-nek, hanem Moliére-nek a kortársa. - A hatalomra került tudós (ez a külső képe alakjának) Moliére-nek való komédia, de a belső, modern pszichológus tollára kívánkozó tragédia. Kezdjük az ábrázolást mi is a külső képpel, közelítsük meg a tragédiát a komédia oldaláról.

Első közismert szereplése II. Rákóczi György szerencsétlenül végződött lengyelországi hadjáratához fűződik. «Lengyel királyságot keresvén magának az második Rákóczi György fejedelem, - írja Bod Péter a Magyar Athenas-ban - az erdélyi hadakkal el ment volt Lengyel országba, az holott vakot hozván a kotzka, az erdélyi urak és nemesek, a kiket az éhség és fegyver meg nem emésztett, 1657-ben tatár rabságba estenek; azokkal együtt Apafi Mihály - is: de onnan sok ezer tallér váltságon ki-szabadulván, Isten kegyelméből erdélyi fejedelemségre emeltetett 1661-dik esztendőben.» Midőn tatár rabságba került, Apafi Mihály már régen házas ember volt, 1653-ban «pünkest után való keden» vette nőül a jóval idősebb Bornemisza Annát. Az esküvő után három esztendőt töltöttek együtt és három esztendeig tartott a tatár fogság. Bánkódó felesége ezalatt gyüjtögette a tallérokat, hogy férjét kiszabadíthassa, s bánkódását kurta kis mondatokban rögzíti le, a távollévő könyvtárának egy kicsiny vallásos könyvecskéjébe. Mondatai szelíd vallomásként hatnak, sóhajtások a távollévőhöz «...harom estendőt töltetém egyöt ő kegyelmével. 1657-ben ment el 8 Januari. Ugyan ezen 1657 Ben Juli eset Tatar kézben, imar harom estendeje hogy nem látom.» - Odébb, csendes hangon ünnepli ura születésnapját. - «Anno 1658 30 OktoBer lőn ma az én szerelmes Urram Apafi Mihály huszon Hat Estendős.» De a rabságból kiszabadult férfiban hiába keresi majd a hűséges, gondos, okos asszony a «szerelmes Urram»-at, aki három évvel azelőtt elszakadt tőle és, akire hűségesen várt három esztendeig. A tatár fogságból más ember tér haza, mint aki II. Rákóczi György oldalán elment Lengyelországba, s a hazatérőből újra csak más ember lesz, midőn egy év sem telik el és a tatár fogságnál is súlyosabb börtön, a fejedelemség fogja felzaklatni a nagyravágyó ember életét.

A lengyelországi kaland után zürzavaros éveket lát Erdély. Bethlen és a két Rákóczi európai tekintélyű, művelt és nagyhatalmu fejedelemsége mintha semmivé lett volna. Olyanok a viszonyok, mint valamikor Basta idejében, Bocskay hadjárata előtt. A fejedelemségért Barcsai Ákos és Kemény János mérkőzik. A török Petki István csikszéki főkapitányra gondol, aki a zavaros időben épúgy nemet mond, mint az erdélyi urak közül mások is. Végül Apafit szólítja fel a szultán, azzal a záradékkal, hogyha ő sem fogadná el a fejedelemséget, akkor egy szász pappal fogja betöltetni. - Ilyen formák között kevés uralkodó került még trónra! A botcsinálta fejedelem azonban mindent megtesz az elzüllött ország megújításáért. Hogy mit tett, ahelyett inkább arról kellene beszélni, hogy mit tettek tervei ellen a körülmények. Apafi idejében éri el a török hatalom legnagyobb kiterjedését. Elesik a «Felvidék kulcsa», Érsekujvár és török kézre kerül Nagyvárad is. A partium elvesztésével meginog a fejedelemség mindezideig hiánytalan gazdasági «önellátása.» A török hatalom bukása után pedig, egy Bethlen Gábor sem tarthatta volna fenn Erdély függetlenségét. Hogyha közvetlenül Bethlen halála után kerül trónra Apafi Mihály, talán szép emlékek fűződnének uralkodásához. De most? Hiába...! Bármit hoznánk fel mentségére, a politikust a siker igazolja. Az erdélyi trón urát sem oldja fel az a körülmény, hogy nem pártolta az idő, hanem ellene dolgozott, s az méginkább nem, hogy «papnak született, nem fejedelemnek.» Mindennek ellenére, hogy mégis sikerült békét teremtenie és visszaállítani, ha csak halvány visszfényét is, a régi szép időknek; politikai képességről tanuskodik. És tanuskodik kitünő kancellárjáról, Teleki Mihályról. Jó tanácsadót választani csaknem olyan erény, mint jól uralkodni!

Trónrajutásakor a szellemi és anyagi műveltség világában egyaránt pusztulást talált. A fejedelmi székhely Gyulafehérvár romokban hevert. Elpusztult Bethlen Gábor ragyogó királyi palotája, melyről csodákat írtak a kortársak. Az «öreg templom»-ban feldulták az uralkodók sirjait. A főiskola épületét lerombolták, a könyvtárat felégették. De rommá lettek I. Rákóczi György építkezései is. Reménytelenség mindenütt, sűrű korom és sötétség az irígy pusztulásban. Apafi szívéhez a műveltség ügye állott legközelebb. Ki vádolhatja érte, hogy legelőször a műveltség homályát akarta eloszlatni? A vihar elültével első dolga újraalapítani az elpusztult gyulafehérvári főiskolát. Egyelőre nincs mód a régi székhely megsemmisült székházának újraépítésére, így át Nagyenyed épségben maradt fejedelmi épületeibe költözik Erdély kultúrájának szépmultu őrhelye. (Nagyenyed mellett voltak a főiskola birtokai is.) A szellemi ember szép gesztusa a fejedelem mellé állítja a szellem embereit, a tanárokat, Erdély tudós férfiait. Ők mindég számíthatnak majd Apafi Mihály támogatására, könyveik fejedelmi költségen jelennek meg és tanítványaik stipendiumokat nyernek külországi főiskolákra. Nem is győznek eleget hálálkodni a fejedelemnek, «a mi kegyelmes Urunknak sok jó téteményéért.» De a tett emberei, a hatalomra vágyók, a háttérbe szorultak, már az első percben felsorakoznak ellene. Felsorakozásuk azonban csak titkos elégületlenségekben nyilvánul, a fejedelem tekintélyét alig ingatják meg. Az erdélyi fejedelmek egykori korlátlan hatalmát parlamentáris kötöttségekkel igyekeznek a rendek korlátozni, már Apafi trónrajutása előtt, de a legfőbb országos ügyekben most is élet és halál ura a fejedelem, akár nagy elődjei. Az erdélyi fejedelemség lehanyatlásának korszakában is a barokk - isteni jogra hivatkozó, abszolutisztikus elvein nyugszik, mint valamikor Bethlen Gábor korában; úgy, ahogy a helvét hitvallás az uralkodás értelmét meghatározta («Mindennemű fejedelemség Istentől rendeltetett az emberi nemzetnek békességére és csöndességére és úgy, hogy az világon legfőbb hele legyen.») A rendek követelődzésének és tiltakozásának egykor semmi, de most is csekély helye van; az egek urától rendeltetett fejedelem egyedül Istentől és Isten igéjének hirdetőitől, a református egyháziaktól függ. A barokk isteni jog írott törvényei szerint, az egyháziak nyiltan felemelhetik - és fel is emelik - tiltakozó szavukat a fejedelmi önkény ellen. Hadd idézzük a legsúlyosabb szavút, a legkeményebbet, az udvari papot, Toféus Mihályt. «...ez igen szó ki mondó kemény ember» (Bod Péter szavai) nem átallotta így kezdeni egyik prédikációját: «Halljátok-é ezt, ti kegyetlen Fejedelmek, kegyetlen Fejedelem-Asszonyok, kegyetlen Tanáts-Urak, kegyetlen Tanáts Ur-Asszonyok...» - Igy beszélt ő nagyon gyakran, férfias bátorsággal, «Isten iránti felelősséggel.» - Az isteni jog hatalmas törvény, a prédikátor szavai mégcsak ellentmondást sem kelthettek. A jelenlévő fejedelem, a fejedelemasszony, a tanácsurak és asszonyaik alázatos türelemmel hallgatták, sőt a «szó ki mondó, kemény ember» prédikációit, magának Bornemisza Annának «parancsolatjából... a fejedelemasszony író deákjai... le írták... a fejedelem asszony pedig ki nyomtattatta.» (Bod Péter.)

A hatalom irígyeinek, a titkos ellenzéknek, a fejedelemségre Apafinál talán hivatottabbaknak tiltakozása azonban súlyos következményeket vonna maga után. Nekik nincs szavuk az uralkodásban. A könnyen befolyásolható fejedelem szándékait, az egyháziakon, az uralkodói látókörű Bornemisza Annán és Teleki kancelláron kívül, legfeljebb az udvari emberek rosszakaratú cselszövései és áskálódásai befolyásolják. Az egyháziak, a fejedelemasszony és a kancellár tanácsai országos érdekekre tekintenek, az udvari embereké azonban gonosz intrikák, - ők a kegyetlen tanáts-urak és tanáts-urasszonyok - önző, személyes érdekek vezetik őket, midőn Apafi Mihály gyenge kezét ravaszul megragadják; tanácsaik tanácstalanságot teremtenek, áskálódásaik nyomában - a Wendelinus fordítás elöljáró-beszédének szavaival - «gonosságok, törvénytelenségek és igaztalanságok esnek», ők azok, akik «mindeneket felzavarnak.» Cselszövéseik eredményeként bitók feszülnek Erdély váraiban és meghurcolt családok elfojtott panaszától vemhes a levegő. Ligába verődés most a legbiztosabb módszer a nemes vadak elejtésére. A hatalomtól mámoros és meghasonlásában részegeskedésbe felejtkező fejedelem szentesítő aláírása így könnyen kieszközölhető. Halálosítélet, birtokelkobzás, vagy börtön! - Erdélyben most szinte mindennapos. - Ha számadást vetnénk az Apafi-korabeli erdélyi urak között, azt hiszem több lenne a börtönviselt, mint akik szabadságban élték le életüket. A hatalom mértéktartó gyakorlására képtelen, zsarnoki szerepbe keveredett szelíd emberben, Apafi Mihályban, a politika síkján talán csak egyszer tör fel felelőtlenségének gyötrő érzése, midőn 1682-ben eltörli az «átkozott ligát», mely «istent és minden keresztyén nemzetet és igaz hazafiát irtóztat és lelki ismeretét is sérti.»

Felelőtlen tettek után ez az egyetlen felelős hang. De különben nem is reagál az elkeseredésre. A sértett önérzet csak néma, magányos panaszszavakban törhet fel; még a visszhangravágyás reménysége sem éltetheti. - A barokk abszolutisztikus rezsim nem kedvez az egyén zokszavának! - Az elnyomott ember a jelentől nem sokat remélhet, a jövőhöz apellál tehát; fojtott egyedüllétében lefekteti védőiratait, Erdélyben most csaknem minden megsértett ember emlékiratot ír. Az abszolutisztikus, barokk uralmak nagy korszakában udvari műfaj az emlékírás, hanyatló szakaszában az udvarból kirekesztetteké, a néma ellenzék műformája. Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Misztótfalusi Kiss Miklós és a többi emlékíró, egytől-egyig az elmult idők szépségeire hivatkoznak, a multat idézik emlékeztető példának, s írásaik ugyanekkor kemény vádiratok a jelen, az uralom és az uralkodó ellen, a jövőtől várva magatartásuk igazolását. A történelmi valóság szempontjából a jövő azonban nem egyszer épolyan igazságtalan bíró, mint a jelen, csak ellenkező előjellel. Igazságot szolgáltat a mult elítéltjeinek, de az egykori ítéletmondóknak még a feloldozás reményét sem hagyja meg. Igy történt a hanyatló Erdély történetével is.

Az utókor az egykori háttérbeszorultaknak, az emlékíróknak tanuságát fogadta el, nem vonva le szavaikból a sértett ember szubjektivitásának túlzásait. A hanyatló Erdély története még nem kapta meg pragmaticus történetíróját; máig az emlékírók ítélete él a köztudatban, az is elsősorban a szépirodalom (Jósika, Jókai) közvetítésével. A legfőbb közvetítő itt is, mint multunk nagy részénél, Jókai. Az Erdély aranykora kevés történelmi anyagra támaszkodva, sok históriai tévedése ellenére, szépen érzékelteti a kort. Apafi személyében világosan megmutatja a «tehetetlen politikust», a szelíd vallásos embert, aki «legutolsó cselédje sorsát is meg tudja siratni», épúgy mint a tudós férfit, aki «szeretett könyvei és régiségei között búvárkodni.» De az ember lényegéhez, a belső összeütközésekkel hánykolódó egyéniség ábrázolására Jókainak nincs érzéke. Kómikus figurát kapunk a regényben; Jókai beleélő, megértő szeretete elsősorban a fejedelemasszonynak jár ki. [*]

A fejedelem valósághűbb képét keresve, a sértett egyének egyoldalúsága és a regényíró sajátos beállítása helyett, vegyük szemügyre most már személyiségének legfontosabb rétegét, a tudós embert. Apafinak és udvarának műveltsége minden elemével barokk műveltség, amely a katolikus Franciaországból jött Erdélybe, a protestáns holland szűrőn keresztül, de nem egy tényezője egyenes úton francia forrásvidékéről. A barokk protestáns műveltség (hasonlóan, mint a katolikus) gyökeresen vallásos műveltség. A protestáns barokk fejedelmek egytől-egyig Biblia-olvasók. A Szent-Irással élő Bethlen Gábor nem magányos jelenség; állandó kísérője a Biblia a Rákócziaknak épúgy, mint nyugati kortársaiknak. A Biblia-olvasó fejedelmek családjának egyenes leszármazottja Apafi Mihály is. Gazdag könyvtárában tizenhat kötetet számláló Biblia-gyüjteménye volt. A vallásosság, a gondolkozás alapja, a nevelés első állomásától a koporsóig kíséri az embert, kételkedést nem tűrő következetességgel. Apafi már első munkájában (Az egész keresztyéni vallásnak rövid fundamentuma. - 1645.) Jézus Krisztus egyházáról értekezik és az Uj-Szövetségből vett mottója irányelve lesz egész életére: «Te pedig maradj-meg azokban, a mellyeket tanultál, és hogy gyermekségedtől-fogva tudtad a Szent-Irást, a melly téged böltsé tehet az idvességre, a Jézus Krisztusban való hitnek általa.» (Apafi tizenhároméves volt a könyv megjelenésének évében. Minden bizonnyal nevelőjének írása, ugyanúgy, ahogy kétséget kizáróan Bornemisza Péter műve a gyermek Balassának tulajdonított Beteg lelkeknek való füves kertecske.) A vallásos szellem mélységes élménye most az egyénnek, de ugyanakkor része az uralkodásnak, az államraisonnak. Hiszen az isteni jog a vallásos uralkodás törvénye; a barokk protestáns fejedelmi elv úgy kívánta, hogy az Istentől és Isten igéjének hirdetőitől függő fejedelem ugyanolyan ismerője legyen az isteni tudománynak, mint a kritikát gyakorló egyháziak.

De akármennyire a vallás is a meghatározó alapélmény, a legnagyobbak érdeklődése nem merül ki a Szent-Irás és a teológia ismeretében. Apafi - aki kora legműveltebb férfiai közé tartozott - szintén ide számítható. Fennmaradt könyvtára világosan példázza műveltségét, a tizenhetedik századi tudás minden táján otthonos, az ismeret távoli területeit végigjárt ember világát. A tudós fejedelmet szépen érzékelteti Jókai, ha érzékeltetése történetietlen túlméretezésbe is keveredik: «Apafi Mihály magánszobája - írja egy helyt - inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Köröskörül aranyozott kötésű könyvek temették be a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonként. Ahol a thecáktól helye maradt egy-egy consolenak, azokra álló órák voltak elhelyezve, miket a fejedelem maga szokott fölhúzni, s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt se tudta, hova ültesse le?» Valahogy ilyen lett volna Apafi magánszobája, ha a fejedelem nem a tizenhetedik, hanem a tizenkilencedik században, az Erdély aranykora keletkezése idején él. Hogyha a valóságban nem is «temették be» könyvei a falakat, tartalomban és számban egyedülálló volt ez a könyvtár az egykorú Erdélyben. A gyüjtemény lajstromát 1714-ben állították össze, amikor már több példány elkallódott, de még a késői lajstrom is 187 kötetről emlékezik meg. Nagy szám ez a maga idejében, ha tudjuk, hogy Erdély egyik leggazdagabb, művelt előkelőjének, Béldi Pálnak ugyanekkor 30 könyve volt. A számbeli gazdagságot csak a tartalmi változatosság mulja felül. Vallásos könyvek mellett találunk történelmi, földrajzi, orvosi, jogi, államtudományi, heraldikai és nyelvészeti munkákat, magyar, latin és francia nyelven. A könyvek tulajdonosa azonban nemcsak műveltségvágyát, hanem bibliofil szenvedélyét is kielégítette gyüjteményével. Igen sok ritka példánnyal dicsekedhetett, s közöttük is, könyvtárának büszkesége egy Corvin-kódex. A bibliofil uralkodó nagy gondot fordított könyveinek kötésére is. Könyvtárának néhány Párisból való, francia könyve, melyeket a XIII. Lajos udvarában meghonosott ú. n. legyeződíszes, maroquin-kötés borított («compactura gallica» - ahogy a könyvtárlajstrom nevezi), mintája lett Apafi könyvkötőmesterének. A francia példa nyomán, a fejedelmi udvarban alakul ki az az európai színvonalon álló, erdélyi könyvkötőművészet, amelynek termékei iparművészetünknek ebben az ágában, Mátyás király óta az első fénykort példázzák.

Az uralkodó, akinek ez a szép könyvtár legbensőbb szentélye volt, nemcsak művelt bibliofil, hanem tudatos író is. Hangsúlyozni kell a tudatos jelzőt, mert Apafi Mihály semmiképpen sem állítható a fejedelmi dilettánsok kétesértékű sorába. A Wendelinus fordítás barokk stílusában az íróság egyik örök ismertetőjegye él; Apafit nemcsak a teológia tárgya izgatta, legalább annyira a kifejezés is és a kifejezés eszköze, a nyelv. Néki is az volt a vezető gondolata, mint a nagy erdélyi tudósnak, Apáczai Csere Jánosnak, hogy «szerencsétlen nép, mely a tudományokhoz idegen nyelven jut.» Apáczai után, a fejedelem munkálkodott legnagyobb rátermettséggel az eszme megvalósítása érdekében. Tudományos műnyelvünk megműveléséért négyen tettek a tizenhetedik században elévülhetetlenül értékes szolgálatokat: Geleji Katona István, majd Apáczai, Apafi és egy elfelejtett teológus, Mártonfalvi György. A fejedelem tudományos nyelvet teremtő jelentőségét stílusának vizsgálata illusztrálhatná. Részletes vizsgálat helyett elégedjünk meg egy mondatának idézésével, amely ugyan nem a gyakorlatot, hanem a gyakorlat mögötti, elméleti tudatosságot példázza. A Wendelinus fordítással kapcsolatban írja: «A philosophiai, kiváltképpen penig, metaphisicai és logikai terminusokat, noha nem könnyen; mindazonáltal anyai nyelven igyekeztük kirajzolni: mellyek, talám egy-előszer némellyeknek darabosoknak fognak látczani; de hosszabb hozzájok való szokással, idővel meg-fognak lágyulni. És ha ennek előtte a magyar fordítók ezt cselekedték volna gyakrabban; mostan nem csak azoknak, hanem a philosophusoknak és teheologusoknak meg-értésében és forditásában-is boldogabbak volnánk.»

Tanulságos egy pillantást vetni erre a stílusra, úgy is, mint a tizenhetedik század világának részesére. Apafi stílusában a barokk szerkesztés és kifejezés formakincsére ismerünk; felfedezhetők benne szinte mindazok az elemek, amelyeket a stílus általános jegyeiként emlegetnek. De ugyanakkor valami sajátos különbséget is. Mértéktartóbb ez a stílus, mint a barokk közismert formái; azt volna kedvem mondani, dogmatikusabb, nem engedi nyiltan szóhoz jutni az egyén hánykódásait, a belső szenvedélyeket. Nem szabad persze arra gondolni, hogy Apafi egyéniségének személyes stílusjegye volna ez, hanem a barokk protestáns változatában mutatkozó általános formakép, amelynek az ortodox protestántizmusnak nevezett, dogmatikus vallási világkép a forrásterülete. Az ortodox protestántizmus kifejezésbeli megfelelője ez a stílus, úgy is nevezhetnénk: stilus puritanus. De épp a tizenhetedik század második felében nagy változásnak lehet tanuja a histórikus, a világnézetben épúgy, mint a stílusban. A változás az újkori gondolkozás nagy vízválasztójának, Descartes-nak nevéhez fűződik. Mindazok a gondolkozásbeli formák, amelyeket cartesianizmus néven szokás összefoglalni, vagy azok, melyeket a protestáns egyháztörténet puritánismusnak, coccejanismusnak és pietismusnak nevez, gyökérszálaival őhozzá nyúlnak vissza. Descartes legnagyobb hatása abban keresendő, hogy nem filozófiára oktat, hanem filozófálni tanít. A teológia síkján általa törik meg a protestáns ortodoxia uralma; a cartesiánus teológusok kezdik emlegetni a vallásos érzés fensőbbségét a dogma felett. De az új gondolat kihat a szellem minden területére. Az általános világszemléletre talán azzal tette a legnagyobb hatást, hogy felhívta a figyelmet az élet elemzésére, az emberi nyugtalanságok felfedezésére, röviden: felkelti az analizis szenvedélyét. Egyik tanítványa, az amsterdami Poiret, aki a mestere elleni támadásokkal szemben megkísérli az újító tanokat összeegyeztetni a hagyományokkal, egyenes kezdeményezője lesz a modern szentimentálizmusnak. Nincs terünk rá és célunk sem lehet, hogy Descartes ember- és szemléletalakító hatását részletesen elemezzük, csupán egy szellemtörténeti következtetést szeretnénk még levonni. A cartesianismus, amely felhívta a figyelmet az élet nyugtalanságaira és kiváltotta az analizis szenvedélyét, törvényes atyja lesz a tizenhetedik századi memoire-irodalomnak is. Hazai vonatkozásban elég talán, ha két példára, két jeles emlékíróra hivatkozunk, Bethlen Miklósra és Misztótfalusi Kiss Miklósra. Az első, Descartes egész világában otthonos, az utóbbi pedig, egyenes tanítványa Poiret iskolájának. Emlékirataikban mindketten a Descartes által felszabadult ön- és kortársakat elemző, vádoló és védekező szellem fiaként mutatkoznak.

Rövid kanyarodó után, térjünk vissza ismét Apafi Mihályhoz, akinek stílusában a Descartes előtti formavilágra, az ortodox protestáns stílusra, a stilus puritanus-ra ismertünk. De ugyanekkor nem szabad megfeledkeznünk a Wendelinus fordítás bevezetéséről se, amelynek ortodoxus személytelensége mögött rejtett lírát találtunk. Az előzőek után bátran nevezhetjük ezt a lírát cartesianus önelemzésnek. - Ortodox stílus és az ortodox stílus mögött rejtőzködő cartesianismus! - Személyiségének ime egy újabb titka ez, de egyúttal világos értelmezője is. A fejedelem nem volt cartesianus és mégis az volt. Pontosabban: a művelt, minden új áramlatra reagáló tudós nem tudott elzárkózni az új eszme előtt, az örökké éber szellemi ember figyelmével olvasta a forradalmi újítás alkotásait, könyvtárában is voltak cartesianus munkák. Tiltakozott azonban az új tanok elfogadása ellen az uralkodó. Persze az uralkodó tiltakozása nem szellemi, hanem politikai természetű. De hát Apafi Mihály személyiségében a nagyravágyó politikus háttérbeszorította a művelt tudóst. Háttérbe kellett szorítania, mert a cartesianismus a szellem egész területére kiterjed, elfogadása kihatott volna a fejedelemség hagyományos, abszolutisztikus rendszerére is és mindenek felett meg kellett volna hogy másítsa az erdélyi protestáns egyház ortodoxus szervezetét. A tudósnak született, de politikai hatalomra került és a mámorosító hatalomhoz szenvedélyesen ragaszkodó fejedelem hogyan is fogadta volna el a demokratikusabb színezetű cartesianismust, hiszen vallási téren még az ortodox egyházi szervezetet is keveselte. Az ellentmondást nem tűrő barokk fejedelem az egyház irányítását is az uralkodói hatalomhoz óhajtotta kapcsolni, kiragadva a püspöki szuverénitás kezéből.

Szerencsétlen pálya és tragikus emberi sors az övé. Hamlet-i élet és ugyanakkor Moliére-nek való téma. Sajátos jelképe korának, jellegzetes tagja a hanyatló Erdélynek. Az az időszak ez, midőn kormányozni tudó tehetségek már nincsenek, de vannak művelt, tudós elmék. Apafi az utóbbiak közzé tartozott, de a történelem a politikus szerepét szánta neki. Igy lett egész életében szerepének áldozata. Kortársai lenézték, haragos gyűlölet vette körül; az egykoru emlékiratok gyalázkodó hangjában szinte már elismerés Bethlen Miklós szava, midőn «szegény, együgyü fejedelem»-nek nevezi.

 

[*] A keresztyén isteni tudományról. - Kolozsvár, 1674.

[*] Bornemisza Anna regénybeli alakjában lehetetlen fel nem ismerni Jókainé Laborfalvy Róza idealizált képét. A fiatal férjére féltékeny Laborfalvy Rózának oda állítja Jókai megnyugtató példának a fejedelmi házaspárt, ahol a nagy korkülömbség ellenére is, halálig tartott a szerelem. - A valóságban ennek pontosan az ellenkezője az igaz! - Az Erdély aranykorá-nak fejedelemasszonya «délceg, csaknem férfimagasságu asszony... Mintegy 36 éves lehet, de arca egyike azoknak, melyeken a késő vénségig nem látszik a kor.» Nem kell mondani, hogy ezt a természeti csodának is beillő fejedelmi hölgyet Apafi Mihály jobban szerette, «mint egész Erdélyt.» Arra nincs adat, hogy vajon Jókainét megnyugtatta-e a kegyes hazugságra épített fejedelmi analógia.