Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 12. szám

Joó Tibor: EMLÉKBESZÉD KÉTEZEREGYNÉHÁNYBÓL
Valaki fölött, aki sohsem élhet

Az a férfiú, kinek emlékezetét most ünnepeljük, nem volt döntő történeti személy. Sőt semmiféle mégoly jelentéktelen szerep sem jutott neki korában. Emléke halála után nyom nélkül elenyészett még abban a kis körben is, melyben élete lefolyt. Az utókor alakítására a legcsekélyebb befolyása sem volt. De nem volt az a benső kapcsolata sem korával, mely reprezentánsaként emelhetné ki. Sőt egyenesen megtagadott minden közösséget a kor szellemével és mozgalmaival, egészen idegen volt századában, anélkül azonban, hogy ez a negáció egy új korszellem pozitív előkészítésévé lendült volna benne. Ehhez mindennemű képesség hiányzott belőle. De hiányzott az a képesség is, hogy valami hatalmasat alkosson, az egyetemes és örök lényeg kifejezését. Képességei szerények voltak, művei közepesek, főműve, mellyel az utókor emlékét és ezt a mi mai összegyülekezésünket voltaképpen megváltotta, szintén nem a legjobb zenetörténelmi alkotások sorába tartozik, tele van tévedéssel, ami jó benne, nem eredeti, s alapjában véve hibás az egész szemlélete. Végül pedig még az a sors sem jutott neki osztályrészül, hogy mintegy a véletlen szeszélyeként bizonyos eseményekben való szerepléstől nyert volna neve történelmi csengést. Az eseményekben, melyekbe belesodródott, ezrek és milliók osztoztak vele, s nevét azért éppoly kevéssé őriztük volna meg, mint a többi milliónyi névtelenét. Mi hát e férfiú halhatatlanságának a forrása?

Puszta magatartása. Az, amit megtagadott. Az, amit nem vállalt. Szembefordulása és minden közösség megtagadása. A felelősség tökéletes elhárítása. Az, hogy semmiféle történeti szerepe nem volt, az, hogy minden kapcsolatot elszakított korával, még arról a törekvésről, sőt puszta vágyról is lemondott, hogy valami újat hozzon létre belőle. Még a megváltásában való közreműködést is megtagadta. Tökéletesen kikapcsolta magát minden közösségből, mind a történeti folytonosság, mind a társadalmi szolidaritás kötelékéből. Olyan magános ember volt, aminőre alig ismerünk másik példát. Mert hiszen ő nemcsak a tömeget tagadta meg. Ebben korának legjobbjaival osztozott volna. Ő e legjobbakat is megtagadta, s eszményeiket és törekvéseiket is. Nemcsak a korral és mozgalmaival nem vállalta a közösséget; nem vállalta azokkal az erőfeszítésekkel sem, amelyek változtatni akartak rajta. Nem volt korszerű, de nem volt reakciós és forradalmár sem. Nem, ő nem vállat semmit, és nem akart semmit. Teljesen megszűnt kortárs, sőt egyáltalában társ lenni.

Voltképpen gyáva volt és szökevény. De ez a gyáva szökevény elmentett valamit magával. Valamit, amit kora nem becsült, sőt megvetett, a tömeg és a jobbak egyaránt. Akkor, amidőn az egész emberiség harcban állt, amikor minden oldalon mindenki mindent feltett hitt igazának győzelméért, amikor mindenki a szörnyű felelősség terhét érezte és görnyedve tartotta vállán, amikor a legjobbak - különböző táborokban talán - nemcsak életüket, lelkük nyugalmát és elméjük csendességét, de célokat, munkaterveket, megvalósítani vágyott alkotások álmát is áldozatul dobták, mert úgy érezték, hogy egyetlen eszmének zászlaja alá kell állniuk és teljes erejükkel azt szolgálni, akkor, amidőn senki sem azt az életet élte, amit vágyott: akkor ő volt az egyetlen, aki az egyén tulajdon életéhez való jogát állította és a heroizmust, mely az egész kor magatartása volt, a hedonizmussal cserélte föl.

Ez így, merev műkifejezésekbe foglalva nagyon is egyszerűen hangzik. S bátran mondhatjuk, hogy hiszen éppen elegen voltak, akik azokban a pusztító háborús időkben, amikor a halál minden percben elérhette az embert, és az emberiség jövője, a béke - melynek isteni neve a korszak második felében már alig is jelentkezik a dokumentumokban - már kérdésesnek sem látszott, hanem a tömegek teljes apátiával törődtek bele azoknak a szörnyű állapotoknak állandósulásába, éppen elegen voltak, akik a történet fekete szárnyainak árnyékában élvezeteknek adták magukat, és minden erkölcsi féket leráztak, vagy pedig a maguk egyéni sikereit és nyereségeit igyekeztek az idők malmából kilopni. Nála azonban mást jelentett az individualizmus és hedonizmus. Kortársai, egykori barátai, azok, kiknek fegyvertársa volt, s kiknek zászlaja alól szökött meg, persze őt is megvetették; s a maguk szempontjából joggal. Ő valóban feladta a küzdelmet az emberiség jobb jövőjéért, az egyetemes békéért és a szellem egyensúlyáért. Ő mindezt megpróbálta előlegezni magának a maga módján, cserbenhagyva hűtlenül az emberiséget. Azzal, hogy a halálban osztozott kortársaival, s éppoly nyomorúságos, korai és erőszakos halált halt, mint szinte minden emberfia azokban az időkben, nem expiálta bűnét azok szemében, akik számontartották. Megbocsátani csak egy későbbi nemzedék tudott, az, amely megérte a már alig várt megváltást, s újra megismerte a béke és egyensúly régi édességét, s meg tudta érteni e szökevény gyengeségét. Valódi jelentőségét pedig csak egy még későbbi nemzedék értette meg és ismerte fel.

Az ő individualizmusa és hedonizmusa ugyanis nem volt erkölcstelenség. S ne is használjuk ezt a két merev szót, mert elfödi a magatartás valódi lényegét. Ez a magatartás erkölcsi álláspont volt, morális tett, melyet meggondolás, választás és ítélet előzött meg, mindazok a mozzanatok, miket az erkölcstanok az etikum jellemzőiként tanítanak. És semmi köze nem volt a kor erkölcsi anarchizmusához, sőt még a megelőző korból átnyúló liberális maradványokhoz sem, melyek némelyek felfogásában még ekkor is felfedezhetők. Ezek az áramlatok egyénként sem tagadták meg a közösséget, sőt szociális elméletek voltak, s végeredményben mégis valaminő társadalmi rendet, formát akartak megalkotni, számolva a közösséggel, mint az egyén számára megtörhetetlen életkerettel. Az ő magatartása - ha lehet ezt mondani - egy olyan szolipszizmus volt, ami nem metafizikai vagy ismeretelméleti elv, hanem az erkölcsi életmagatartás alapelve. Azt is mondhatjuk, hogy ez a szökevény voltaképpen remete volt, aki olyan istennel rejtőzött el, akit senki sem tisztelt rajta kívül, de aki később aztán egyszer mégiscsak visszatért az emberek közé, s elfoglalta szerény helyét a többi istenek közt. Ez az isten mindannak az ellentéte, ami nagyszerű, ami történeti, ami az egyén fölé emelkedik, ami szociális vagy történeti felelősséggel jár, ami hősiességet kíván, egyáltalában mindennek az ellentéte, ami követel valamit az embertől. Hitvallása az emberi gyengeség bevallása, szolgálata a felelősség elutasítása, rítusa az egyszerű, esendő emberi szív öröme és bánata, a gyengeség, szépség és bensőséges érzések élvezete. Oltárán az áll, ami kicsiny az életben. Idill és bukolika a himnusza, s az életnek azt az édességét zengi, mert csak az egyszerű, magános szív előtt nyílik meg.

Amikor ennek a száműzött istennek a remetéje született, első stádiumában állott a nagy világégés, mely nemzeteket és világnézeteket zúdított össze, s mintegy cseppfolyós állapotba hozta az egész világot, hogy kiforrhasson belőle végre korunkra az emberiség tényleges és szellemi egysége és az emberi szellem új harmóniája. Még élvezte az első fegyverszünet virágzását is, amikor pár évre úgy tűnt fel a gyanútlan és bizakodó lelkek előtt, hogy a hajdani béke, hajdani világrend és hajdani élet visszatért. Sohsem tudta ennek az ízét elfelejteni. A felelőtlenségnek, a nem-történetiségnek röpke hangulatát. Amikor mindenki csak egyéni életet élhetett. Vagy legalábbis azt hitte, hogy élhet, sőt él is. Persze ez akkor még nem volt tudatos benne, s első írásaiban inkább az emberi nagyság és szellem gigászi erőfeszítéseinek emlékeit vizsgálta. Érdemben nincs miért belemenni ezek bővebb tárgyalásába, mert mint tudjuk, jelentéktelenek.

Mindenesetre tagja volt azonban egy írói körnek, egy szellemi tábornak, ha egyszerű közkatonája is, de olyan valaki, akinek a tollát számontartották bajtársai, és természetes módon sodródott bele a harcba, amikor az kitört. Szenvedélyes harcos volt, és teljes odaadással szolgálta az ügyet. Korábbi problémáit és munkaterveit ő is odahagyta, és hadba szállt, mint mind a kor jobbjai. Ő is szentül vette a korabeli jelszót az "írástudók felelősségéről", s szentül hitte, hogy a tollnak hatalma van, ereje, mely kötelez. Föladta ő is önmagát, egyéni életét, és szolgált. Ebből az időből való cikkei - mert hiszen már csak cikkek születtek - hűségesen tanúsítják a maguk közepes voltában is a mélységes szorongást, felelősségérzetet, a történeti feladat átérzését és vállalását, egyszóval azt a heroikus feloldódást a humanitás szolidaritásában, mely e kor jobbjainak - irodalomban, művészetben és tudományban egyaránt - egyéni életmezejét szinte teljesen megsemmisítette. Az egyén helyét teljesen elfoglalta a férfiakban és nőkben az emberiségnek, a nemzetnek, a pártnak egy tagja, az egyéni vágyak, érzések, gondok helyét a közösség és az eszme. Így volt nála is. S ha kitart a zászló alatt osztozva a közös sorsban, osztozik a szorongattatásokban és a tiszteletben is, de nevét a közkatonák hosszú listája végefelé említi a többiek közt a történelemben. Ám ő nem tartott ki. Fellázadt és megszökött.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy vallomása maradt ránk, mely nemsokkal tragikus vége előtt keletkezett, s ez beszámol életének döntő fordulatáról.

Ebben a vallomásban olvashatjuk, hogyan vált ennek az alapjában véve gyenge - csak a gyengeségében makacs - léleknek a számára elviselhetetlenné a szakadatlan készültség ama állapota, a kemény belső fegyelem, önfeladás és szolgálat. Előadása nem valami gondos; láthatóan sietve írta, félve, hogy nem lesz már ideje rá - ami egyébként számos egykorú írásműnek közös ismertetője -, de megérzik rajta az is, hogy mily sokszor átgondolta e vallomást, mire leírásra került. Lehet, hogy ez tisztázta a benne leírt lelki folyamatot, de az is lehet, hogy egyben torzította, s kissé meg is hamisította ez az öntudatosítás. Szépítés azonban nincs benne. Őszintén bevallja, hogy fellázadt lelkében, amint egyre erősödött benne - saját szavai szerint - "a nosztalgia önmaga után és az édes élet után". Itt bukkan föl az "édes élet" fogalma, szembeállítva a "kemény élettel", mely aztán sokkal később valósággal jelszavává vált egy világnézeti irányzatnak. Ő, aki egykor oly lelkesedéssel vetette magát a küzdelembe, áldozta minden erejét és képességét az eszmének és a köznek, megtagadva önmagát, személyes életét, vágyait, örömeit és bánatait, most olyan törhetetlen méltatlanságnak, igazságtalanságnak, jogtalanságnak kezdte érezni a szolgálatot, hogy - amint vallja -, majdnem eszét vette ez az érzés. Tudjuk, sokan voltak, akik megtébolyodtak a kor rémségeinek súlya alatt. De nála nem a rémségek hatásáról volt szó, hanem arról, hogy - ismételjük - elviselhetetlennek érezte a szolgálatot és áldozatot. S nemcsak érezte. Elbeszéli azt is, milyen gondolatsor logikájával jutott arra a belátásra, hogy igazságtalanság és jogtalanság történik vele, illetve általában az egyénnel, s hogy valójában semmi köze a közösséghez, az emberiség és humanizmus sorsához, s általában az eszmékhez. Filozófia volt tehát ez, ha hamis filozófia is. Érzései ösztönözték gondolkodását, az egész egy hatalmas és megrázó élményből hajtott ki, s helytelen alapokból indult ki, és önkényes volt a következtetések vezetése, de mindenestre elmélet volt, racionális megalapozás gyakorlati magatartása számára. Közhelyszerűen hangzik, amikor azt írja, összefoglalva felfogását: "A világ és az élet arra való, hogy kedvünket töltsük benne, kiéljük azt, ami bensőnkben szunnyad, a szépséget, édes örömöket és bánatokat. Az emberi élet formája nem a tragikus heroizmus, hanem a szépség és boldogság." Amint látjuk, itt a szépségnek sajátos jelentése van, s bizonyos fajta szépséget jelent, melyből a tragikum és heroizmus nagyszerű szépsége ki van zárva. Hedonizmusának és individualizmusának pedig bizonyos arisztokratikus jellege van. Mert természetesen szó sincsen itt valami buja habzsolásról, nyers érzékiségről s effélékről. Az ő hedonizmusa: az egészen személyes, az egyénhez kötött, és csakis őt illető érzések poétikus élvezése. S mindenekfelett: tulajdon Énjének élvezése. Élvezése annak a tudatnak, hogy egészen önmagáé, s nincs rajta semmi felelősség, kötelezettség. Ezt hangoztatja ember vallomás legnagyobb részében, valljuk meg bonyodalmas szofisztikával, s ma már csak a lélekbúvár számára élvezhetően. Számunkra a végeredmény, a magatartás a fontos, ezt pedig ebben a két mondatban fejezi ki: "Az ember önmagáé egészen. S akkor követi metafizikai természetét, ha visszavonul önnön lelkébe."

A lelken itt sokszoros hangsúly van. Mert természetesen gyakorlatilag, reálisan nem szökhetett el, nem menekülhetett sehova. Életének külső formája mit sem változott, mindössze annyiban, hogy szakított baráti körével, illetőleg az szakított vele, s elzárult előle a publikáció minden lehetősége. Ám ő már ezzel sem törődött. Abban a helyzetben volt, hogy vagyonából élhetett. S egy nemrég megjelent életrajza fel is veti a kérdést, mi lett volna, ha továbbra is létkérdés számára az írás mint kenyérkereset. Külső életében tűrnie kellett továbbra is az idők és a közösség igáját, le nem rázhatta nyakáról, de bensejében megszabadította magát: érdektelenné vált.

Semmi sem jellemzőbb egyéniségére, elvi állásfoglalására és magatartására, mint az a mód, ahogy ezt a visszavonulást gyakorlatilag végrehajtotta. Egy nagy irodalmi munkába kezdett, melynek tárgya éppen Chopin életének, személyiségének és művészetének méltatása. A könyv el is készült, de semmi hatása nem volt. Nyomtatásban nem jelenhetett meg. Kiadó nem akadt rá, miután efféle dolgok iránt akkor nem volt semmi érdeklődés. De kétséges, hogy a cenzúra is megengedte volna annak a filozófiának a terjesztését, mellyel különös Chopin-portréját keretezte, s mely - amint láttuk - nem volt jótékony azokban az önfeláldozást és heroizmust követelő tragikus időkben. A mű több gépiratos másolatban maradt fenn, jeléül, hogy azért ő sem tudta kiirtani magából egészen a közösségi érzést, legalábbis a közlési vágy formájában nem.

A portré nem hű, a magyarázat önkényes, maga a szemlélet torzító, és a szempont tökéletesen helytelen. A francia származású lengyel zeneszerző, ki oly mélyen együttérzett nemzetével és kora mozgalmaival, ki oly szenvedélyes híve volt egy eszmének, a szabadság eszméjének, kinek egyik-másik nagy művében az egyetemes emberi sors kifejezésére bukkanunk, a valóságban nem az ő Chopin-je. A történeti Chopin sokkal nagyobb volt, mint az övé. Heroikusabb és tragikusabb. Amint ő Chopint jellemzi, az inkább illene Bellinire vagy Donizettire, ha Chopin tehetségével rendelkeztek volna. Mindenestre volt Chopin-nek egy oldala - mélységes és pártatlan lírizmusa -, melyből kiindulhatott. De ő aztán ebbe az irányba torzította el az egész alakot. S ez az alak nemhogy nem az eleven Chopin, de egyáltalában nem eleven ember. Képtelen élőlény volna ez. Hiszen ő maga is képtelen ember volt tulajdonképpen. Ilyen ember nincs is, mondhatnók, s a lehetőségében is kételkednünk kellene, ha nem járt volna ő maga élő személyében ezeken az oly sok csodát termő földi téreken.

Mikor azonban az egész emberiséget elfogta a tűrhetetlenségnek az az érzése, mely ezt a szökevényt sokkal előbb vette uralmába, s végre a heroizmusba, tragikumba, áldozatba és szolgálatba kimerült táborok, nemzetek és világnézetek ebben az érzésben egyetértésre jutottak, felfedezték ezt a különös művet, s a benne nyilatkozó életmagatartást és filozófiát. Hatása hallatlan volt. Ma már túlzottnak ítéljük azt a lelkesedét, mert alig tudjuk megérteni a felszabadulásnak azt a mámorát, a "kemény élet" rabjainak mélységes sóvárgását az "édes élet" után, ennek a valóban primér emberi érzésnek ama hallatlanul magas fokát, melynek első, korai átérzője és kifejezője ő volt. A hatáshoz persze nagyban hozzájárult a könyv előadása is, mely messze fölébe emelkedik összes egyéb írásainak. A tárgyba való elmenekülés szenvedélyes akarata, a meggyőződés makacssága, s a tárgyon lángra gyúlt lírizmus önélvező gyönyöre valóban megvesztegető izzásra hevíti a stílust. A hatás valódi titka azonban az a dédelgető, féltékeny és mámoros szeretet, szinte érzéki gyöngédség, mellyel a kicsiny és jelentéktelen, az egyszerű és nem hősi ember apró, és rajta kívül senki másra nem tartozó érzéseit, szerelmet, örömet, bánatot és a magányosság panaszát mintegy cirógatja. E hatás alól a mai olvasó sem vonhatja ki magát, ha nem is fakasztja már benne azt a lelkesedést, s kissé furcsállja, hogy ilyesmi szinte hitvallása lehetett egykor egy - s nem is oly kis súlyú - világnézeti tábornak.

De ha nem is osztozunk e túlzásban, a könyv szerzőjének valódi jelentőségét annál jobban látjuk ma. Filozófiájának természetesen nincs igaza, magatartását adott helyzetben nem osztanánk. Az ember éppen azért ember, mert nem puszta magánszemély, s az emberi élet valóban egy kikerülhetetlen tragikum hősies vállalása. De nem utolsó érdem az idők viharában, amikor utolsó szikrája is eltűnik, őrizni az élet édességének, s a boldogság és a szépség jogának hitét, sőt magát ezt az édességet és boldogságot és szépséget, mint egy piros virágocskát, mely egyes egyedül az egyszerű, árva emberi szívben nyílik.