Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 5. szám

KOROKNAY ISTVÁN: PECSENYE

- Szóval?

- Csak annyit mondhatok, kedves, - kezdte a vékony, sápadt férfi a kis cukrászdában barátnőjének, - a végzettel találkoztam. Ezért is késtem el. Bár ennek a végzetnek keze, lába van, szép emberi nyelven beszél és valaha együtt is jártam vele iskolába a gimnázium harmadik vagy negyedik osztályában.

A fiatalember elhallgatott. Elővette cigarettatárcáját. Hosszú szünetet tartva a lányra nézett. Megkínálta cigarettával és tűzzel. Maga is rágyújtott. Szerette ezeket a titokzatos bevezetéseket. A történetecskék középpontjában sejtelmes hódítónak tüntette fel magát.

- S ha szabad kérdeznem, hogy hívták azt a kétlábú végzetet?

A kérdés gúnyos volt, kétkedés és bágyadt unalom csengett a lány hangjában. Ilona éppen ezekben a hódítóknak szánt pillanatokban ábrándult ki lassan szerelméből. Ezek a ripacskodó szünetek és Tamás hűvösnek tetsző elbeszélései tették gyanakvóvá és kezdték ki azt a képzelt, tüneményes alakot, amely valaha Tamás volt.

- A végzetet egyszerűen Pecsenye Norbertnek hívták, - kezdett bele Tamás hirtelen felélénkülve elbeszélésébe.

- Igen, igen, Pecsenyének, - bizonygatta a lány kételkedő, hirtelen felvillanó mosolygására, - furcsa név, bizony Isten, de nem vagyok felelős érte, nem én találtam ki.

- Szóval találkoztál volt osztálytársaddal, Pecsenye Norberttel, aki megcsodált, kellőképpen megdicsért és most boldog vagy.

- Ne légy igazságtalan, Ilona, nem erről van szó. Tudod, hogy tárgyilagosan vizsgálom magamat, ismerem hibáimat és értékeimet, nem szorulok rá mások dicséretére, nem is törődöm vele.

Ezt a fölényest, szerénynek szánt hangot Ilona különösen gyűlölte. A tárgyilagosságnak, hűvös nyugalomnak és mérhetetlen gőgnek e tökéletesen kevert, gyanútlan italával részegítette meg Tamás annak idején, viszonyuk kezdő napjaiban. Ezt a hangot használta ellenében később is szelídítő fegyverként, ezzel csendesítette le, valahányszor érzékeny ösztöne megneszelte az árulást, Tamás gyalázatos árulását, amelyet ellene elkövetett. Ezért gyűlölte ezt a már ártalmatlan, hitvány hangot, amely nem tudta többé félrevezetni. Fogát összeszorítva várt. Várt, hogy elszakítsa azt a köteléket, amely még Tamáshoz fűzte.

- Jó, mondd csak tovább, - szólt hideg, üres tekintettel, szemét félig lehunyta. Körmével a cukrászdai asztal fehér márványlapjára rajzolt ábrákat. Arra gondolt, hogy ennek a szerelemnek vége, elmúlott valami benne, a vakság talán Tamás hibái és gyengéi iránt és most üres nemcsak a szíve, hanem a koponyája, egész teste, mellkasa; olyan, mint egy levegővel megtöltött finom játékszer: mosolyog, mozgatja kezét, lábát, lélegzik, lát, hall, de nem él.

- Szóval vége, - mondta magának hangtalanul és Tamásra nézett.

- Pecsenye Norbert esete nem ilyen egyszerű, - szólalt meg Tamás hirtelen elkomolyodva, mintha megsejtette volna, hogy a lány e pillanatban szakított vele.

- Nem is arról van szó, hogy véletlenül összeütköztem, beleszaladtam egy emberbe, akit valaha kölyökkorában ismertem s az se fontos, hogy ezt az embert már akkor gyűlöltem, életre-halálra gyűlöltem, mert valami tisztátalant éreztem benne. Pecsenye - csak így vezetéknéven szólítom még most is, ahogy akkor hívtuk, mert nem volt csúfneve, nem mertük egyszerű gúnynévvel illetni, - az a fajta gyerek volt, aki az osztályt vezette, amolyan bandavezér, nagyhangú népszónok, aki ki merte mondani legtitkosabb gondolatainkat, soha nem szégyenkezett és nem tudott elpirulni még akkor sem, ha a legcsúfabb, legtrágárabb szót kiejtette. Bandavezér volt és a banda ösztöne szólalt meg általa. Nem csak minden szava, minden tette is az osztály tette volt. Pecsenye ösztönös vezérségét sokszor szégyelltük, sokszor büszkék voltunk rá, de mindig vállaltuk.

Tamás egy pillanatra elhallgatott. Ilona tűnő érdeklődését figyelte már napok óta és most nem titkolt örömmel látta, hogy a lány felfigyel elbeszélésére.

- Pecsenye tartotta együtt az osztályt komiszkodásával, vakmerő csínyekkel, éretlen tréfákkal és trágár elbeszélésekkel. Míg fel nem tűnt, csak egy csomó gyávácska kisfiú voltunk, riadozó gyerekek. Mikor első nap megjelent, megpofozta Dudit, tollat dugott szegény boldogult osztályfőnökünk, Duci bácsi székébe és egyszerre hatalmába kerítette az osztályt. Gonosz, éretlen tréfáiért soha sem vállalta a felelősséget: mindig az egész osztály, a rabságban tartott közösség szenvedett érte. Becsuktak bennünket, minduntalan megbüntettek, de soha se akadt árulója. Fogcsikorgatva, dacosan hallgattunk és titokban gyűlöltük Pecsenyét. Gyűlöltük és csodáltuk erőszakosságát, bátorságát és komiszságát. Ötödikben az osztály már mindenben csak az ő akaratának volt végrehajtója. Ekkor már nem bírt vele senki. Zabolátlan és féktelen természete nem ismert határt. Egyszer egy hatalmas varangyos békát csempészett az igazgató kalapjába, de ezzel be is telt a mérték. A tanári kar tanácsára szülei kivették az iskolából. Néhány hétig még a városban garázdálkodott, aztán nyomtalanul eltűnt, évekig színét se láttuk. Jóval később találkoztam vele, akkor kispap volt, egy szerzetesrend leendő tagja, de nemsokára hallottam, hogy otthagyta a rendet és kilépett.

Ilona őszinte érdeklődéssel figyelt. A gyanakvás továbbra is parázslott benne, sejtette, hogy ez a történet is, háló csak, kelepce, a pontosan elhelyezett jelzők, a biztos érzékkel felépített mondatok hálója, amely megint megfogta és nem engedte elszabadulni. Tamás mindig ilyen művészi eszközökkel kényszerítette újabb és újabb maradásra.

Furcsállotta azt a változást, amely Tamásban, végbement. A férfi nyugodt volt általában, gunyoros és nem tudott igazán örülni. De nem tudott szenvedni se. Hűvös lényét semmi sem hevítette fel: önzően szenvedély és bánat nélkül élt. Ezt lassan-lassan tudta meg róla. Fokról-fokra lépett Tamás ismeretlen, idegen lényébe - tolvajlámpájának ide-oda szökellő fénycsóvája végigjárta a legeldugottabb zugot is és már semmi újat se tudott felfedezni. Az hitte idáig.

De most, amikor Tamás volt osztálytársáról, a bandavezérről beszélt, meglepetten látta, hogy hirtelen kigyulladt arca, mondanivalóit tűz fűtötte át és percről-percre izgatottabb lett. Beszédmódja is megváltozott. A szavakat lázas sietséggel, hadarva lökte ki magából, egy-egy pillanatra megállt, hosszan nézett maga elé, hirtelen elmosolyodott és meg-megfogva a lány kezét, izgatottan kérdezte:

- Érted?

Ilona mosolygott magában ezen a mohó, kapkodó sietségen. Tamás zaklatottan, mintegy menekülőben mondta el, amit Pecsenyéről tudott és tapasztalt. Mintha már nem lenne ideje hozzá, hogy részletes vallomást tegyen.

- Igen. Ma találkoztam Pecsenyével. Mióta az osztályt elhagyta, megszelídültünk, példás magaviseletünket több ízben dicsérték tanáraink. Szüleink hálálkodtak igazgatónknak, hogy erélyes kézzel elejét vette romlásunknak. Ugyanekkor azonban mi, az osztály, szétzüllöttünk. Hiányzott Pecsenye, hallgattunk róla, de mindnyájan éreztük, hogy vele együtt eltűnt közös öntudatunk. Azóta sokszor eszembe jutott. A tízéves érettségi találkozón nem volt ott, akkor sokat beszéltünk róla. Mindenki tudott egy-egy homályban maradt csínjéről, gonoszságáról, kíváncsiak voltunk, mi lett vele. És mindnyájan éreztük, hogy hiányzik. Hiányzott és mégse kívántunk találkozni vele, ifjúságunk e kalandorával, sőt mintha féltünk volna, hogy hirtelen köztünk terem, ránk parancsol és magával ragad félelmes kalandjaiba, talán összeesküvést készít elő, vagy háborút az "osztállyal" az egész világ ellenében.

- És senki sem tudott róla?

- Megbízható értesülése senkinek sem volt. Egyik-másikunk látta hébe-hóba: hol az üdvhadsereg kapitánya, hol mozitulajdonos, hol remete volt, sőt néhány évvel ezelőtt pilótaként harcolt az arabok oldalán a franciák ellen. Senki sem tudta, hol lehet megtalálni: nem tartott állandó lakást, hirtelen féltünk, hogy néhány nap múlva nyomát se lehessen lelni. Nyugtalan és mozgékony lénye olyan volt, mint a víz, nem tudtad markodba fogni.

- Ma végre találkoztam vele. Az irodából jöttem el, - tudod, hogy konferencia volt késő délután, - gyanútlanul a villamosmegállóhoz igyekeztem. Egyszerre a hideg ködből mellém lépett, kedélyesen vállamra ütött, füttyentett egyet és mellékesen, szinte még köszönés közben megjegyezte: "de megöregedtél, cimbora". Semmit sem változott. Arcán ugyanaz a csúfondáros, kissé fáradt és lenéző mosoly játszott, mint évekkel ezelőtt a gimnáziumban. Halkan beszélt, nyugtalan tekintete ide-oda röppent és nyugtalan szava is minduntalan új és új tárgyon csillant meg. Röviden elmondta, hol járt, mit csinált tizenöt év alatt.

- És?

- Hogy magyarázzam meg neked? Míg beszélt - alig tíz perc alatt viharsebesen elsorolt egypár külföldi egzotikus országot, véres kalandot, éhezést, asszonyt és gyanútlan polgári foglalkozást, - vad rémület fogott el, ugyanaz a riadt félelem, amely az osztályt annak idején megszállta és éreztem, hogy Pecsenyét még ma is vállalom. A titkos szál, amely láthatatlanul szövődött közte és az osztály közt, egyszerre megfeszült, magához rántott engem is újra és tudtam, hogy még néhány pillanat és Pecsenye pénzt kér tőlem, ötven vagy száz pengőt és én kényre-kegyre kiszolgáltatva, adni fogok neki annyit, amennyit követel, meghívom magamhoz és eltartom, amíg parancsolja.

- Az Istenért, - kérdezte Ilona rémülten az asszonyok titkos ösztönével védelmezve Tamást, - csak nem adtál neki pénzt?

Tamás mosolygott. Mosolygott Ilonán, akinek hűvösen egyenes agya nem tudta soha a kalandost, a végzetest megérteni, aki egy pillanatra se feledkezett meg a józanságról, mindig felmérte a valóságot és számolt múlttal, jelennel és jövővel; a részvét és könnyelműség perceiben se tudta elveszíteni tárgyilagosságát, ahogy szerelmes csókok között is szemmel tartotta a közízlést, rokonai, ismerősei véleményét, ruhájának árát és egy sereg egyéb apróságot.

- Mit adhattam volna neki? Tíz pengőt? - felet Tamás még mindig mosolyogva és kételkedve megrázta fejét. - Mit kezdett volna Pecsenye tíz pengővel?

Ilona tágranyílt szemmel mered rá. Ez a Tamás egészen ismeretlen csengett ebben a felcsattanó nevetésben. Kicsit fémre emlékeztetett, ahogy egy elpattanó vívókard pengve és reccsenve a padlóra hull.

- Nem, nem adtam neki pénzt, - mondta nagyon hidegen. Hirtelen elkomolyodott, rövid, kimért mondatokban beszélt. - Az autóbuszmegállóhoz értünk. Mondtam, hogy sietek, vacsorára vagyok meghíva. Pecsenye rám se hederített. Az autóbusz megállt és én nem szálltam fel. Pecsenye érezte gyengeségemet. Rám nézett és mosolygott. Olyan volt, mint egy ugrásra készülődő vadmacska. Tudtam, hogy néhány pillanat haladékot kaptam tőle. Nem sokat. És ebben az alélt várakozásban a következő autóbusz siklott a járda mellé. Felugrottam rá és a lépcsőről kiáltottam le neki búcsúzásképpen, hogy viszontlátásra. Nem adtam egy fillért sem. Igaz, hogy szóval nem is kért, de kötelességem lett volna adni.

- Hülyeség! - mondta Ilona ingerülten. - Mért lett volna kötelességed adni? Micsoda ostobaság egy ilyen ingyenélőnek pénzt adni.

Egy ideig némán ültek egymás mellett. Tamás az asztalon dobolt izgatottan.

- Nem hülyeség, - mondta végre. - Pecsenye én is vagyok egy kissé.

Valóban: tetteiben, modorában most Ilona annak a képnek elmosódott, tökéletlen körvonalait vélte felfedezni, amelyet a bandavezérről rajzolt.

- Kissé önvallomás talán, - gondolta gúnyosan Ilona. Lebiggyesztette ajkát és cigarettát kért. Utálta Tamást.

- Csakhogy nem voltál könnyelmű, - mondta végre, de ezt a néhány szót is alig tudta kierőszakolni magából. Nem tudott mit beszélni egy idegen férfival. Tamás nem felelt. Végigsimította homlokát és halkan felsóhajtott.

- Remélem, nem fogok egyhamar belebotlani. A címemet szerencsére nem tudja.

Ezen az estén nem ment el Tamás lakására. Hazudott neki, hogy egy barátnőjével kell feltétlenül találkoznia. Látta, hogy Tamás is tisztában van a hazugságával, sőt talán örült is, hogy megszabadul egy kedvetlen, civódó együttléttől.

- Esetleg újra megcsal, - gondolta hazafelé menet, de ezzel sem törődött. Igyekezett csapongó gondolatait szabadjára engedni.

Otthon a kis teakonyhában főzött magának két lágytojást vacsorára, aztán sietve levetkőzött és lefeküdt. Nem gondolt Tamásra. Szándékosan mesterségével, hivatalával bíbelődött. De az ágyban rajtakapta magát, hogy a délután és Pecsenye jár az eszében.

- Tamás megszökött előle - fogalmazta meg világosan véleményét. És hirtelen rádöbbent, hogy gyávaságáért, mindig menekülésre kész simulékonyságáért vetette meg Tamást. Józansága, híres józansága, amellyel Tamás is minduntalan bosszantotta, egyszerre elhagyta. A kalandoron járt az esze és Tamás menekülésén.

Másnap újra találkozott Tamással. Ijesztő változást látott rajta egy nap alatt hirtelen éveket öregedett, csinos, kissé kövérkés arca halálosan megsápadt, bőre ernyedten, ráncokba gyűrve tapadt a koponyacsontjaira, szeme alatt mély fekete gödrök képződtek, szórakozott volt, nem figyelt beszédjére.

Tanácstalanul tévelyegtek egy ideg a városban. Csípős hideg volt már, jól bent jártak az őszben.

- Valami bajod van? - állt meg hirtelen Ilona. Gyűlölködő féltékenységgel nézett végig Tamáson. Utálta. Tudta, hogy szakítani fog vele. Csodálkozott, hogy tulajdonképpen mért találkozott még egyszer vele.

- Semmi különös bajom sincs, - ingatta fejét fáradtan Tamás.

- Nincs kedved moziba jönni? - kérdezte végre hosszú szünet után alázatosan a lányt. - Nem jó így egyedül csatangolni az utcán.

- Nincs, - felelt Ilona kelletlenül.

- Menjünk haza?

- Ne, ne menjünk, fáradt vagyok, és különben is céltalan ez a marakodás...

- Ne hagyj ma egyedül, kérlek, ne hagyj el Ilona, - könyörgött Tamás reményvesztetten és nagyon fáradtan.

- Az istenért mi van veled?

Ilona hirtelen részvétet érzett Tamás iránt. Könnyedén megsimította a férfi kezét. Annyira más volt ma, fáradt és megtört, egyáltalán nem is hasonlított a régi magabízó, fölényes és komiszul önző Tamáshoz. Egész külseje, még ruhája is, egyszerre elváltozott, majdnem azt lehetett mondani, hogy toprongyos, szánalmas alak lett belőle rövid huszonnégy óra alatt. Pedig ugyanazt a sötétkék, mintás, egysoros ruhát viselte, ugyanazt a kesztyűt, kalapot, sőt még sétapálcáját se feledte el. Jobbján megcsillant a zöldköves pecsétgyűrű. Ezt eljegyzési ajándékul akarta adni, amikor még arra számítottak, hogy összeházasodnak.

Még jóformán ki se mondta a kérdést, keze még félúton volt Tamás keze felé, hogy megsimítsa, bátorítsa, hogy melléálljon, amikor mindez villanó hirtelenül tudatossá lett benne és mire kibuggyant ajkán ez az "Istenért, mi van veled?" - szorongó aggodalommal telt meg szíve. - Talán sikkasztott, vagy meghalt az anyja - gondolta. S a baljóslatú, sötét hallgatás, amely riadt kérdését követte, Tamás elernyedt, lemondó kézlegyintése egyszerre megérttették vele, hogy egy ismeretlen, mérhetetlen szörnyűség szakadt rájuk. Mert most e fájdalmas, végzetes pillanatban egynek érezte magát a férfivel, közös múltjuk minden kis emléke, vívódásuk és szerelmük, gyűlölködésük és csendes meghitt hallgatásaik eltéphetetlen, félelmetesen erős kapocsként mélyedtek egymás húsába és fogva tartották mindkettőjüket.

A félelem úgy terjesztette fölébe komor szárnyát, mint egy ragadozó madár. Hirtelen görcsös sírás fojtogatta, rémült zokogás bujkált torkában, testében és iszonyodva nézett körül a homályos utcán. Egyedül voltak, alig járt valaki a néptelen budai Dunaparton. A levegő nehéz volt, párás, ólmos csend ült a városon, csak mélyen lent lábuk alatt csattant meg a hullámok ostroma a rakpart lépcsőin. Percről percre sötétebb lett, a Várhegy óriási árnyéka egészen befedte már a hidakat, a szemközti part felé húzott a félelmetesen zúgó folyam hátán és messzi-messzi bent Pest szívében fények gyulladtak ki, vörösek, kékek, zöldek, narancssárgák és fehérek, mintha a város titkos üzeneteket küldött volna feléje.

Ezt a pillanatot soha életében nem feledte el. Később sokszor eszébe jutott ez a látomás: a város, a hívogató, csábító vízzel, a komor árnyékokkal és az együgyű fényjelekkel, melyek cinkosan hunyorogtak feléje. Tamás kezét fogta görcsösen, torkában kalapált izgatott szíve, vadul nyargalt halántékában a vér, iszonyodva és részeg boldogsággal bámulta a mélyben hömpölygő folyamot és várt. Tamás arca egészen az övé mellett volt, érezte langyos lélegzetét, hallotta, hogy dolgozott mellette ez az élő test, finom szaglása megkülönböztette ebben a pillanatban azt az egyetlen, sajátságos kipárolgást, amely Tamásból, csak Tamásból áradt feléje. Szerelmének ez a perce visszahozhatatlan volt: az egyetlen férfivel való testi együvétartozás kéjét és az elszakadás dermesztő kínját egyszerre érezte. - Talán meg kellene halni, - gondolta és szemét könny futotta be.

Ekkor hirtelen eszébe jutott a cukrászdai délután és Pecsenye Norbert, a kalandor.

Idegenkedve, kijózanodva nézett Tamásra.

- Pecsenye? - kérdezte halkan és a Dunát nézte, a mélyben zúgó habokat, amelyek még néhány pillanattal előbb magukhoz vonzották. Hálásan nézett a város fényeire és halvány, tünékeny mosoly játszott ajkán.

- Igen, Pecsenye, - felet Tamás.

- Megöltem, - tette hozzá hosszú hallgatás után.

- Úristen! - sikoltott fel Ilona.

- Kérlek, ne csodálkozz rajta. Nem tehettem másként. Meg kellett ölnöm. Egyszer meg tudtam szökni előle. Jó autóbusz futott mellém. De másodszor, másodszor nem sikerült. A végzet elől nem lehet megszökni. Nincs olyan búvóhely, ahol elrejtőzhetne az ember, ahol meghúzhatná magát.

Felnevetett.

- Pecsenye volt a végzet. Igen, jogom volt hozzá, hogy megöljem, érted, jogom volt hozzá.

Ordított, vadul hadonászott, csapzott haza a szemébe hullott. Vastag sötétkék átmeneti kabátja kinyílott, sétabotját fenyegetően felemelte, mintha meg akarta volna ütni Ilonát.

- Pecsenye nincs többé! - üvöltötte torkaszakadtából. - Nem érted?

Ilona halálsápadtan, szótlanul állt vele szemben. Meg se tudott mozdulni, Tamás hirtelen vallomása megbénította. Nem gondolkozott. Csak bámult Tamásra és várt.

A férfi hirtelen egészen közel lépett hozzá, szorosan belekarolt, - mintha bilincset tettek volna rá, úgy szorította ez az embertelenül erős férfikar - s mintha az izgalom és vad düh egyszerre eltűnt volna, suttogva mondta:

- Vigyáznom kell, gyere, menjünk innen, azt hiszem már üldöznek.

Magával vonszolta Ilonát. A budai Duna-parton rohantak, Tamás minduntalan hátranézett, ujját szájára tette és fenyegetően, némán hallgatást parancsolt. Az Alagútnál hirtelen a Vár felé fordult. Majdnem futottak. Itt-ott emberekkel találkoztak, akik csodálkozva megbámulták a menekülő párt.

Ilona meg se mert szólalni. Világosan tudta, hogy ha ellenkezik, Tamás őt is megölheti. Gyilkos volt a szeretője. Iszonyatos, kéjes borzongást érzett. Tamás embert ölt. Erőtlenül hagyta magát vonszolni.

- Mi lehet ebből? - kérdezte magát s ezt a nyugodt kérdező harmadik személy ugyanaz az énje volt, amely iszonyodott Tamástól és szerette Tamást és amely fájdalmas szánalommal elképzelte már őt a börtönben, a hóhér kezei között. Mindez egyszerre nagyon világos volt és nagyon homályos, mintha tejüvegen át nézné a napot. Valóságos volt ez a félelmetes kaland és döbbenetes, vad álom is.

Vállalta Tamást?

Nem gondolkozott. Ment vele, hagyta magát vonszolni, mintha testének egy darabja lenne, gépisen szaladt mellette, felfelé a meredeken kanyargó Hunyadi János úton. Tüdeje vadul dolgozott, szíve eszeveszetten kalapált. Egy-egy pillanatra kihagyott a lélegzete.

- Megállj, nem bírom, - suttogta elfulladva, megfogta Tamás kezét.

- Siessünk, - türelmetlenkedett Tamás, nyugtalanul nézte az elhagyott utcát és botjával a levegőt csapkodta.

Amikor a Várba értek, Tamás izgatottan tovább cipelte a Mátyás-templom felé. Ilona úgy érezte, hogy a férfi határozott cél felé rohan vele.

A Halászbástyán megálltak.

- Biztonságban vagyunk, - mondta Tamás révetegen körülnézve.

Elővette zsebkendőjét és megtörölte izzadt homlokát. Botját maga mellé tette a bástya vaskos kőpadjára és halkan intett Ilonának. A városra mutatott. Csikorogva nevetett.

- Ott vannak, - mondta gúnyosan.

Cigarettát vett elő. Megkínálta a lányt. Ilona némán megrázta a fejét. Tárcájából néhány cigaretta a földre hullott.

- Nem baj, van még sok. Nagyon sok, - motyogta zavartan és gyufát akart gyújtani. Keze reszketett. Ilona látta, hogy egyszerre elerőtlenedett. Néhány támolygó lépés után a bástya kőpadjára ült. Feje kókadtan a mellére hullt. Botja kiesett kezéből. Szájában lógott a cigaretta. Valamit mondott, de Ilona nem értette mit.

Leült melléje.

- Szerencsétlen, - mondta szánakozva.

Tamás meggyújtotta a gyufát. A felvillanó fénynél látta, hogy a sápadt arcon elkínzott mosoly szaladt végig.

- Igen szerencsétlen vagyok, - felelt Ilonának. - Az előbb azt mondtam, a végzetet csak egyszer lehet kikerülni. Nem igaz. Nem igaz!

Hangja izgatott lett.

- A végzetet nem lehet kikerülni. Pecsenye meghalt - itt arcán keményen megrándultak az inak, - de beteljesedett az én sorsom is. Itt még biztonságban vagyok. De holnap be kell mennem innen az irodába. És akkor már megint követni fognak. Ma is alig tudtam szabadulni tőlük. Míg téged vártalak, lestek rám. A kapu alatt egy ember állt. Aranysujtásos sapka volt rajta, mintha portás lett volna. De rám kacsintott. Azt látszott mondani, várj, hamarosan jövök.

Tamás hangja most már szinte túlságosan nyugodt volt. Ilona nézte, amint lassan, halkan beszélt. Arcán is elültek az izgatottan vonagló ráncok. Mohó, nagy szippantásokkal szívta cigarettáját. Keze szórakozottan babrált. Botjával játszott. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy botját egyensúlyban tartsa, miközben szenvtelenül, majdnem unottan beszélt.

S ez a nyugalom, furcsa, merev tartása és kusza mondatai hirtelen kétségbeesett félelmet gyújtottak Ilonában. Most egyszerre tudta, hogy Tamás megőrült. Menekülni akart azonnal. Biztonságérzése elhagyta. Tamás minden pillanatban megölhette. Egyenlőre csendesen ült mellette. Gondolkozott. Hallgatta, hogy mesél Pecsenye haláláról, anyjáról és fel-felcsukló sírással gyermekkoráról. Minél tovább beszélt, annál nyugodtabb lett. Más semmi rendellenest nem látott rajta. Tamás időnként nevetett is és meg akarta csókolni. Nem hagyta magát, messzebb húzódott tőle. Fázott. Egyszerre érezte a hideg követ, a fojtó, fullasztóan ködös levegő átjárta csontjait.

- Menjünk haza, - indítványozta halkan. Tamás rá se hederített. Hadarva beszélt. Dicsérte szépségét. A lányt hideg verejték verte ki. Nem tudott már beszélni. Mozdulni sem mert. Gondolatai csak a szabadulás körül jártak. Elhatározta, hogy segítségért kiált. De nem mert felsikoltani. A néptelen Halászbástyán talán nem is hallották volna.

Ekkor Tamás felállt. Ilona akarat nélkül engedelmeskedett parancsoló mozdulatainak. Felállt ő is és hagyta, hogy Tamás belekaroljon. Szótlanul megindultak a néptelen úton. A város felé mentek. Arra is maradt ereje, hogy beszéljen Tamással. Szerelmükről beszéltek. Tamás panaszkodott, hogy nem tud hinni ebben a szerelemben.

- Talán meg is csalsz! - mondta csendes lemondással.

Ilona alig mert tiltakozni. Nagyon halkan, bátortalanul beszélt. Attól tartott, hogy egy tévesen hangsúlyozott, hangosabb szó megindítja Tamásban azt a szörnyű, bomlott gépezetet, amely dühödten, fékevesztetten rohan vak célja felé. Remegve könyörgött Istenhez, hogy engedje haza érni. És hogy megszabadulhasson Tamástól.

- Ugye nem bűn, ha a halálát kívánom, - dadogta magában és rettegve, reménykedve várta, hogy talán hirtelen megáll, levegőért kapkodva széttárja karját és holtan esik össze.

Lakásának kapuja elé érve, Tamás váratlan engedékenységgel beleegyezett, hogy hazamegy. Ilona halálsápadtan, kalapáló szívvel várta azt a végtelennek tűnő pillanatot, míg a házmester csoszogva a kapuhoz ért. Tamás még a kezét fogta, lágyan, nagyon mély tisztelettel megcsókolta jéghideg csuklóját. Ebben a pillanatban kissé fáradtnak látszott, mintha hosszú, nehéz munka után testi törődöttségét legyőzve még egyszer engedelmeskedne a lélek szavának, a jómodor és udvariasság hagyományainak. Udvarias volt és szelíd, mint egy csendes haldokló.

- Jó éjt, Ilona, álmodj szépeket, - búcsúzott nagyon halkan, de még nem eresztette el a lány kezét.

A házmester mogorván állt a nyitott kapuban és kedvetlenül nézte az érzelmes jelenetet.

- Egy pillanat, jóember, - fordult Tamás a türelmetlenkedő házmester felé, - azonnal végzek.

Ilona már alig állt a lábán. Hófehér arcán mosoly játszott, földöntúli, bánatos mosolygás. Érezte, hogy most elkövetkezett az a rettenetes végső pillanata, amelyet iszonyodva várt attól fogva, amikor a Halászbástyán megérezte, hogy Tamásban megbomlott valami. De ez a bizonyosság most már nem volt félelmetes. Jéghideg keze Tamás forró tenyerében pihent. Szíve halkan, nyugodtan dobogott. Szeme végigsiklott az ijesztően ismerős utcán, az idegen házakon. Egy macskát látott ülni a szemben lévő kapuban. Nagyon nyugodt volt. Boldog. Arról nem tudott, hogy szemében két könnycsepp csillogott.

Tamás vadul magához szorította. Forrón, kétségbeesetten megcsókolta. Mintha életre-halálra búcsúzott volna. A hosszú csók után elfordította arcát és sokáig átölelve tartotta.

Ilona halkan felzokogott. Már nem félt. Már tudta, hogy megmenekült. Mindkét kezével megszorította Tamás jobbját.

- Isten veled, Tamás, - búcsúzott el tőle és berohant a házba. A kapu dörrenve csapódott be mögötte. A lépcsőnél megállt. A korlátba kapaszkodott. Hirtelen éleset sikoltott és ájultan összeesett.

A házmesternének, - ő hozta fel a lakásba férjével együtt, levetkőztette, lefektette és ápolta, - meghagyta, hogy lakását kulcsra zárja és minden félórában nézzen fel hozzá. Reszketett a forró szobában. Néha-néha elaludt és álmodott. Tamásról álmodott. Majd hirtelen sikoltozva fölébredt, kiugrott az ágyból és a fürdőszobába menekült. A házmesterné csengetésére remegve ment az ajtóhoz. A kémlelőnyílást félig kinyitva kinézett.

- Nem látott senkit? Nem kerestek? - kérdezgette minduntalan rémülten és csak megnyugtató feleletek után engedte be az asszonyt. Nyolc után egy kissé elcsendesedett. Az a gondolat nyugtatta meg, hogy Tamás nyolckor mindig irodában volt. Tudta, hogy rendkívül pontos. Nyolc óra tíz perckor telefonált Tamás irodájába. Beszélni akart vele. A hangját akarta hallani. Kérdésére azt felelték, hogy még nem jött be. Negyedóránként felhívta, de semmit se tudtak róla.

A harmadik, vagy negyedik hívás után már nem bírt magával. Gyorsan felkapkodta ruháit. Az ajtóhoz rohant. Sokáig hallgatózott. Ha lépéseket hallott, rémülten menekült vissza a fürdőszobába. Végre kinyitotta az ajtót. Lélegzetvesztve rohant le a lépcsőn. A kapunál megállt. Óvatosan kémlelt az utcára. Tamást sehol se látta.

Az utcán végig szaladt. Taxiba ült és minden ízében reszketve, lihegve mondta: - A Keletibe.

Hazáig váltott jegyet, Debrecenig. Szerencséje volt, vonatja tíz perc múlva indult. Amikor a kocsiban volt már, újságárus fiú ment el az ablak alatt. Három lapot vett. Becsukta az ablakot és lihegve, halálos fáradtan ült le. Ölében hevert a friss újság. Első oldalán vastag betűkkel nyomva olvasta:

"Paál Tamás mérnök rejtélyes öngyilkossága." Sokáig bámulta az írást. Mintha értelmetlen, idegen nyelvű mondatot látott volna. Majd elolvasta a tudósítást. Hosszú helyszíni riport volt. Lényegeset nem tudott meg belőle. Tamás a Halászbástyán lőtte főbe magát. Pisztolyában összesen két golyó volt. Egyik a csőben maradt. Búcsúlevelet nem találtak nála. De bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy készül a halálra. Pénztárcájában néhány borítékot találtak. Kifizetetlen számla volt mindegyikben és a még hátralékos összeg kézpénzben. Egy cédula hevert a holttest mellett. De ezen csak kelet volt és egyetlen szó: Pecsenye. Ez persze semmit se magyarázott meg. A hozzátartozók és jó barátok értetlenül álltak a sokatígérő fiatalember tragikus halálával szemben.

Leeresztette az újságot. Nagyon fáradtnak érezte magát. De semmi könnyebbséget nem okozott e számára olyan fontos híradás. Sőt szinte csalódott, fájdalmas szomorúság lepte meg.

Felállt és az ablakhoz támolygott. Arcát a hideg üveghez szorította. Szemében könny csillogott. A szürke tájat nézte, a vigasztalan, ködös tájat.

- Végzet, - mondta fennhangon és halvány arcát lassan-lassan pír futotta be.

Majd leült helyére és újra kezébe vette a lapot. Még egy hírt keresett. A gyilkosságot. Tamás állítása szerint a Sas utcában szúrta le Pecsenyét és tette után elmenekült. Megnézte a többi lapot is, de a gyilkosságról egy sort se talált benne.