Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám · / · MARTOS VILMOS: AZ ÉLC KRITIKÁJA

MARTOS VILMOS: AZ ÉLC KRITIKÁJA
A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett tanulmány.
5. A PILLANATNYI

Az élc rövidsége a csattanó felől az átcsapás villanásának, a hátsó gondolat felől a rejtvény hézagosságának, a fulánk felől a szubjektív közvetlenség út rövidítésének mutatkozott. Az átcsapáson át nézve, az élc karaktere a remegő nyugtalanság, állhatatlanság; a hátső gondolaton át szemlélve, amit az élc elént kár, csupán tendencia: problematikus, árnyék-exisztenciák féligazságok hada; ha végül a fulánkon át tekintjük az élcet, az örökös keletkezés és elmúlás világára utal eredendő negativitása, tagadó szelleme. Az átcsapás, a rejtett gondolat, és a fulánk megannyian az élces rövidség módosulásainak foghatók fel; másrészt valamennyijüknek közös jegye a tűnékenység. Ez a párhuzam arra buzdít, hogy a rövidség keretét próbáljuk konkrét tartalommal megtölteni, és akkor a hagyományos megállapítást, hogy rövidség az élc lelke, így variálhatjuk: az élces ábrázolás tárgya a pillanatynyi.

Lássuk, mennyiben képes megvilágítani ez az átalakítás az irracionális elemet, az élc legintimebb vonását, melyhez képest még a pointe hármas arculata: a villanás, hátsó gondolat és fulánk is csupa külsőség és burok.

Néhány élcpéldából akarok kiindulni. Bécs utcáin valaha egy nóta járta, melynek visszatérő sora: "Menschen, Menschen sind wir Alle..." bécsi tájszólással a bécsi nép kedélyes életbölcsességét fejezte ki: Mindnyájan gyarló emberek vagyunk, legyünk tehát elnézéssel egymás hibái iránt. Csakhogy ha az ember egyik szempontból gyarló féreg, por és hamu, a másikból a teremtés koronája, Isten képmása. Ebben az értelemben vitába lehetne szállni a nóta világszemléletével ilyen formán: "Nem úgy barátaim! Embernek lenni hivatás, eszmény melynek magaslatára alig emelkedik fel valaki, nem pedig kész menlevele minden gyatraságunknak." Ebből az anyagból faragott kitűnő élcet Karl Kraus, a nemrég elhúnyt bécsi újságíró "Menschen sind wir Alle...? Das ist eine Anmaszung, - aber keine Entschuldigung." Das ist eine Anmaszung: nem az, hogy embernek mondod maga, hanem hogy embernek mutatkozol, emberi formád van; olyan fajta vitorlás, mint amikor az inas gazdája ruhájában adja az urat. Aber keine Entschuldigung: ami a komoly verzióban önként következett az ember rangjából, az élcben meglepő következetlenség és fonákság. Ha valaki elnézésért eseng, legalább ne hencegjen. Hogyan sikerült a komoly intelmet ennyire kiforgatni, ekkor felfordulást előidézni? Az élcelő nem bontakozik ki a pillanat zűrzavarából. Nem hagyja el a nóta álláspontját, amidőn érvényesítit ellenvetését. Rajtaüt a hallgatón, mielőtt az felocsúdott volna a nóta hangulatából.

Amikor egy tolakodó Narbonne lovagot így üdvözölte: Bon jour, mon ami comment te portes-tu?, ez a köszönést így fogadta: Bon jour, mon ami comment t'appelles-tu? (Chamfort.) A lovag felfordítja a természetes sorrendet. Miután bizalmas barátságba került a törleszkedővel, szeretne most már meg is ismerkedni vele. Ez a képtelenség akként áll elő, hogy N. beleéli magát a szituációba, mellyet a tolakodó szavai teremtettek, elfogadja a rátukmált barátságot és ha a törleszkedő az ő hogyléte iránt érdeklődik, az ő érdeklődése még alaposabb, a legelején kezdi, azt szeretné tudni, hogyan is hívják puszipajtását. A lovag pregnánssá, vemhessé teszi a megszólítást a maga válaszával, valósággal egybeforgatja a két mondatot és olyan összeszövődést létesít köztük, amely a zenei többszólamúságra emlékeztet.

A francia királypárt összeesküvést szervezett a köztársaság megdöntésére. Amikor a felkelés kudarcbafult és vezért katonai törvényszék elé került, az elnök számonkérte tőle, hogy kik voltak bűntársai. - Ön is, tábornok úr, ha sikerült volna -, felelt a vádlott. A hiatus megrökönyödésünkre egy pillanatra szinte lesodorja a tábornok bírói emelvényéről a vádlottak padjára, olyan ellenállhatatlan lendülettel támasztja fel a pillanatot, amikor a kocka még forgott, mikor még kétséges volt, ki lesz a győztes.

Az élces képtelenség nem torzít, hanem híven és teljesen kifejezi, megérzékelteti a pillanat tartalmát. A képtelenséggel kénytelen kifejezni, mert az élc közvetítője: a szó, a nyelv képzeletünknek és gondolkodásunknak teremtménye. Már pedig a gondolkodás és az elképzelés marasztaló, megörökítő, tárgyait kiemeli az idő sodrából. Elgondolkodva, a jelen múlttá válik; amíg tünődünk elröppen a pillanat. Csak ösztöneinkkel, melyeknek ugrása mindig megelőzi az elképzelést és az elgondolást, kapcsolódhatunk a jelent pillanatba. A jelen, az akutalitás hatalmas nyomatéka egybeforrasztja, ami értelmünk előtt összefüggéstelen, külön nemű, esetleges. Ami jelen van, oly egységbe áll lelkünkben, amelynél nem szorosabb és nem eredetibb a tárgyilagos összefüggés sem. Mert az összefüggésnek két szuverén rendje áll egymással szemben: egyfelől a tárgyak összefüggése: a világ; másfelől ösztöneink vagy a pillant összefüggése: az egyetlen én; az egyik a meglévő, a másik a keletkező dolgok összefüggése.

A pillanat erejével élnek és élnek vissza az aktuális élcek, az egész élctermés legszaporább, leggazdagabb válfaja. "Kronprinzessin Louise hatte sich an das Krematorium in Gotha mit der Anfrage gewendet, was eine Verbennung koste. Die Verwaltung gab ihr zur Antwort: Sonst 5000 Mark, ihr werde man aber nur 3000 Mark berechnen, da sie schon einmal durchgebrannt sei." A fejedelasszony megszökött a nyelvmesterrel. A szenzáció kirobbant. Először a legközelebb állókat, a közvetlenül érdekelteket rázza meg, aztán feltartóztathatatlanul terjed tova, míg utóbb már a halotthamvasztó, ez a komor intézmény is kénytelen állást foglalni a sikamlós botrány ügyében. Ahogy az esemény elvesztette aktualitását, átütő erejét, a belől faragott élc is megáporodik, bágyadtan és erőltetetten hangzik.

A lényegtelen, a mellékes, a véletlen, melyet a tudatos gondolkodás pelyva- és ocsuként félrevet, a megtévesztő látszat, a gyalázatos kétértelműség és a hangzás szerinti gondolattársítás, melyet értelmünk nem kevésbé kárhoztat, az élcnek ez a makulája vagy anyajegye, amelyet semmiféle magyarázkodással redresszálni vagy az élcből kiakolbólintani nem lehet: mindez a pillanat jegye és szignatúrája.

A képtelenség az élcben valójában a tárgyilagos gondolkodás képtelensége, hogy megragadja a pillanatnyit, belehelyezkedjék a szakadatlan változásba, és azt a pontot jelzi, ahol ösztöneinkre bízva magunkat, behunyt szemmel ugranunk kell. Az ugrás csillantja csak fel a képtelenség és ezzel az élc értelmét. Nem a képtelenség mögött, vagy a képtelenség dacára fedezünk fel az élcben értelmet, mint még Freud is véli, akinek az élc egy értelmes és egy képtelen állítás összeboronálása, hanem a maga élces képtelenség csillámlik értelemmel.

A minden szó és kifejezés megszületésében hatékony egybeolvasztással szemben az élc egybetorlaszt olyan elemeket, melyeknek édes kevés közük van egymáshoz. Az elemek összeférhetetlenség, széthúzása, ellenszegülése feszültséget támaszt, melyet a redukció felold, és akkor az élc tartalma szétfolyik, mint egy zenemű álmos, kontár interpretációban, ha hangsúlyai eltolódtak, ritmusai kibomlottak, színei megfakultak. A kilobbant tüzijáték maradványa hitvány pernye és hamu.

Az élc rövidsége végső fokon a pillanat szoros csomózásának türkörződése.