Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám · / · FIGYELŐ

THURZÓ GÁBOR: MAMMON
Mauriac új regénye - Franklin

A Mauriac-olvasó sohasem fojthatott el egy szorongást: meddig maradnak féken a démonok? meddig marad korlátok között a zűrzavar? meddig nem tör ki a szörnyek uralmában a szörnyek rémuralma? Mauriac annyira aprólékosan realista regényeiből mindig kiérződött a kapcsolatok, a bűn és bűnös, a bűnös és a világrend relációinak esetlegessége. Lombikból szálltak föl az atmoszféra legmegvesztegetőbb gőzei és talán nem a regény, hanem a mutatvány volt mindig érdekes: sikerül-e egyensúlyban tartani egy bonyolultan kifundált lélektani erőszakosságot? Egy-egy sűrű, villámokkal teli atmoszférikus íz, egy-egy különösen végzetes figura percekig őrizte csak meg igazi, önmaga valóságából adódó démonikusságát: az atmoszférán hamarosan érezni lehetett a laboratórium fémes, ásványi szagait, mesterségesen kicsiholt villámait, melyek úgy száguldoztak Mauriac gironde-i atmoszférájában, mintha két kísérleti pólusról cikáznának egymás felé, meddő tűzzel.

A szörnyek a Mammonban szabadulnak el először és ha lehet így mondani: a Mammon az első szabad szemmel észrevehetően rossz Mauriac-regény. A Viperafészek, a Szerelem sivatagja, a Méregkeverő szörnyei leláncoltak, a regények démonikusságát éppen az ő megkötött, tehetetlen vergődésük adta. Ez a démonikusság hősi, megválthatatlan, és ha a bűnt mérlegelni inkább az érzékeny teológus tudja csak, a vergődés akkor is pontos, hibátlan, elemein megrázó. Hogy a bűn igazán bűn legyen, hogy a bűnhődés atmoszférája belülről hiteles lehessen, az Mauriacnak is ritkán sikerült, legtisztábban a Fekete angyalok gargantuai mohóságú bűnöseinek céltalan történetében. A jó Mauriac-regény felejtetni tudja, hogy minden démonság, minden kísérteties miliőrajz csak mesterséges légnyomásban fejlődik így ki, hogy a mauriaci végzetességen túl a bűnnek, bűnhődésnek, erénynek, üdvözülésnek vannak világosabb, eltérőbb útjai is. A végzetszerűség csak a mesterséges légnyomásban végzetszerűség, a hősök, - akármilyen szimplák különben, - csak abban a légnyomás-különbségben lesznek démonokká, mely a valóságos és a regényélet között van. Green rémvilága egy sűrű, fojtott, démoni kedélyből párázik föl, éppen Green naplója világosít fel erről legjobban. Mauriac nem démoni kedély. Az arcéle éles, tiszta, olyan mint egy acélpenge, - ilyen a világa is, a démonok sajátos teológiájában élnek. Green figurái elvetélt, veszendő lelkek, mániákusok, őrültek, gonosztevők, a rémvilág természetesen szolgál levegőjükül. Mauriac kísérleti laboratóriumot rendez be, külön, zárt atmoszférával, amely gondosan következik, Mauriac logikája szerint, a bűn természetéből. Ebben az előkészített atmoszférában kezdik el aztán életüket a beeresztett egyszerű lelkek, akikben a bűn semmivel sem nagyobb, mint mindenkiben, akiknek vállalniuk kell a bűnt a kísérlet kedvéért. Ezeknek a Mauriac-hősöknek démonsága olyan mint a golyva, amit a speciálisan ritka hegyi légnyomás, a különös összetételű víz okoz. Minden Mauriac-regény izgalmas próba: vajon sikerül-e a felvetett kérdés bebizonyítása? olyanokká válnak e a figurák, amilyennek egy bonyolult számítás szerint az elrendelt atmoszférában lenniük kell? Eddig mindig sikerült a kísérlet, a laboratórium gőzei közé a költészet tündéri párái vegyültek, - a Mammon marad csak meg a laboratóriumban, először a Mammonban alakítja nem a szenvedély, hanem a konstrukció a bűnhődő emberek sorsát.

Valóban így van ez? A kísérletre bizonyítással kell válaszolni, ellenpróbával. A Révolou és a Costadot családok együtt élnek, barátságban, Bordeauxban. Révolouék a tönk szélére jutnak, a családfő agyonlövi magát, - Costadotné, hogy a többi hitelező elől a maga számára megmentse a Révoloura bízott vagyonát, írást csikar ki Révolounéből, hogy a hitelezők közül őt elégítsék ki. A két család kapcsolata egyszerre megváltozik: Robert Costadot nem közeledhet szerelmeséhez, Rose Révolou-hoz, mert a lány eleinte tudni sem akar a család "megszégyenítőiről", Denis Révolou elutasítja egyetlen barátját Pierre Costadot-t, a két asszony sem érintkezik. A Révolouk magányba vonulnak, ahonnan a Costadot-fiúk próbálják előcsalni őket: Robert újra udvarolni kezd Rosénak, Pierre keresi, követeli Denis barátságát. A család kikerülne az apa bűnének árnyéka alól, hacsak a családtagoktól függne. A laboratórium azonban mást akar: a bűn árnyékában nem lehet élni, a családtagokra, - s általában mindenkire a bűn hatókörében, - végzet várakozik. S ez a végzet sorra végez velük: az asszonyok rettenetes betegségekben meghalnak, Rosé fonnyadt vénlányságnak néz elébe, Robert elközönségesedik, Denis eldurvul paraszti felesége mellett, Pierre idegenlégióba szökik. Miért, miért? Ők a gyengék; - a bűn az erős? Mi a hiba, - bennük van, vagy a világrendben? Valószínűleg a Mauriaci teológiában, amely a bűnt hetedíziglen bünteti egészen ótestamentumi zordsággal. A lelkiismeret hóhér pallosa függ a rémvilág felett. S ezt a rémvilágot egy hajszál választja csak el a nevetségességtől, mint a Démon házitanítóját, aki a színész kedvére van bízva: burleszk-figura legyen-e vagy sátáni küldött? A történet végig apró repedésekbe világít tolvajlámpásával: Rosé egyszer üres szobába lép, ahol valaki felfordulást hagyott és hidegvérrel arra gondol: "a divány alá kellene nézni, a függöny mögé, talán egy test van ott elrejtve", - s ugyanakkor úgy gondol arra, hogy "talán meggyilkolták Landin"-t, az egyik mellékszereplőt, mintha azon tűnődne: eső lesz-e reggel vagy napsütés? Simenon, a francia detektív-regény championja egyszer sem szólja el magát, egyszer sem vallja meg, hogy rémvilága konstrukció; Green Minuit-jéból úgy csorognak a borzalmak, mintha zsilipeket engedtek volna meg, a démonok világának hitele van. Mauriac ebben a regényében újra és újra elszólja magát: regényeinek egyetlen igazi szörnyetege a konstrukció, amely a Mammonban végzetesen elszabadult. És Mauriac éppúgy nem találja meg a rendcsináló bűvigét, mint a bűvészinas.

A Mammonban felvetődik az olvasó előtt a kérdés: miért a végzet iszonyúsága, amikor olyan csekélyek a bűnök? Nem az a detektív-e az író akinek látását elhomályosítja a bűn-szimatolás, aki egy leszakadt inggombból is merényletre következtet és diadallal hurcol körül minden kicsi bizonyítékot? A mauriaci konstrukció így aztán olyan lesz, mintha a detektív a leszakadt inggomb alapján derítene föl egy iszonyatos, távoli bűnt. Minden kicsi részlet a helyén van, a nyomozási jegyzőkönyv logikus, a bűn csak ott és csak úgy történhetett meg, mint ahogy kiderítették, - mindössze nem történt meg. Ez a "mindössze" sarkalatos kételyeket, fogós és kényes kérdéseket foglal magába: tucatnyi regény után most dől el Mauriac pályája igazán, most, amikor a varázsige először nem engedelmeskedett neki.