Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám
A magyar reformkorszakot arisztokrata önbírálat indított el és kisnemesi elégedetlenség sodorta a robbanás felé, Széchenyi gyötrődő, nyilvános lelkiismeret-vizsgálatától ível Kossuth lobogó, tömegeket korbácsoló szenvedélyéig; de a reformok lényegét csendes és szívós polgári munka dolgozta ki, melyet "doktrinair"-nek gúnyolt az elfogult egykorú közvélemény, pedig csak szakképzett volt és a túlságos népszerűséget kerülő. Eötvöst, Szalayt, Csengeryt, Trefortot és még egy-két társukat hasonló származás, közös műveltségi élmények, mindenekfelett pedig rokon temperamentum hozták közös táborba; jó polgári környezetből kerültek ki, vágyuk korán nyugatra vitte őket, ahonnan a modern alkotmányos intézményektől éppen úgy megigézve tértek haza, mint tizennyolcadik századi elődeik irodalmi vándorútjaikról. A fiatal Szalay ahogy jogászhoz illet, előkelő jogtudósokkal került érintkezésbe, Párizsban egész délelőtt a palais de justice üléseit hallgatta, tanulmányozta a büntetőtörvények Európa-szerte megindult reformját és útjáról úgy hozta haza a kodifikáció elkerülhetetlen szükségességét, mint mások egy szép táj emlékét. Ez a komoly nemzedék börtönöket vizsgált vándorlásaiban, közigazgatást és nemzetgazdaságot tanult, statisztikákat tanulmányozott, hogy a divatos jelszavak mélyén megtalálja a tulajdonképpeni tennivalókat; költőnek indulhatott, mint Szalay, regényíró lehetett, mint Eötvös, tudós érdeklődését nem tudta levetni és erre a tudományra alapozta politikai célkitűzéseit is, közigazgatási tapasztalataira a centralizáció és a népképviseleti rendszer követelését, melyet íróasztala mellett már akkor megformulázott, amikor a tulajdonképpeni politikus még nem is merte követelni. Ha Szalay hírlapi cikkeit olvassuk a negyvenes évekből, nemcsak a negyvennyolcas törvények elveit találjuk meg benne, hanem sokkal később uralomra jutott gondolatokat, a polgári osztály jelentőségének, az államban való szerepének megértését. Mindehhez elsősorban a francia és angol példa segített, amelyet élénk figyelemmel kísért az ébredő haza publicisztika. "Örvendetes jelenség 's ollyas, - írta Szalay 1841-ben, a journalisticá-t megvédő cikkében - mellynél semmi sem tanusítja inkább szellemi haladásunkat, hogy alig van kérdés a' társasági, politicai és irodalmi újabb életben, melly, ha ma szó tétetik róla Párizsban, Londonban, a polgárosító eszmék e' műhelyeiben, rövid idő mulva visszhangra ne találna e' hazában." Önmaga, barátaival együtt a Kossuthtól átvett Pesti Hírlapban elől járt a külföldi tanúságok terjesztésében. Nem riadt vissza a vádaktól, hogy utánoz és hogy elvontan tudóskodik. "Igen is mi utánozzuk Angliát és Franciaországot; jele, hogy nem akarjuk utánozni Braunschweiget és Schwarzburg-Rudolfstadtot: - írta, arra célozva, hogy az emberiség vezető eszméinek, a haladás és szabadság nagy gondolatainak átvétele nem puszta másolás, nem is divat, hanem életfeltétele minden fejlődni akaró országnak. Ami pedig a tudást illeti, erről a csodálatos jövőbelátással így nyilatkozott, három évvel a bekövetkezett összeomlás előtt; "soh'se borzadjon vissza az olvasó a, tudós' epithetontól. Ha nem akar silány lenni, kell hogy tudós legyen a publicista... Jőni fog az idő, 's a pirosság, melyet a' láthatáron szemlélünk, már annak előestvéje, midőn a csatát vesztett felületesség kétségbeesetten fog felkiáltani: egy kis tudományt, egy kis tudományt, odaadom valamennyi rögeszméimet egy kis egészséges tudományért."
Természetes, hogy aki így gondolkodik, a politikai rögtönzők oldalán éppen olyan kevéssé érezte jól magát, mint a minden áron maradiak között, s csakugyan Szalay egyszerre küzdött jobb és bal felé, ami mindig a leghálátlanabb feladat. Kissé kesernyés józanságát pillanatra sem tudta levetni, a korszerű vagy örök nemzeti illúziók nem tudták megvesztegetni. Idegen volt tőle Széchenyi rapszodikus hangulata is, és, kétségbeeséseivel és váratlan reménykedéseivel, hirtelen nagyúri ellágyulással egy-egy régi jellegzetességen; Szalayban a polgári ítélkezett a festői elmaradottság felett. Egyik cikkében visszaidézi fiatalkori emlékét Bihary, a híres prímás temetéséről. "Ebéd után szakadt az eső a' hogy csak szakadhatott, de ő (Kulcsár) kocsira pakkolt bennünket s vitt, hogy temessük el Biharyt. Pharao népe zokogott a' fuldoklásig, midőn K. a sírnál beszédet mondott az elhunyt' érdemeiről, buzdítván őket: követnék nyomdokait. - Mód nélkül ellágyultan. El azért, mert láttam, hogy még primitivus idyllvilágban mozogtak embereink; de el azért is, mert veszendőben tudtam a' hazát, melly gyermeki álmokat hüvelyez annyi felserdült nép szomszédságában. Bosszús fájdalommal, minővel az egykori angol gyáros távozott el Tatából, midőn a' lakosoktól a' helyett, hogy számtalan vizeiket utilisálták volna, csupa zöld meséket hallott a feneketlen forrásokban lakozó zöldtaréjú és zöld szemű halakról, indultam útnak, 's búcsú és áldás nélkül léptem ki ismét az ország határain."
De ugyancsak a polgári józanság tartott vissza, hogy belevésse magát a hajszolt változtatás, a nyakló nélküli átalakítás divatjába. Huszonöt éves korában, 1838-ban ilyen éretten, későbbi magához híven nyilatkozik erről Szemere Pálhoz intézett levelében. "Már hozzá szoktam azt, kinek ma egy
A fiatal ember közéleti munkája is komoly és céltudatos, meg-meg-újuló kísérlet a módszeres és rendszeres reformra, persze szüntelen kudarcoktól kísérve. 1837-ben úttörő módon jogi folyóiratot alapít, hogy a kidolgozandó törvények jogi előfeltételeit tisztázza; az általános érdektelenség miatt a "Themis" a harmadik füzettel megszűnik. 1840-ben barátaival a Budapesti Szemlét alapítja meg, hogy a nagy nyugati revük mintájára elvi értekezésben tárják fel a közönség előtt a vajúdó idők mélyebb értelmét; itt jelenik meg nagy tanulmánya a kodifikációról, maga a folyóirat azonban a második kötetnél elakad. 1844-ben végre úgy látszik, közelebb sikerül kerülnie a szélesebb rétegekhez, amelyeket csak napilapokon keresztül lehet lekötni. A Pesti Hírlap szerkesztője lesz, de sikerét már eleve megbénítja, hogy Kossuth örökségét vette át, s annak gyújtó cikkeit alig feledtethetik az ő elvont fejtegetései. Egy év múltán abba is hagyja a szerkesztést, Csengeryre bízván és maga csak cikkekben szolgálja tovább rendíthetetlen bizalommal a megfontolt haladás ügyét. Közben 1843-ban Korpona város követe lesz, egy olyan országgyűlésen, mely reformszónoklatok lázában él, de ugyanakkor természetesnek találja, hogy az ország összes szabad királyi városai
Elérkezett a pillanat, amikor az események torlódása elébe vágott a nyugodt tervezgetésnek. Negyvennyolcban már nem a fokozatos nyugathoz idomulásról volt szó többé, hanem gyors és teljes megoldásról, mely az eddigi eredményeket megragadta, bárhonnan jöttek is, régi ellenfeleket, egy Széchenyit, Kossuthot, Szalayt egymás mellé állított a nagy feladat érdekében, majd önvédelmi harcról, hol a hazafiság fellobbanásában egyesültek mérsékeltek és túlzók. Szalay is az eddig csak írásaiban harcoló, kivette a részét a most szükségszerűvé vált politikai cselekvésből; németországi útján szerzett előkelő ismeretségeire támaszkodva, a frankfurti nemzetgyűléshez küldött követként próbált hazájának és az új kormányzatnak segítségére lenni. Gyorsan kiderült azonban, hogy az önálló Magyarország nem számíthatott a nyugati hatalmak támogatására; követségét hivatalosan nem ismerték el, hiába érvelt nagyszerű jogi tudásával és következő párizsi, majd londoni látogatásában meggyőződhetett, hogy az eszményképek is részben közömbösek, részben tájékozatlanok a magyarság nagy erőfeszítésével szemben. Mikor itthon a békés átalakulás a kétségbeesett küzdelemben csapott át, Szalay reményvesztetten tért önkéntes száműzetésbe Svájcba. A harc kimenetele felől, néki, az illúziók nagy kritikusának, nem lehettek kétségei; ösztönszerűen húzódott meg a viharban, melyet felidézni nem akart, de becsülettel vállalt.
Emigrációba kényszerült, a nemzetközi bujdosók seregébe, ő, kinek természetétől annyira idegen volt minden forradalmi ábrándozás. Körülötte még fékevesztettebb illúziók lobogtak, mint aminőket otthon kárhoztatott; a valóságtól, lehetőségektől végképp elszakadt álmok a világ újjáalakításáról, a hatalmasok megbuktatásáról, magyar rajongók, francia, orosz, német politikai menekültek tervezgetései, vég nélküli viták, romantikus és tehetetlen összeesküvések. Szalay ezzel a testet-lelket őrlő légkörből rohrschachi magányba menekült, a természet vigasztalásába és a munkáéba. Az összeomlás után egy francia nyelvű röpiratban bizonyította, hogy az osztrák politika rövidlátása sodorta a nemzetet az évtizedes reformfejlődés útjáról a lázas kitörésbe. A rend és a mérséklet párthíve "szólott józan, meggyőző hangján az európai közvéleményhez: az előszó a polgári gondolkodásban, tudós tájékozottságban és az eseményektől elsodortatásban hozzá hasonló nagy francia politikus, Guizot alakját idézte, aki ekkor Londonban élt száműzetésben. Guizot állott hozzá közel a kortársak közül, akárcsak a múltból a polgárosodás és humanizmus ügyének angol, francia, amerikai státuszférfiai, akiket egy nagyszerű essay-sorozatban örökített meg. Most a befejező sorozaton dolgozva, vigasztalásul fordult eszméikhez és eszményeikhez, melyeket a forradalom előtt még tanulságnak és diadalmi jelnek mutatott fel az olvasók előtt. De a fokozódó reménytelenséggel érlelődött benne az elhatározás, hogy alászálljon a hanyatlásban a pusztulásban is eleven erőforráshoz: a hagyományokhoz, a múlt ismeretéhez, mely rejtélyes módon egyedül képes megújítani a jelent. Megtörtént a csoda: idegenben, elzárva a forrásoktól és segédeszközöktől, megteremtette a legjobb magyar történetet, tárgyilagosságának, ítélőképességének és írástudásának csonkán is grandiózus emlékét. A jogász, a politikus, a publicista és a diplomata harmonikus egységben olvadt fel a történészben; a hajthatatlan erkölcs és az elfogulatlan tisztánlátás kereste és találta meg egy nemzet múltjában eszmei igazolását.
És egyben, a folytonos tevékenységben jóleső bódulatot is egyre gyötrőbb idegességére. "És mégis vágyódom a munka után - írja feleségének - hogy még tartom magam, csak a munkának és a munkának köszönhetem." Kialakul benne a sebzettek különös pszichózisa; a társaság, az emberekkel érintkezés, ahelyett, hogy felüdítené, csüggeszti. Igazán erős csak egyedül lehet az ember. "Mihelyest huzamosabban emberek között élek - legyenek bár azok résztvevők és szenvedők, mint én - lelkem tompa fájdalommal telik el 's annál nagyobb mértékben, mennél inkább megszoktam, hallgatni szenvedéseimről, - hiszen millió hazámfia együtt szenved velem, - 's érzéketlennek mutatkozni. Az orvosok azt mondják, hogy azon sebek a' legveszedelmesebbek, mellyek befelé vérzenek; gondolom, hogy ollyas könnyek is vannak mellyek befelé folynak, s' elperzselik a lelket, pedig a' szem száraz marad, sőt talán mosoly játszik az ajkakon."
Alexander Fleglernek, a megértő tudós barátnak írja ezt levelében (1851. október 6.-án), de siet hozzátenni, ne higgye, hogy "tétlen melancholiának" engedte át magát. Mint a forradalmár kilengésektől, az emigráns-sors végzetes összeroppanásától is megóvta őt szívós józansága, a polgári egészség, mely alapjában kitartást, akaratot és elpusztíthatatlan munkakedvet jelent. A reformok lázában és most, az összeomlás ájulatában is a legközelebbi tennivaló tudata élt benn, szélsőséges indulatok helyett a napi feladatok makacssága, a napoké, melyek végül mégis az örökkévalóságot szolgálják. Ha az idők megcsúfolták és a dolgozó szoba biztonságából kirángatták a történelem áramlásába, megvetette lábát az első kis szigeten és a nélkülözések, félelem, bánat között is munkájára gondolt, a szellem Robinzonjaként, aki először íróasztalt ácsolt össze a roncsokból.
A múltat ismertette, hogy tanulságul szolgáljon, de nyitott szemmel figyelte tovább a jelent is; kritikája nem hagyta cserben, a felmerülő új álmokat a dunai népek szövetségéről hűvös józansággal mérlegelte. "Meglehet, hogy a forradalom győzni fog, - írta Szemere Bertalannak 1853-ban - nem ma, nem holnap, de mégis még életünk idejében, ha lehetséges dolog; de az bizonyos, hogy a forradalomnak nem fogja hasznát látni a' magyar. Más népek és nemzetiségek remélhettek és remélhetnek holmit a' forradalomtól; a' mi állásunk, a' magyar faj állása 1848 elején is ollyas volt, hogy a' revolutiótól józanul csak az
Szalay 1855-ben tért haza számkivetéséből; az otthon a megnyíló könyvtárakat is jelentette, dús anyagukban most már szabadon merülhetett alá. Nagy történetén dolgozott, régi memoireokat publikált és a XVI. század nagy humanista-politikusának, Verancsics Antalnak iratait kisebb értekezéseket írt és résztvett az akadémiai életben. Látszólag megnyugodva élt családja körében, de az elmúlt évek idegrázkódtatását mégsem tudta teljesen kiheverni. Négy éve a szokott keretek között van már és mégis életének "kaotikus, töredékes" voltáról számol be, egy elejtett megjegyzésben Flegernek. Ugyanabban a levélben (1859. aug. 29.) a felesége lélekállapotáról adott jellemzése ráillik saját magára is, mindenkire, aki átvészelte a nagy időket és a rettenetes feszültség, az elhúzódó bizonytalanság után csak nyugalmat, a megszokott, mindennapos ténykedések mechanizmusát kívánja az irtózik minden újtól, ami ebből kizökkentené. Akaratmarasmus - jelöli meg kitűnően a fásultságból, fáradtságból és az átélt izgalmak bénító emlékéből összetett érzést, - "betegség, melyre aligha kapható orvosság a patikában."
De a szokásokhoz ragaszkodás erkölcsi síkon már következetességet jelent; s valóban Szalay élete utolsó szakaszában éretten, a változott körülményektől is segítve, mintegy megismételi és jóváhagyja ifjúsága célkitűzéseit. A városi követ most, az 1861.-i országgyűlésen, mint a gyors ütemben fejlődő pest-lipótvárosi kerület képviselője tesz vallomást a polgárosodás mellett, a fiatal akadémiai elv lényegét: csak a nyugati értelemben vett műveltség és tudomány tarthatja fenn a nemzetet. "Az európai polgárosodás minél bensőbb tényezőjévé válnunk, - mondja 1862.-i 'titoknoki' előadásában - sajátságaink, a bennünket magyarrá, magyar nemzetté idomító sajátságok megőrzésével - ebben rejlik fennmaradásának legszilárdabb biztosítéka, ezen fáradozik fennállása óta híven ernyedetlenül az akadémia. Kelet népe vagyunk, tanúsítja belső, mind külső életünk typusának egynél több vonása; tanúsítja erőnknek lüktetése, lelkünknek annyi viszontagságok után is ifjúsága; nyelvünk, érzelmi világunk zománca...De nyugat népe is vagyunk, - azért fogadtattuk be magunkat kilenczedfélszázaddal ezelőtt a nyugati egyházba; nyugat népe is vagyunk, azért hatott át hozzánk oly gyorsan, oly terjedelmesen, oly tartósan a reformátio; nyugat népe is vagyunk, azért bírjuk már századok óta az államéletnek Nyugat Európában kifejlődött szabad institutióit." "Mert - fűzi tovább ugyanezt a gondolatot az 1864.-i titkári jelentésben, - királyok számára nincs külön út a mathesis megtanulására: a magyar nemzet számára nincsen külön út a műveltség magasabb fokáig eljuthatásra." Sokan az eredetiséget féltik a nyugati műveltségtől, akaratlan abba a hibába esve, mint a tájékozatlan külföldiek, akik csak az egzotikumot látják a magyarságban, egysorba helyezve a cserkeszek, baszkok, gaélek romantikus világával. Pedig ami magyarrá teszi a magyart, a nyelven kívül éppen az ösztön, ami nyugatra viszi és alkotásainak európai színvonalat ad, "hogy nagy legyen a harc és nagy legyen a béke műveiben. Typusának minden egyéb csak másodrendű jelenség. Közülök mellyek az üdvösek a kegyeletesen megőrizendők, kifejlesztendők, azt minnen magunk fogjuk meghatározni, külön választva tőlük azokat, amelyeknek egynémelyike nem hogy typusához tartoznék, csak kívülről hozzá tapadt valami, mi a géniusz szárnycsattogását akadályozza; egy némelyike éppen nem nemzeti, hanem csak olyan talaj íz, mint Itália azon földéé, melyről azt tudták a régiek, hogy keserű ízét az ott termett mézre is elragasztja."
Húsz évvel később, 1844. augusztusában, egy Pesti Hírlap cikkében már ugyanígy elmélkedett a magyar típusról, egy palimpsestos kódexhez hasonlítva, melyen az igaz szöveget ügyetlen toldások fedik el és gondosan ügyelni kell szétválasztásukra; a külső kinövések nem azonosíthatók a jellemmel. Akkor a műveltséget sürgette a politikában, most a műveltséget óvta a politizálástól, a szellem jogát emelve mindenek fölé. "Semmi szükség, még a nemzetiség nevében is növelnünk a tudományosság elleneit," írta az említett jelentésben, utolsó megnyilatkozásában. Tanúságtétel volt ez a nagy történetíró és hazájáért megszenvedett államférfi szájából, nemcsak a maga, de nemzete jellemének egyik valóban lényeges vonásáról: bölcs és józan realitásáról, ugyanakkor örök vágyáról a magasabb rendű után.