Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám · / · Cs. Szabó László: Az idegen

Cs. Szabó László: Az idegen
Az idegen elutazik Frigyesországból

A vonat csikordult egy hídon. A folyó fölött, vörösesszürke bástyaövből egy csipkézett, délceg templomtorony szökött fel. Már villogtak az első csillagok. Még jobban csikordult a kerék, nyílt pályán megálltak. Decumanus kinézett. Vadszőlővel borított villa előtt vesztegeltek, a pályáról az első emeleti szobákba lehetett látni. Ágyaztak. A vonatrajzra egy cselédlány könyökölt az ablakba, háta mögött világított a szétbontott, tiszta ágy. Itt kiszállok, gondolta Decumanus.

Ereje napok óta rohamosan fogyott, haja csomókban hullt, belepte a mosdótálat, ínye minduntalan vérezni kezdett, az üres teát is kiokádta, tegnap óta már csak savanykás, ragadós nyál jött fel. Az orvos kétszer megnézte, rosszindulatú influenzáról beszélt. Annának megmondta, hogy komoly baja lehet a betegnek. Maga se tudja, hogy mi. Csak érzi a veszélyt, mint a ló, amelyik nem akar a korhadt hídra lépni. Titokban bélrákra is gondolt. De hátha egy nemzeti idegbaj, amit csak Avarországban ismernek? Holnap mindenesetre átvilágítja. De ezt a holnapot Decumanus már nem érte Frigyesországban.

A szemközti utasok elhúzódtak előle, úgy látszik, a külseje se biztatott sok jóval. Kimerülten bóbiskolt az ablak mellett, a legkisebb zökkenő fölingerelte a gyomrát. A vonat közben az ismeretlen városba érkezett. Decumanus leszállt, nagyobbik táskáját a ruhatárba tette, a kisebbikkel elindult éji szállás után. Egy kisfiú illedelmesen megszólította a pályaudvar előtt s a nagyanyja penziójába hívta. Rábízta magát.

Kilenc óra volt a kihalt városban. Egy közeli térről kútcsobogás hallatszott. Az utcák nemsokára össze-vissza görbültek; már az Óvárosban jártak. Egyszerre csak az egyik kanyarodóban égig lövellt a torony. Már elfeketült az ég a rései között, oly tömör volt, mint egy vérsugár. hatalma, szépsége, örök ifjúsága előtt előregörnyedtek a házak. Decumanus megállt. Éppen itt lakunk, szólt a burkus gyerek, holnap reggel jobban láthatja.

Egy nyikorgó falépcsőn a harmadik emeletre kanyarodtak. Őszes asszony volt a nagyanya, Anna lehetett volna, még jobban megöregedve. Nevetségesen keveset kért a szobáért s tüstént bevezette Decumanust. A kommodon kristálypohár, a szekrényen alma, a kandalló fölött homályos tükör s a tükör előtt porcelán petróleumlámpa. Ez már csak szobadísz, nyugtatta meg az öregasszony. Decumanus azonban fölgyújtatta. Jobban esik a szemének, mentegetőzött a szeszélyért. Teát és vajaskenyeret kért. Legnagyobb meglepetésére nyugalom és testi-lelki béke töltötte el, még éhes is volt. Csontig fogyott férfiarc nézett rá a tükörből, a megritkult haj izzadt homlokára tapadt.

Az öregasszony behozta a vacsorát s kedvesen figyelmeztette az erkélyre. Kicsi ugyan, de annál több angyalra nyílik! Esetlenül kacsintott a tréfához. Nagyon betegnek tart, gondolta Decumanus s hálásan elmosolyodott. Itt a kedvében fognak járni.

Olyan hirtelen lepte meg az álom, hogy fekve hántotta le magáról a ruhát s a félig kioldott cipő a lábán maradt. Fel-felébredt, frissen, kialudva s a következő pillanatban ismét mélyen aludt.

Lépésekre ébredt. Egy kicsit se riadt föl, mintha megszokott járás, egy későn hazajáró rokon költögetné. Ki az? kérdezte barátságosan. Fölkelt, körüljárta a szobát, benézett a bútorok mögé. Úgy látszik, az álom tréfált vele. Kabátot húzott s kiment a kicsi erkélyre.

A ház a templom tövében gubbasztott, Decumanus már csak hátravetett fejjel láthatta a toronytetőt. A támasztópilléreken nyurga kőangyalok sorakoztak, lanton, hárfán játszottak, az egyik előrehajolva kürtölt. Iszonyú csönd volt. Talán ez ébresztette föl az imént.

Valami névtelen jóérzés járta át. Éva szólt hozzá, Anna tekintetével találkozott. Nem mert mozdulni, nehogy elszálljon ez az édes érzés. Kedves tájak úsztak a levegőben, határozott emlékből szép képekké oldódtak, ismét a gyerekkori ebédlőben ült, a téli síkságon mézért biciklizett, harangszót hallott, hosszú szárnyú fehér madarak röpültek a tengerre. Arra gondolt, hogy holnap mindezt elmondja Lafolette Iszáknak. Az öreg halálára sem emlékezett.

Most az angyal letette a kétágú kürtöt s intett. Mit akar? gondolta Decumanus megrettenve. Előrehajolt, rövidlátó szeme küzdött a homállyal. Hirtelen félelmes sötétség szakadt a világra. Még jobban kihajolt, felső teste a levegőben lógott. Ebben a pillanatban a kövezet vad irammal feléje rohant.

Másnap reggel az erkélyen találták. Görcsösen kapaszkodott a rácsba, kabátja szétnyílt, az ingen még nedves volt a harmat. Az öreg szállásadónő szerint úgy állt a félig nyitott ajka, mintha egy női nevet suttogna.

Azt suttogta volt: hazám.