Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám

Illyés Gyula: Naplójegyzetek

1938 augusztus

De mit is jelent végre az észnek ez a szó, hogy magyar? Jó néhány évvel ezelőtt elmentem egy nagy francia városban szorongó kis magyar csoport irodalmi ünnepélyére. Az ünnepség főleg szavalatokból állott, nagyrészt Adyt szavaltak. A hallgatók, akik nyilvánvalóan verset esztendőszámra nem olvastak, föl-fölkiáltottak, szinte hörögtek a kéjtől, a padlót rugdosták. Ehhez hasonlót azóta is csak egyszer láttam, egy szektás-gyűlésen, az ünnep még titokzatosabb volt. Felállt a pódiumra egy sovány hölgy, első szavait nem értettük, de mikor azt mondta: írta Ady Endre, az emberek egyszerűen nem tudták visszatartani a könnyüket. A hölgy "A perc-emberkék után" című verset szavalta; szakaszonként megakasztotta a taps. Volt egy rész, amely után süllyedő hajó, az emberek fölugráltak. A vers még itt sem fejeződött be, az egyik szakasz utolsó szava keltett olyan hatást, hogy üvöltenünk kellett, mert akkor már én is üvöltöttem. Én egy francia lánnyal voltam, aki az egészből egy árva kukkot sem értett. Egyéb érzelmei kifejezéséül ugyan szüntelenül mosolygott és tapsolt, de erre az eszeveszett megszállottságra átlépte a határt. — Mit mondott, mi ez? — kérdezte, már ő is izgatottan. Kipirultan fordítani kezdtem:

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk.
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit —

— az utolsó szónál hirtelen megálltam, riadtan s kijózanodva. Mint tudják, át kellett volna fordítanom, hogy s magyart; a quelque chose de grand et de beau, d'humain után már ajkamon volt a szó, hogy et de hongrois, mikor belémnyilalt: és ha azt mondanám, et de bulgare vagy — ennek a Marianne-nak igazán mindegy — et d'azerbedjan? Megérti ez, hogy ebben a sorban a nagy, a szép s az emberi után úgy áll ott a magyar, mint az összeadás számoszlopai alatt az összeg? ezer évet kellett volna összegeznem, azaz ennél is ezerszer többet: ezer esztendő reményét. Aztán mégis lefordítottam. Egy pillanatig csodálkozva rémnézett, aztán — mit felelhetett volna? — ezt felelte: Vous ętes vraiment trčs gentils. A mondatot önkényesen többes számban értettem ezúttal; szétosztottam, merő hazafiságból.

A háború előtt a családot a takarékos, szívós anyák és nagyanyák emelték. Mostani emelkedését a család a vitézségnek köszönheti, az életben elég esetlen apák rejtett katonai erényeinek. A fronton kitűnően verekedtek, önzetlenül, ösztönösen, jutalomra vagy elismerésre álmukban sem gondolva. A vitézségi érmek észrevétlen hullottak a mellükre; talán csak akkor törődtek velük, mikor azok már a zubbony ujjáig sorakoztak, nem fértek el a szív körül. A háború utáni jutalmazás is váratlanul érte a hősöket, akár Bocskay hajdúit a nemesség. Elfogadták, de nem büszkélkedtek vele. Testvérnéném elpirul, ha nemzetes asszonynak szólítják, érzi, hogy a kitüntetés ráadásként jött, véletlenül. Hasznát csak a fiúk látják. Aki utánam a családból kiemelkedik, az majdnem mind katonai pályára készül.

Ez a szakma nem könnyű, rengeteget kell tanulni. Élvezettel figyelem öcsém szellemének kibontakozását, mi mindent el kell sajátítaniok! Hol vannak ők a békeidők tisztjeitől, akik Sipulusz és Herczeg regényeiben fejest ugrottak a nagybőgőbe. L. most a szünet alatt is állandóan tanul, délelőtt felsőbb matematikát, délután nyelveket; este meg "képezi magát", vagyis sorra olvassa a könyveket, melyeket én hoztam haza. Tegnap vacsora után éjfél utánig arról, nem vitáztunk, hanem csak tanakodtunk, van-e Isten. Ismétlem, elragadt ifjú elméjének élessége, befogadóképessége. Érzem kettőnk között a különbséget, tán épp ezért érzem tisztán gondolatai eleven kanyargását. Becsülöm jellemének fiatalos szilárdságát, egyenességét is. Ma délután a szőlőből jövet egy mondat közepén hirtelen belémkarolt, mint mindig, mikor szavai hirtelen vallomássá melegüknek. Egy kicsit akadozott, de végül mégis kivágta.

— Mondd, igaz, hogy a zsidók világuralomra törnek? — Egy pillanatra az égre tekintett és csak aztán reám.

Megnyugtattam, hogy igaz. Világuralomra törnek, akár az angolok, akár a busman-négerek, akár a vöröshangyák, akár a fű, vagy ellensége a szik. Minden, ami van, világuralomra tör, nyilván mi magyarok is, arra törünk, történelmünknek leghivalkodóbb lapja nem az-e, mely a három tenger-mosta határról beszél? A zsidók is arra törnek.

— És...?

— És annál inkább arra törnek, minél jobban szidókká kényszerítik őket. Ha nem tudnák, hogy zsidók, bizonyára eszükbe se jutna. Aki közülük magyarnak tudja magát, az, mint magyar tör világuralomra. Aki humanista, humanista-mód. Eszerint rostáld őket.

Szót váltani a fajta-kérdésről igazán csak azokkal volna még kedvem, akik elsősorban a maguk fajtáját, vagy csoportját bírálják: az árják közül az anti-árjákkal, a szemiták közül az antiszemitákkal. Sokkal többen vannak, mint gondolnánk. (Főleg az utóbbiak.) Miért hallgatnak? Őket kellene összeereszteni vitára, vagy akár veszekvésre. A tárgyilagos igazságot ők közelítenék meg legjobban, ők, az elfogulatlanság elfogultjai. Milyen nemes eszmecsere lenne! A pálmát az vinné el, aki oly kevés jót mondana magáról, hogy szégyenében a föld alá kéne bújnia.

Tíz esztendővel ezelőtt véletlenül, azt hiszem én indítottam meg azt a nagypapa-kultuszt, amely ifjú irodalmunkban akkortájt annyi szakállas, részben gatyás, részben kaftános aggastyánt vonultatott be, életrevalóságban messze felülmúlva az én három szerény öregemet. Milyen szépen megfértek egymással akkor ezek az oly különböző fejfák alól feltámasztott vének, milyen egyforma tempósággal csavargatták bajszukat vagy tincsüket, a költészet fényében mennyire hasonlítottak; még a szavakat is egyformán ejtve, legnagyobbrészt alexandrinusban. Vajon hajdan, elevenen is ilyen testvéri békességben éltek? — gondolom, hogy annyi esztendő után ismét eszembe juttatja őket az, hogy a gyanútlanul kezdett kultusz most a hivatalos körökre is átterjedt. Útlevelet akartam. Át akartam lépni a határt s ehhez majdnem annyi lelket kellett magam köré gyűjtenem, mint amennyivel egykor Bulcsú, vagy Béri Balogh átcsapott a Lajtán. Az ősök itt vannak, még többen, mint ahányan kellettek, kéziratom alatt összehajtogatott halotti és születési levelek szélei botlatják a tollat, tele van velük az asztal. Elhűlve nézem őket. Nevek merülnek fel, amelyeknek valaha arcuk és termetük volt s ezekből egy-egy vonást az én arcomba plántáltak át, önzetlenül, névtelenül. A 40-es években egyszerre megjelenik egy Börcsök nevű juhász, mögötte végtelen libasorával további Börcsököknek. Milyen lehet egy Börcsök, gondolom s érzem, nem mernék tükörbe nézni.

Hajdan volt férfiak és nők együgyű magyar neve feszeng a latin rubrikák rácsa közt; nemez őket s lassanként mégsem állhatom meg, hogy ne képzeljem el hozzájuk azokat az eleven lényeket is, akik közül, hacsak egy is kiáll a sorból, a létra összesül, én sose jutok föl e világra. Napokig e csupa rövid szótagból álló név bűvöletében éltem: Fekete Ilona. Fekete Ilonáról mindössze annyit tudok, hogy 1835. június 4-én, 17 éves korában, mint Illés Ferenc juhász hitvese az Újdombóvárhoz tartozó Nosztány-pusztán szült egy János nevű fiút, aki az idők folyamán nagyatyámmá serdült. Fiat szülni 17 éves korban egy juhász-legénynek, egy nosztány-pusztai közös cseléd-viskóban, — s mindezt értem! Hogy háláljam ezt meg? Mit adhatok ezért neked, Fekete Ilona, mit tenéked Kállay Dávid, Énekes Mihály, akiről csak azt tudom, hogy causa mortis: tarkóncsapás által? Tünődésem hirtelen meghökken; szeretném elkerülni a pátoszt. Nosztány-puszta ma is áll, tele Fekete Ilonákkal, annyit tudok róluk, mint dédanyámról, tehát épp annyit tehetnék értük. Most, visszatekintve ébredek rá, hogy az én ős-kultuszomat a hála vezette. Csak a hála, a jóvátevés, a kárpótlás érzése, semmi más. Én nem kapni akartam az ősöktől, hanem adni nekik, valamit abból, amihez — hány évszázadnyi erőfeszítés után — engem végül hozzájuttattak. Jobb híján adtam ezt az élőknek. Én így lettem a nemzet tagja; s ez megvigasztal.

Aztán elképzelem még egyszer ezt a nagyapák-zsúfolta múltat, ahogyan azt mi, költők alakítottuk. A versek lábaira állítva milyen békés egyetértésben sétálnak az ősök, valóban! Íme, ilyen lenne a világ, ha egyszer a szellem alakítaná. Magyarország egyszer állt komoly megváltás előtt, akkor, midőn már-már úgy volt, hogy költői diktatúra tör ki, Petőfi vezetésével. Amit ő képzelt, elképzelem annak megvalósulását: a világ egyszer nem visszafelé idealizálódik, hanem előre.

Ki idegenkedik a harctól? Férfi nem. Jó volt a testnek, a léleknek, akár a víz, melyben biztos csapásokkal úsztam. Jó volt a győzelem, mikor frissen, elsőként a partra értem; ha fel kellett adnom a küzdelmet, s kimerülten elnyúltam a parton: a fáradtság is jó volt; az elem megtisztított. Most kényeskedve nyújtom bele a lábam s nem, mégsem lépek be, — miért? Nem attól félek, hogy hideg. Olyan csürhe versenyez benne, amely előzően nem fürdött meg. Mielőtt őket legyőzném, undoromat kellene legyőznöm.

Végre rájöttem — tízesztendei fúrás-faragás, teheremelés után — hogy "stílus-probléma", amiről mostanában újra a próza terén is annyit fecsegnek, tulajdonképp nincs is. A probléma itt is a becsületé, az állhatatosságé, a szókimondásé, de illedelmes szókimondásé. A költők ezt mindig tudták. És a helyzetismereté. Még a zsarnok halálát is másképp tudatom özvegyével, mint a néppel. Rossz stílus volna például ehhez most azt fűzni hozzá, azt a szellemeskedő, de valószínű igazságot, hogy a nép őrjöngene a fájdalomtól, az özvegy esetleg könnyebbülten sóhajtana fel. Azért volna rossz, mert a halálból, mint anyánkból sem, nem illik gúnyt űzni. Rendet kell tartanunk. Az életnek épp úgy megvan a "kötött formája", akár a szonettnek. Ez teszi érthetőbbé is, "hatásosabbá" is.

Nem restellem, hogy vonzódásomba a tájhoz már némi szenvedély vegyül, olyasféle, mint a gyűjtőké. Közeledik a kor, amidőn a tárgyak, emlékek értéke észrevétlenül, önmagától emelkedni kezd, mint valami elfeledt értékpapíré, amelyről ekkor veszünk tudomást; a betéve tudott versek magányukban nemes aszú-ízt erjesztenek. Az összeboruló akácok alatt, a meredek vízmosta úton olyan türelmetlen izgalommal kapaszkodom a szőlőhegyre fölfelé, amilyennel egy kedves könyvben egy-egy ismerős kép után lapozok. A kaptató végén itt is kép vár, minden részlet itt van a fejemben, miért szomjazik mégis rá a szem? A hegy, a Tükörcsös, utolsó kiszögellése a Völgységnek, Tolnának, lent kezdődik Veszprém és Fejér, a Mezőség, a Sió széles folyó-völgye, kétfelől az uradalmak fehér gyerekjáték-istállóival a végtelen búzatáblák között. És közvetlenül a lábnál a falu, Ozora oly közel a meredély tövén, hogy a kalapot szinte a toronyra dobhatná az ember. Más falu, ameddig a tekintet elér, sehol. Csak jobb kéztől messze Simontornya; Szilas sejlik valahol még a dombok mögött, mint az emlékezetben egy hajdani ünnep. Megállok az utolsó szőlőkarónál, elégedetten nézem a művet, mintha én alkottam volna; majdhogy hátra nem lépek, ahogy a festők szokták. Cséplőgépek búgnak, az utakon takarodó szekerek cammognak, a szőlők kéken ragyognak a rézgálictól. Minden rendben, minden él, ezt vártam. "Sokért nem adnám", — gondolom, még mindig képnek látva a tájat. Úgy nézem, mintha gazdája volnék. Legyőzve a szerénytelenséget épp kérkedőn dicsérni akarom; amidőn sógorom felé fordulva, aki valóban a gazda szemével nézi a vidéket, ez a kérdés hangzik el számról, váratlanul az én fülemnek is:

— Ha a gazdasági szükség nem kötné épp ide őket, hány ember maradna paraszti sorban ezen a vidéken? — Először úgy akartam mondani: a vidéken?

— Hát... nem sok.

— Ha osztani kezdenék itt ötezer altiszti állást, Pestre, havi egyszázzal, — a fél falu, otthagyva csapot-papot, tódulna ide, mi?

— Az egész.

— A határ kiürülne.

— Mint a tenyerem. Mindenki városba vágyik. Tudod ki most egy villamoskalauz a vasárnapi táncban? több, mint azelőtt az első gazda gyereke. Húsz éve még rá se igen néztek olyanra. Aki elment, az valahogy épp olyan fél volt, mint aki frissen jött. Különben a szó is egy rájuk: jött-ment.

Hátat fordítottunk a gyönyörű tájnak, a vágások közti szűk úton visszaballagunk a présházba. Itt a diófa, itt a malomkő-asztal, a padnak döntött fatörzs. Mialatt sógorom bent, a pince mélyén a hébért csorgatja, rájövök, miért ötlött eszembe az imént az a váratlan kérdés. Ideutaztomban a vonaton Halévy híres könyvét olvastam, [*] ott dudorodik most is az ágra akasztott felöltő zsebében. Kiveszem, egy-kettőre meglelem azt a részt, melyet megjelöltem volna a margón, ha a könyvet nem kölcsönbe kapom. Átfutom a sorokat, hogy mire sógorom előjön, így kapásból is fordítani tudjam. Onnan kezdve, ahol a francia vidék elnéptelenedéséről esik szó, 1920-ban.

—... Egészségünkre. Hallgass csak ide egy kicsit.

"A vidék szigorú, az ember mindig menekül róla, mert retteg a kemény élettől. A város, akár az alkohol, csábítja, izgatja és elpuhítja... A munka, tripalium, kínzó eszköz volt, a szökött rabszolgát ahhoz kötözte az úr. A mezei munka is ilyen szerszám, az embert mindig úgy kellett odakötözni hozzá. Az emberek csak kényszernek engedve maradtak meg szántó-vetőnek. Az antik kor kezdetén ott volt a hilotizmus, a rabszolgaság; a római birodalom bevezette a kolonátust, azután jött a jobbágyság... Sötét küzdelem ez, jól csak a szökevény jár. Sem a hilotizmus, sem a kolonátus nem mentette meg Görögországot, Rómát. Az antik világ minden kegyetlenkedése ellenére is elvesztette földmíveseit..."

— De most mégis vannak.

— Várj csak.

"...Orvoslás mégis jött, nem az emberektől persze, nem az ő szánalmas intézkedéseik révén. Az orvosság a katasztrófa volt. A szétzüllött emberiségen a barbárság lett úrrá; lerontotta a városokat, a nyomorult, megrettent népeket erőszakkal kiűzte a messzi, magányos földekre, amelyek táplálékot, rejteket és védelmet nyújtottak. Így támadtak újból földmívelő évszázadok, így készítették elő azok Európa újjászületését: korbács alatt."

— Megint ez várna ránk?

— Ezt kérdezi ez a francia is, akinek szomorú bölcsességét különben nem csak ebből a könyvből ismerem, hanem szomorú tekintetéből, csöndes hanghordozásából is.

"Elkerülhetjük mi a katasztrófát? Apáink még azt hitték, az ártatlanok! Nézzük meg jobban a történelmet, ne tévesszük meg magunkat a ragyogó díszektől, amelyekkel felcicomázkodik... Ki tudja, talán a mi katasztrófánk is mát megkezdődött... Még egy-két háború (talán hamarosan) és a mi világunk is rom lesz. Akkor majd megint jó lesz erdő mellett lakni..."

— Erdő mellett nem jó lakni,
Mert sok fát kell hasogatni...

— Kérlek, szószerint idézem. "Alors, il fera bon vivre au bord de foręts... akkor majd jó lesz a forrás és az istálló mellett lakni. A repülőgépek halálos gőzbe és tűzbe borítják a városokat. Akkor majd jó lesz a magány, az elhagyottság, a városiak szétszóródnak, mint amaz emlékezetes 410-ik esztendőben Róma finom előkelői, akiket Alaric Afrikáig, Szíriáig kergetett. És egy beaujolais-i vityilló többet ér majd, mint egy gyöngynyakék, mint egy gyémánt-patak (hogy szószerint fordítsam ezt is). Igazuk van azoknak a nyakas parasztoknak, akik földet vásárolnak; az az egyetlen, aminek meg van az értéke, az az egyetlen, aminek nincs ára.

— Mi ettől még messze vagyunk. Ha Franciaországban már rá kell beszélni a parasztokat, hogy vegyenek földet, — mos nálunk talán nem kellene sokat kardoskodni emellett.

— Valóban kedvezőbb a helyzetünk ebből a szempontból, tréfa nélkül is. A nagy zavar után hamarabb rájárna kezünk a kapára. Talán óvatosan, csöndesen kapálva a zavart is elkerülhetnénk. Hátramaradottságunkat egyszer javunkra fordíthatnánk...

Elhallgatok; minek sorakoztassam az érveket, minek töprengjek, — magamat győzzem meg arról, hogy miért és hogyan kellene gyorsan újrarendezni e nép ügyét? A tájat nézem s azt gondolom: te vagy már egyetlen szövetségesem; légy majd könyörületes, légy okos. Légy olyan hű hozzánk, mint amilyen szép vagy. Én már majdnem megértem arra, hogy annyi csapongás után csak veled éljek, holtomiglan.

Valóban megértem rá? A kőasztalra könyökölök, nézem a tájat, állom, hogy nyugodt arcával, melyen egyetlen vonás sem rezdült meg a jazigok óta, farkas-szemet nézzen velem. Az egyik dombon kapa-vas villan, mint egy ravasz hunyorítás. A másik dombon a temető, ahol új sír ásásakor kelta-csontokat vet ki ma is a föld, mint fizetésnél a boltos: ez még visszajár. Tekintetem, mint lépcsőkön halad fölfelé a rokonok sírjain, megleli végre a vaskeresztet, amelyet apám kovácsolt, testvérbátyám sírjára. Felidéződik a délután, mikor frissen hantolt földet néztem innen azon a síron. A temetés után mi, férfiak akkor is ide vonultunk fel a hegyre: a falubeli ház az asszonysírástól zengett, gyertyaszaggal émelyített. Itt ültünk akkor is e kőasztal körül, előbb némán; csak fejjel biccentve a töltögetőnek, hogy mennyi legyen a bor, mennyi a szóda; lopva pillantgattunk át a szomszéd hegyre, mintha vádló tekintetet tudtunk volna magunkon. De meglehet, csak én éreztem így. A beszélhetnék, a visszafojtott életkedv, akár a betömött forrás, csakhamar arrébblökte az akadályokat. "Ezt szerette szegény, ezt a kevert pirosat" — s egy pohár a levegőbe emelődött. "De ezt csak tisztán." Negyedóra se telt belé s a szavak megérkeztek oda, ahova indultak: "A nótája meg ez volt szegénynek" — és halkan, tiszteletteljesen, akár imént a Circum dederunt, brummogva kanyarogni kezdett egy dal, egyre tágulva, egyre több éneklő hangjával gazdagodva. Apámra néztem: leszegte fekete fejét, tenyerével szájára simította bajuszát s bólogatva dúdolt, ő is; hona akkor már évtizedek óta nem hallottam énekelni. "Hát ennyi nektek a halál?" gondoltam akkor fölzaklatva. "Hát ennyi valóban?" gondolom most, de már megbékülve. Bólintok, mintha a tájnak bólintanék, lecke végén: megértettelek. Sokat adsz, de sokat is kívánsz. Őslakóidtól már születésük pillanatában annyit, amennyit a bölcsektől egy életnyi tapasztalat után. Méltán húzódik mindenki ettől az iskolától. Húzódoztam én is, de egy-két lépés még s a másik úton, a kerülőn megérkezem én is; oda, ahonnan elindultam. Talán egy perccel előbb, mint ahogy a világ, az Alaric-oké küldene. Sorsom ezen az egy percen fordul meg. Ez az egy perc dönti el, hogy legyőzött leszek-e, vagy győző.

Párizs, augusztus 18.

— Minden betű, amit leírtál, színtiszta igazság, különösen, amit a sajtóról, a kultúra élősdieiről, akikkel valóban csak emelkedő gyomorral lehet egy arcvonalba állni, ha egyáltalában lehet! De mégsem volna szabad megírnod most, ilyen körülmények között, ebben az időben, — stb.

S ezzel már indul is a vita, hogy szabad-e az írónak mindent megírnia, illetve azt, amit még lehet; kell-e számolnia pillanatonként a hatással; a körülményeket kell néznie-e, vagy az igazságot, amely hol erre kegyetlen, hol arra, stb., stb. Az érveket s az ellenérveket is unalomig ismerem s tudom, hogy másfél órai szószaporítás után is csak azt felelhetem, amit most: a taktika a politikusok dolga és szégyene. És örök kudarca. Mire vagy kíváncsi: arra-e, hogy mit szolgálok, vagy arra-e, hogy mint érzek s gondolkodom? Ez dönti el, hogy szóbaállok-e veled, szólok-e hozzád, azaz, hogy olvasónak tekintelek-e, vagy öntelt kényúrnak, hasonlónak azokhoz, akikkel szemben a szabad szólás jogát hangoztatom. Légy szerényebb, fiam. Ne hidd, hogy a többiek, akiket attól féltesz, hogy félreértenek, ostobábbak, mint te, aki íme a legfontosabbat értetted félre: a különbséget a plakát és az — ugyanolyan betűvel nyomtatott — írásmű között. Olvasás közben légy legalább olyan szerény, mint írás közben én; én sokat törlök, igazítok, nem könnyen lelek magamra; ha valami nem megy a fejedbe, először te is magadba nézz; térden, borsón olvass: a gondolat az maga a lélek, te eretnek! Nem téged szolgállak, tévelygő.

Beszélgetés a Régence teraszán, augusztus 18.

— Gáborral mi lett?

— Nem sokkal azután agyonlőtte magát. De csak nő miatt. Nem bírta el, hogy előtte mással is volt viszonya.

— Ő, a szabad szerelem hirdetője?

— A pozsonyi Dunahídon lőtte agyon magát, úgy, hogy a vízbe zuhanjon. Pedig a nő csak őt szerette. Azt hiszem; mert aztán az is öngyilkos lett.

— És Sanyi?

— Kérlek, az megbolondult. De előzőleg elképesztő üzleteket kötött, egész erdőket vett meg hitelre, de csakis lúcfenyő-erdőt; fogpiszkálót akart csinálni. Milliókat keresett. Aztán beszállították a belgrádi elmegyógyintézetbe. Ott láttam is. Ha jobbkézzel a kilincshez ért, vagy akármi fényhez, rögtön meg volt a drótnélküli összeköttetése a Kreml-lel. Sztalinnal vitázott napokig, de zubbonyt csak ritkán kellett adni rá. Később meggyógyult.

— Tóni?

— Az is megölte magát, amikor az utolsó pártból is kizárták. Párt nélkül nem tudott élni.

— Lajos?

— Nem találta fel a háromdimenziós mozit. Dél-Amerikában van, spanyol leckéket ad portugáloknak, vagy portugált spanyoloknak. Emlékszel, milyen nyelv-zseni volt.

— És a kis Brunci?

— Meghalt, Madridnál. Bandi is ott halt meg. Sokan lementek innen. A nagyobbik Liptai megrokkant, az a "ne-szólj-szám". Leginkább a hallgatagok mentek le, búcsúzás nélkül. Hauser, a szakállas is lement, de a másik táborba.

— Jenő?

— Ő bent van a vonalban, Berci is. Dolgoznak, ők is némán. Dani még mindig lelkes, egy statisztikai adattól félnapig villog a szeme. Mariska is megvan, ma is szétosztja mindenét.

— És Artúr?

— Melyik?

— A költő. Aki azt írta, hogy "kihörpintem a holdat".

— Ja. Három évet ült. Még feldolgozta mártírságát Majakovszkij stílusában, aztán — Nem találkoztál vele a Duna-korzón? Hetilapja is van; zughírlapíró.

— Laci?

— Mérnök. Valahol Szibériában. Nem hallani róla.

— Paula?

— Férjhez ment valami arab-zsidóhoz, hét gyereke van, Algírban. De Topcinak sikerült! Végre megjelentek a versei, igaz, kirgizül, vagy kazakasztánul, valami ilyen nyelv kiadói tervébe fértek bele, de az illusztrációkkal együtt. Majd megmutatom.

— Leó?

— Nem olvasod? Az is hírlapíró lett, londoni tudósító. A keresztneve, igaz, most Levente.

— És Samunk?

— Az visszament mégis rabbinak. Valahol a ruthén földön él. De ő is ír még. Ferinek vagy három éve megküldte egyik imakönyvét.

— És Feri?

— Ő az átkozódókhoz tartozik. Amióta eszményképét, a bátyját Moszkvában elítélték, tízévi kényszermunkára. Különben Bélát, Józsit, Annát is elítélték ott, de még a nagy pörök előtt. Talán azért úszták meg elevenen. De Terit agyonlőtték.

— És a vőlegénye? Az csak megbízható volt?

— Kérlek az is megőrült. A szimbirszki őrültekházában van.

— Géza megírta a könyvét?

— Egyszer már megírta, de át kell dolgozni, mert a harmadik kötetben Hegel sehogysem klappolt a második kötetbeli alakjával. Egyszerre, a toll alatt, tovább kezdett gondolkozni, függetlenül. Géza előbb megijedt, aztán, mint mondta, megalázkodott. Most a British Múzeumban cédulázik. A húga, az a kis pöttöm vastaglábú, aki a lelki tisztaság megszállottja volt, az is öngyilkos lett.

— És Ingusz, az "örmény", a "bölömbika"?

— Elesett. Bécsben, még az 1927-es felkeléskor. Egy barikádról lőtték le, épp szónokolt.

— István?

— Öngyilkosság. Méreg. Ok: semmi.

— Szegény Zoltán is.

— Ő sem bírta. Pedig neki még azután is maradt miért élnie. Ő alóla hiába vonult vissza a tenger; magában is meg tudta volna csinálni, amit mindnyájan akartunk.

— Te tudod mit akartunk?

— Ördög tudja... A világ fölé akartunk lépni, az áradat fölé, ami a történelem folyása... eszmékbe kapaszkodva. Ideáknak akartunk élni, azt hiszem.

— Gyuri is?

— Ő is. Ő legkivált, hisz táncművésznek készült. A kollektív tudatot akarta eltáncolni, milliós tömeg előtt, lehetőleg a Concorde-téren, háttérben a guillotine-nal, persze csak díszletként. Ő lett volna a tömeg "testet öltött lelke, a szavára is emlékszem. Különben mi lett vele?

— Pénzt hamisított. Ül.

— Szóval ő sem tudott visszatérni. Nehéz visszatérni.

— Az ember nehezen törődik bele, hogy vége.

— Gondolod, hogy vége, véglegesen?

— Meglehet, csak az ifjúságnak. Épp mi ketten vagyunk a példák rá: úgy beszélgetünk, akár a múlt századi regények végén a hősök, "ving ans aprčs" a márvány-kandalló mellett, beszámolva az olvasónak a mellékalakok sorsáról. Az olvasó akkor még nyugtalankodott a hősök, a mellékhősök jövője miatt is.

— Pedig milyen vidámak voltunk. Milyen biztosak a jövőben! Emlékszel a fások népgyűlésére a saint-denisi réten? Micsoda délután volt. Egy létra tetejéről szavaltál.

— Én, öregem?

— Te, te. A hajad az álladat verte. Aztán harmonikáztál.

— Harmonikáztam?

— Vagy furulyáltál. A munkáslányok körbefogództak, úgy táncoltak. Isten bizony, olyan az egész, mint egy Watteau-kép. Egy kicsit ködös. Egy karcsú spanyol leánnyal voltál. Legalább is ő tartotta a kabátodat, mikor megpróbáltál kézen járni. orvosnövendék volt. Már nem tudom, hogy hívták.

— Az is meghalt. Baszk volt.

— Iszonyú mi volt itt. Csupa halott, őrült. Ki mérte ezt a próbát erre a nemzedékre? Több az áldozat közülünk, mintha mi is kikerültünk volna még a frontra. Mintha egy hajóra zsúfoltak volna bennünket, amely aztán elsüllyedt. Micsoda dráma. Ezt írd meg.

— Rémdráma, sajnos. Ehhez még ezek az esztendők is túlságosan irodalmiak. A sós íz nekem is még az arcomon van. Aztán... aztán én partra jutottam-e? Már az előbb az ötlött eszembe, vajon rólunk kettőnkről hogy emlékezne meg a többi szerencsés-szerencsétlen életben maradt? — Hát az Illyésse? — ezt akartam kérdezni — mi lett vele azután, hogy a kézenjárásból talpra ereszkedett? Van merszed felelni? képzelt, hogy nem én ülök itt.

— Fasiszta kutya, ezt mondták rólad nemrégiben is, és én hallgattam, beleegyezően, vagy lustaságból; nem volt ellenbizonyítékom, hiszen még élsz. A fajtája fáj az ártatlannak, mondták, házat vett rajta! K. és F. azt terjesztette, rendőrkém lettél. E. azt, hogy zsidó vagy. Az anyádat — nem vagyok bizonyos benne, de azt hiszem, te voltál az is, aki az anyját szegényházba zárta, ami nem is olyan rossz, megvédtelek. Amikor elítéltek? A "Magyar Hírlap" épp akkor közölte rólad, folytatásokban, hogy eladtak magad a kormánynak. A "Szocializmus"-ban én is olvastam, hogy egyesegyedül csak a hiúság mozog benned. A betű szent. Remélem, már megszoktad. A fontos, öregem, hogy, szavamra mondom, semmit se változtál, mindjárt megismertelek. És én? Mit szólsz?

— Te sem változtál. Változni azt hiszem, az a legnehezebb.

 

[*] A Visites aux Paysans du Centre-t.