Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám · / · Őrjárat

Székely Artúr: "Szükség van-e irodalomra?"

"Est-il nécessaire d'écrire?" — veti föl a kérdést Emile Henriot a Temps május 9-i számában egy olasz esszéista, Marino Moretti legutóbb megjelent munkájával kapcsolatban, amely szerint nincs szükség irodalomra. Ez alkalommal Henriot feleleveníti azt a régi anekdotát, amely XV. Lajos egyik miniszteréről szól, aki midőn egy jött-ment firkász azzal az érveléssel fordult hozzá alamizsnáért, hogy neki is élnie kell, — mielőtt a pénzes zacskóba nyúlt volna, — azt felelte, hogy nem látja ennek szükségességét. Henriot szerint az olasz írónak és XV. Lajos miniszterének is igaza lehet, de ha az irodalom szükséges voltáról beszélünk, különbséget kell tennünk nécessité (szükségesség) és besoin (szükséglet) között. A szükségesség általános, a szükséglet különleges. A világ bizonnyal nem változott volna meg, írja, ha Homéros nem élt volna, de Homérosz számára szükséglet volt az Ilias megírása. Ma nincsenek Homéroszok és az Iliasok is ritkák, az írás szükséglete azonban mégis nagyon elterjedt, amit az amatőrök nagy száma is igazol, akik részére az írás nem kenyérkereső foglalkozás.

Sok ember számára, akinek egyszer valami mondanivalója volt, az írás mesterséggé vált. Írók részére ez a legrosszabb sors. Minden évben meg kell írni a regényt, vagy minden héten a novellát. Nem tudok elképzelni — írja Henriot — súlyosabb kötelezettséget, mint meghatározott napon szülni gyermeket a múzsának. A közönség nem köteles az írót követni és csak akkor követi, ha tehetsége van, megújuló tehetsége. Épp ezért nem hisz Henriot az írónak olvasóival szemben támasztott jogaiban, sem pedig az írói testületek idevágó követeléseinek megokolt voltában. Valóban szomorú és felháborító, hogy az árverési csarnokban Verlaine Fętes galantes-jának egy példányáért 50.000 frankot fizetnek, oly összeget, amelynek minden valószínűség szerint a felét sem kereste meg a költő egész élete során. Jogosan panaszolják föl Verlaine nyomorúságát, akinek tehetsége azonban független volt könyvei eladott példányainak számától. A lényeges számára az, hogy az, amit kifejezett, megfeleljen az olvasó szükségletének. És ez így lesz mindvégig a századok során, amíg akadnak oly íróknak nevezett emberek, akiknek van mondanivalójuk, akár el lehet azt adni, akár nem.

A fontos, hogy az írónak legyen mondanivalója; az írásra senki sem kötelez senkit, éppúgy, mint ahogy senki sem kötelezhető arra, hogy pap legyen. És ez az, ami minden megszervezett támogatástól, irodalmi díjaktól, számozott példányoktól és egyéb buzdítástól, valamint az író anyagi jogainak védelmétől függetlenül örökre biztosítja annak az írónak csodálatos méltóságát, akinek a hivatása a mindene. Az író létjogosultsága elhivatottságára korlátozódik, amelynek jegyében a nagy úr La Rochefoucauld és Saint-Simon herceg egy sorban szerepel Jean Jacques-kal, a lakájjal, a nagy tintafogyasztó Balzac-kal és a szerencsétlen Verlaine-nel, akik végül mind egyenlőek — mindegyik a maga nemében — az irodalmi szentek nagy gyülekezetében.

Rilke, egy fiatal íróhoz intézett tanácsadó leveleiben önmagának is fölveti a kérdést: "Valóban kényszer-e számomra az írás? Az óvatos és finom Rilkének ez a kérdése kizárt minden köznapi és anyagi tekintetet. Az érzés és gondolat kifejezésének lelki kényszerére, a kifejezés hitére gondolt. Az író, aki így gondolkozik, legtöbbször csak az utókor dicsőségére számíthat, amikor az általa kifejezett igazságok már bebizonyultak; és az igazság — minden irodalmi sarlatánság segítsége nélkül — lassan jár, mert a sarlatán sajátsága, hogy sohasem árusít igazat. Rilke, igenlően válaszolván a kérdésre, azt a következményt vonta le, hogy életét erre a kényszerre kell berendeznie, mindazzal a lemondással, áldozattal és érdektelenséggel, amellyel ez a kényszer jár. Íme az író igazi erkölcse, janseni erkölcs, kegyetlen követelményekkel: a tökéletes író soha sincs megelégedve önmagával, soha sincs meggyőződve arról, hogy tökéleteset alkotott, hogy mindent megmondott és jól mondott meg.

Ezek a kérdések — írja Henriot — nyilvánvalóan nem érdekelnek mindenkit. De a kisszámú gondolkodó szellem, amely szeret olvasni és gondolkodni azon, amit olvasott, elmélkedhetik azoknak az íróknak belső lelki kényszeréről, akiket olvas és kérdezheti önmagától, hogy miért ezt mondják és miért nem azt és meggyőződhetik arról, hogy sokkal több esetben mondják azt, amit hisznek, érdektelenül, mintsem gondolnánk.

Úgy érezzük, a fönti kis finom elmefuttatás megérdemelte, hogy a magyar közönséggel is megismertessük.