Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Őrjárat
Öregnénémet egy osztrák lovastiszt vette el. Ferencz József azonban nem szerette a sánta katonát. Miután pedig a szóban forgó ulánus egy szép nap sántikálni kezdett, kénytelen-kelletlen polgári gúnyára cserélte az atillát. Az államvasutakhoz került, fanyalogva, karcsún, bicegve s pokoli magyarsággal működött az állomáson és villásreggeli táján a messze földön híres "resti"-ben.
Ennek a szelíd hadastyánnak azonban volt egy nagy nevezetessége. Egyenesen Holbeintól származott. Így kerültem én szegről-végről s főleg nagyon távolról sógorságba minden idők egyik legnagyobb festőjével.
Mi tagadás, titokban mindig tartottam a rokonságot; Bázelben is, Londonban is felkerestem, ami úgy értendő, hogy a városnézést festményeivel kezdtem. Rokoni buzgalommal most az életének is utánaolvastam. A következőről értesültem.
Egy augsburgi festőfiú a családi szegénység elől Bázelbe költözik. Ördöngös a keze, félig iparos, félig művészi megbízásokkal kezdi, díszasztalt fest, könyveket díszít, egyebek közt Erasmus újdonságát, a Balgaság Dicséretét. Csakhamar az odavaló humanisták is befogadják. Mert Bázel egy ideje lázasan finomodik, Erasmus, Beatus Rhenanus, Amerbach, Frobenius kiszellőztetik a fülledt várost. Egy kicsit papcsúfolók, egy kicsit forradalmárok. Erősen kacérkodnak az új hittel. Az augsburgi fiú is vígan él, ifjú feleségén kívül, fájdalom egy vérmes patrícius szépasszonnyal is. (Oh Offenburg Dorottya, "családom" szégyene!) Nemsokára szédítő kitüntetés éri, Erasmus ajánlólevelével átmegy a víg nők, vakmerő katonák s a csók hazájába, Angliába. Két évig tart a kirándulás, védnöke s modellje: Morus Tamás, a nagyhatalmú lordkancellár. Mire visszatér Bázelbe a szellemi luxussziget bomlóban, a humanista kör feloszlott, szikrát, forró hamut sodor a szél mindenünnen. Forradalom van a világban s elsőnek mindenütt az írástudókra csap. Erasmus menekül, Amerbachot száműzik, a képromboló tömeg a templomokat pusztítja. "Der Grichen Weisheit is gar viechisch" dörgi Luther és Oecelampadius rátetéz: "Dass alle Gott verfluche, die Bilder malen". Mit szól ehhez a fiatal festő, aki egyszerre rajzolta a Luther-bibliát, a katolikus Szűzmáriát, a kommunista Haláltáncot és az ókori kéjnőket? A város a képromboló Savanarolák kezén van. Egy fáradt asszony és három gyerek kér enni, a festő habozik, teng-leng a közönyös városban, aztán világgá megy.
Szerencsére Angliában szabad az út, még emlékeznek rá. Előbb csak kiszármazott német kereskedőknek dolgozik, később az udvar is felfedezi, Anglia főméltóságait festi. De a szigeten is forradalom van, a király csinálja. A király forradalmár, az urak nem azok. Ma leköszönnének hivatalukról, duzzogva nyugalomba vagy birtokukra vonulnának. Abban az időben a ranggal együtt fejről is leköszöntek. A levágott fők a londoni Kőhíd egyik kapuján száradtak, hosszú póznákon. Olykor harminc. Nemsokára rákerültek Holbein pártfogói is: Morus, John Fisher, Thomas Cromwell, érsekek, miniszterek, főurak. Megváltozott az arcuk, mióta modellt ültek.
Az urakkal a hóhérbárd végez, a szegény festővel a pestis. Ki-ki a rangja szerint hal. Negyvenkét évvel, ereje teljében elviszi a fekete halál, sírja elveszett azóta.
Így élt és így halt meg a "rokon". Valószínűleg egy csöppet sem csodálkozott, hogy így kell élnie és meghalnia. Képrombolók elől futva, barátot, jóakarót, nagy szellemeket siratva mindig így éltek és haltak a pestisdúlta Európában.