Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám

Illyés Gyula: Naplójegyzetek
1938 február—április

Vérszerinti közeli rokonom annyi van, hogy egész falu kitelnék belőlük. Ki is telik, van egy helység az országban, ahol minden második ház, ha belépek, azon nyomban öccsé, báttyá, sógorrá alakít át, megfoszt egyéniségemtől, igaz, hogy idegenségemtől is. Sokáig a családot épp nagysága miatt nem éreztem. Kamasz koromban unatkozva ültem végig a népes, a törzsek kupaktanácsára emlékeztető rokoni összejöveteleket, annyira másnak éreztem magam; ha volt is véleményem, elhallgattam. Egészen addig, míg észre nem vettem, hogy csöndességem nemcsak az én akaratomon múlik; míg egyszer, mikor merő udvariasságból mégis megkockáztattam egy félmondatot, belém nem fojtották a szót, már a legelsőt. Az ellenvélemény, a vita, a veszekvés ébresztette fel bennem a törzsi érzést. Elvégre én sem vagyok zabi-gyerek, az apai asztalnál csak van jogom szabadon beszélni! Így közeledtem a családhoz. Legközelebb akkor kerültem hozzá, amikor ki akartak tuszkolni belőle. Így vagyok a magyarsággal is. Ha szólási jogomat vonnák kétségbe, nemcsak nemzeti érzésemben sértenének meg: tudatára ébresztenének vérség-szerinti jogomnak is; elvakultan, türelmetlenük, Emese unokájaként hirdetném, hogy az igazságnak még nem kritériuma, ha Emese unokája hirdeti.

Az időszerű kérdések, melyek úton-útfélen megütik mindnyájunk fülét-szemét, az én gondolataimat a legáltalánosabb kérdések felé terelik, a magyarság legősibb "sorsproblémáihoz"; ahhoz, hogy mi is hát az a magyarság, melyről most annyi szót ejtenek, ejtettem magam is? Képzeletem már az első ugrással válaszért a kalandozások korában terem, Augsburgban, Konrád udvarában; Lélt épp az akasztófa alá vezetik. A történelemtől várom a feleletet. De jó helyen tettem-e fel a kérdést? Lél és Bulcsú magyar volt már, annyira is, hogy őseimül vállalhatom őket? Van magyar folytonosság, s mikor kezdődik? Lebediánál, Vereckénél? Vagy ha nincs, mikor lett magyar a magyar? Ha átalakult, mi alakította át inkább: a keresztvíz-e, mely még nagyjából egyformán szögletes fejekre hullt, vagy a századok folyamán a sokféle fajtából a már egységes lelkületű nemzetbe csordogáló vér-e? Ha fele, hogyan felel a történelem?

Kétségtelenül a népek magatartásával. A magyarságot attól fogva számíthatom magyarnak, amitől fogva viselkedésében rendszert látok, amikortól egyforma érintésekre egyforma mozdulattal reagál. Egyszerűbb és biztosabb ismérvet ennél nem tudok.

Magyarrá a magyart tehát kétségtelenül nyugat tette. Ide érkezve vált igazán mássá, itt kapta a legtöbb súrlódást és sértést, itt kellett legtöbbször visszavágnia; azt hogy ki, azt itt tudta meg, úgy, hogy tudtára adták. A Don-vidéken még rokon volt s ha ott marad, könnyen megtörténehetik, hogy szétszívódik a rokonnépek egyre tágabb köreiben. Nyugaton már mint idegenre, csak a pusztulás várhatott rá, vagy saját értékeinek felfedezése után az azokhoz való ragaszkodás, az önállóság, a külön lét. Ha nem akarta legyilkoltatni magát, a magyarrá kellett válnia. Az utóbbi sikerült.

Mi magyarok már ezt a puszta tényt is büszkélkedve emlegetjük. Európa irántunk való jóakaratát tekintve valóban büszkék lehetünk a teljesítményre. Szomszédaink, akik közé könyékkel bevágtuk magunkat, ezer éven át minden lehető elkövettek, hogy szorongatásaikkal, sőt öleléseikkel is belénk fojtsák a lelket. Viszont büszkélkedésünk azon nyomban csappanhat egyet, ha a kevés adat nyomán megpróbáljuk elképzelni, milyen és mekkora volt az a népi érték, amely a Kárpátok közé jutva a magyar nevet kapta. méltó folytatói lettünk-e annak a hét törzsnek, amely itt államot alkotott? Ezeréves létünk valóban emelkedés-e s nem hanyatlás, nem a szorító karok lassú győzelme-e? Minderre, ismétlem, csak adatok nyomán felelhetünk; van riasztó adat is. A bevonulást követő első félezredben is volt részünk bőven gyilkoltatásban, de Mátyás alatt még több magyar él a földön, mint angol... De katolizálásnak harmadik évszázadában a magyarság már saját erejéből önálló keresztes hadjáratot szervez, amivel ha kereszténységéről tán nem is, de katonai hatalmáról, s így néptömegének aránylagos nagyságáról szolgáltat némi képet. hány nemzet szervezett rajta kívül még keresztes hadat? Azokkal áll egy sorban. A magyar a francia népmese épp úgy emlegeti, akár Villon. Ha hátulról a tatár és előről a német gyilkolt bennünket, hát igazán volt miből. Mai számarányunk után mi magunk is hajlunk arra, hogy Árpád csak vitézségre és szívósságra nagy nemzetet vezetett át a hegyeken. Abból, hogy az első ötszázéves megpróbáltatások után még mindig mi maradt, én arra következtetek, hogy lélekszámra is tekintélyes néptömeget vezetett ide. A hún- és a tatárjárás között mi lehettünk a legkomolyabb görgeteg Európa felé; azzal a különbséggel, hogy bennünket nem lehetett sem visszaűzni, sem visszacsalni, tehát valamiképpen a hunoknál is, a tatároknál is több értéket hozhattunk. Ha néptömegben nem, hát műveltségben, szervezettségben, benső értékben. Miben jelentkezett ez s mi maradt belőle?

Hogy miben jelentkezett, erre megint csak a magatartást idézhetjük. A nyugat markába került meg-megszorított magyarságból értékei úgy csurrannak, mint a szőlő leve a szorító ujjak körül. Pusztán csak hadi erények voltak ezek? Kötve hiszem. A harcias nép csak támadni tud, védekezésében összeomlik, erre épp az előttünk és utánunk járt kísérletezők hosszú sora a példa, az avaroktól a törökökig. Az első magyar csoda (csoda, mert okait nem ismerjük) akkor következik be, mikor a nyugatot kalandozó, a kidőlt víz módjára szerteáramló magyarság a visszaütő veszély pillanatában egyszerre összefut, összeáll, merev egységgé válik, a német és a cseh hadak véres fejjel tántorulnak vissza róla. Tudunk csatákat veszteni, anélkül, hogy földet vagy szabadságot vesztenénk. Nép ekkor lesz ország. Államot is, országot is így kapunk nyugattól. Az erő, a szikra bennünk volt, a nyugatiak acéla kellett, hogy kicsillanjék.

E téren kétségtelenül legközelebbi nyugati szomszédainké a legnagyobb érdem, hálásak lehetünk nekik. Most, midőn már úgy ahogy Európa minden nemzetét ismerjük, megállapíthatjuk, hogy alig akadt volna még egy, amely erre a szerepre oly isten-rendelte mód alkalmas lett volna; amely annyira más lett volna, mint mi.

Meghittebb baráti körben, ahol a karikatúrával kifejezett állításnak éppúgy értik az igazi tartalmát, akár a képlettel kifejezettét, el-elismételtem azt a tréfás történelemszemléletet, hogy a múltban a magyarság mindig annyiban volt nemzet, amennyiben germán-ellenes. Sietek megjegyezni, hogy legközelebbi szomszédjaink felé ezt is dicséretül mondom. Még Szent Istvánnak is vérrel kellett kevernie a pallossal kellett beraknia a maltert a maga állam, építményébe. De, mint tudjuk, még meghalnia sem kellett ahhoz, csak épp betegágyba feküdnie, hogy az építmény egyszerre három helyen is megrepedjen, a tetejétől az alapzatáig. A segítség szerencsére idejében megjelenik. A nagy király álmának a megvalósulását igazában nem azok a germán lovagok szolgáják, akik seregében harcolnak hanem azok, akik a dunai uszályokon épp az álom összetörésére ereszkednek le. Ha Péter nem adja el az országot, a nyugatira-keletire osztott nemzet talán maga elvégzi, amit nyugat is, kelet is tartogatott számára: elpusztul; a szabad szteppéken képzeli magát, azt hiszi, szabad neki itt is a testvérharc. Az építmény düledezik, de a falakra felszaladt magyarság egy-kettőre betömi a repedéseket. A krónikák semmit sem mondanak arról, mint viselkedtek a veszély e perceiben a Koppányékat leverő páncélos vezérek és őrmesterek ivadékai, de mellé áll, s nem csak a méltóságban és anyagiakban elszenvedett sérelmeket, de tán az ostyát is lenyeli, ha ez az ára, hogy őt is a bástyára eresszék. Semmi különös ebben, minden egység így teremtődik, a határaival. Az almának sem volna héja, ha nem volna körötte hideg, szél és nap, ha nem tudná, hogy mindezek ellenére és mindezek révén külön valamivé kell érlelődnie. Bőrével utasítja vissza és szívja magába a világot, mint az emberi test is.

Minden élőlény felülete ott vastagszik meg legjobban, ahol a legtöbb súrlódás éri. Ez az egészség jele. A megvastagodott rész csodálatos mód egyszersmind a legérzékenyebb is. Akik intellektuel életüket nem pólyában kezdték, tudják, hogy ha a kéreg a megfelelő helyen a tenyéren hasznos is, micsoda örök tiltakozás mondjuk két ujj között. Egy valamirevaló bütyök nemcsak a csizma legapróbb mozdulatáról küld azonnal nyilalló jelentést, hanem az égboltozatéről is, az időjárásról. A sebhely, a heg már kevésbé érzékeny. Már színével is az ellenség felé mutatja a test leggyengébb pontját; gazdáját rögtön elárulja: egy tűszúrásra is oly bugón önti a vért, mint amikor a kard csapásra. A példák, hazánk szent testére vonatkoztatva talán pázmányiak, azaz triviálisak. A magyarságot magatartásán kívül arról ismerem meg, hogy bőrén alig van anyaszülte-érintetlen felület; kéreg és sebhely borítja. Kéreg arrafelé, ahonnan nem veszély, csak súrlódás érheti és sebhely arrafelé, természetesen, ahonnan azokat a csapásokat kapta, amelyek nem az ellenség jó természete s szándéka miatt nem lettek egytől egyik halálosak.

Recrudescunt vulnera... valahányszor a magyarság nemzet, mindig vérzik; nemzeti létét a fájdalom tudatosítja; akár a beteg, kínjai révén ébred arra, hogy ki volt és ki lehetne még, ha sebei hegednének. De ellenségeit sebesülten is férevezeti. Már a földön hever, a gyilkosok már a kegyelemdöfésre emelik karjukat, amikor váratlanul felugrik. Ez a magújulás a nagy magyar rejtély. Mert a talpraugrás után megint csak földre terül, — hogy újra erőt gyűjtsön. Meddig bírja ezt a harcot? Vagy elterülése is az ösztön okossága, a fűbe, a gyökerekbe kapaszkodva akadályozza meg, hogy kituszkolják e földről? Miért e kétségbeesett szívósság? A barbár konoksága ez, aki a hadifogságban sem adja meg magát, vagy valóban örök életre van ítélve? Rendeltetése van? (Nem hiszem, hogy népnek más rendeltetése van, mint hogy tagjainak a lehető legemberibb életet biztosítsa; erre még visszatérek.) Európai ittartózkodásának második félezredévében valahányszor földre dől, ellenségei a szó betűszerinti értelmében megnyúzzák. Új és új külsőben jelenik meg, de magatartása az új külső alatt is mindig a régi.

A nemzet testében mindig van egy erő, amely az adott esetben védő burokká alakul, egységbe foglalja a nemzetet. A történelem alakulása szerint mindig akad egy társadalmi osztály, mely — hosszú volna kutatni, hogy valójában milyen érdekből vagy ösztönből — bőr lesz a nemzet testén; mely minden esetben, még akkor is, mikor az előre látható, összevagdaltatja, sőt lenyúzatja magát, ami mégsem durva anyagi ösztön mellett szól. A szerepre vállalkozó társadalmi osztályról azt állapíthatjuk meg, hogy az minden időben igen művelt, elég tehetős és származásra nézve magyar. Ez a három kellék szükséges ahhoz, hogy feladatát teljesítse. Magatartása, e téren is, örökség.

Rákóczival az akkor még színmagyar főnemesség fedezi fel a magyarságát. Az országban az egész országrész a fejedelem magántulajdona, a táborozások alatt Bercsényi után társzekér viszi a könyveket, Bezerédj, Sigray, Esterházy a saját jobbágyaiból csapatokat tud állítani. Kossuth-tal a tudta nélkül polgáriasult kisnemesség ébred végre magyari hivatására, expiálja három évtized alatt három évszázadnyi bűnét. Rákóczinak is, Kossuthnak is lobogóján a szabadság szó ragyog. A nemzet szabadsága, amely azonban a harc menete szerint elkerülhetetlenül átalakul vallásszabadásggá, jobbágy-szabadsággá, mindenné, amit az egyén is kívánhat. Van, úgy látszik jó irányú lejtő is, amelyen nem lehet megállni. A szabadság úgy látszik egységes rendszerbe tartozik, egyik sarkát nem lehet következetesen a másik nélkül igényelni. Bocskay csak a hit szabadságáért harcolt, de — micsoda "gazdasági kényszerből", micsoda "történelmi szükségszerűségből"? — tízezerszámra szabadítja meg a jobbágyterhektől is híveit, a hajdúkat. Rákóczi országgyűlésén összekaptak az urak, hogy adjanak-e anyagi szabadságot a népnek; nem adtak, de az is eléggé jellemző, hogy összekaptak s bizonyos, hogy ha a szabadság nem botlik akadályba, nem esik el, további útján azokat segíti diadalra, akik a szabadságot a jobbágytelkekre is be akarták vinni. Kossuth kezdetben csak a polgárságnak s a polgáriasult nemességnek akart új életformát adni; a jobbágykérdéshez, mint tudjuk, az "események sodorták"; ha Világos csak egy évvel később következik, bizonyos, hogy az igazi kérdéshez, a nincstelenekéhez is elsodródik. "Mindig szabadság bajnoka volt hazánk." Valami különös kiválóság folytán? Voltak nemzetek, melyeket a történelem arra kényszerített, hogy ravaszak, kegyetlenek, csalók, hódítók legyenek, ha élni akarnak. A magyar, nyilván minden erkölcsi meggondolás nélkül, szabadságra ítélte. Semmi büszkélkedni valónk vele, de ha felismertük, ehhez kell tartanunk magunkat. A testvértelen, mindenünnen kinézett, örökké elnyomatás ellen hadakozó nép magatartása szükségszerűen rokonul az elnyomatás ellen harcolók, a mindenkori szabadság-harcosok magatartásával. Mindig melléjük is álltunk, már a vallásháborúktól kezdve, és mindig el is buktunk, mert a szabadság természetéhez ritkán tartozik a győzelem; sajnos, nincs módunkban, hogy a leckékből okuljunk.

Jellegzetesen szolga-vidékről származom, de legcsöndesebb földijeimben is, ha a magyarság jegyeit keresem, konok elkülönülést, függetlenkedést, meggondolatlan érzékenykedést, bicskát kirántó izgulékonyságot találok; ez különbözteti meg őket a velük akár egy faluban élő más nemzetiségektől; a szabadság, úgylátszik, már tetőtől talpig megfertőzött bennünket, nyilván hajlamosak voltunk rá, már Vereckénél.

A magatartás körvonalai tehát megvolnának, de hol fejezi ki ma őket a nemzet? Mi a magyar most? — idéztem négy évvel ezelőtt a Nyugatban fejezet-címül egy tanulmányban, amely ugyanazokat a veszedelmeket latolgatta, amelyek most kezembe adják a tollat. Honnan fut ki most a nemzet testéből az erő, amely burkot és egységet teremt, visszautasít és beszív? Rákóczi magyar főnemessége úgy állt ki, hogy örökre elveszett; elveszett Kossuth kisnemessége is azáltal, hogy földjét és műveltségét elvesztette. A nemzetvezetést Európaszerte ezeknek az osztályoknak a kezéből a polgárság vette át, a középosztály. A mi középosztályunk... nem ismétlem el, amit mindnyájan tudunk róla Feladatára (hogy csak a konkluzióját írjam ide egy elég könnyen elképzelhető gondolatmenetnek) akkor vállalkozhat, ha belső köze van a magyarsághoz is és a változó külsejű, de lényegében mindig egyforma kultúrához is, ahhoz a szellemi erőhöz is, mely minden igazi nemzet, minden értelmes közösség szervező eleme. Polgárságunk berkeiből hallatszik mind a két követelmény neve, sajnos, legtöbbször csak mint jelszó, de még mint ilyen is elkülönülve; "magyarság" és "szabadság" a berek más-más területéről hangzik, más-más táborból; s a táboroknak a feladat elvégzése előtt még egymással is van elvégezni valójuk.

Az állomásról jó egyórás kocsiút a falu, a kocsis mellé telepszem, aki — mint mindenki a faluban — szegről-végről szintén rokon, bár ezt, mióta az én helyem hátul az ülésben, az övé pedig itt a bakon van, sem ő nem pengeti, és, ördög tudja milyen szeméremből, iránta való figyelemből, én sem. Mi újság otthon? arról, hogy először kikről és hogyan kezd mesélni, megnézem, hogy mégis a családhoz tartozónak érzi magát. Béni bácsiról kezd mesélni, kárörvendés legegészségesebb nevetésével; Béni bácsi öreg, szegény s mint mindjárt kiderül, egy kicsit együgyű. A múlt héten idézést kapott valami ősrégi perben, Szekszárdra. Az idézés hétfői napra szólt. Mivel Szekszárd, elég messze van, de mivel kedden a szekszárdi piacra volt kocsi, Béni bácsi keddre halasztotta a megjelenést, úgy gondolva, ha a szekszárdiak tudnak egy napig várni a tojásra meg a vajra, tudhatnak őreá is. Kedden reggel sok huza-vona, utánjárás után végre ráakadt a bíróra, aki ügyét tárgyalta. Az udvariasan, de úgylátszik mégis túlságos tömören azt tudatta véle, hogy ügyében marasztaló ítéletet hoztak. Béni bácsi fellélegzett, hálásan megköszönte a szívességet, derűs arccal tért haza. Az egész utcasor három napig abban a hiszemben élt, hogy Béni bácsi megnyerte a pört; a marasztalásról ott csak azt tudták, hogy az valami kedvező, szívélyes, szerencsés dolgot jelenthet, az ember azt marasztalja, akit szeret, a vendéget. A csendőrőrmester világosította fel őket.

Este még egyszer szóba kerül az eset, megvédelmezem Béni bácsi értelmességét: nyelvtudását; Béni bácsi a helyes nyelvösztön áldozata, azért sült föl, mert jól tud magyarul... Ez nyilvánvaló, de azt miért hitte, hogy az igazságot is úgy mérik mint a sót, hogy mindegy, mikor megy érte, hétfőn vagy kedden? Ennek is megvan az oka; a példát mondom el, amit ott elmeséltek.

A k.-i megyei kórházban nyaranta nyolc-tíz sebészorvost is alkalmaznak; az egész hetet kártyázással és ásítozással töltik, véletlenül sem akad dolguk. Mégis miért tartják őket? Mert szombat estétől vasárnapig aztán egyfolytában húsz helyett dolgoznak, egy pillanatnyi megállásuk nincs. A pusztákról ugyanis csak akkor jönnek be a betegek, akkor kerül ilyesmire is idő. Az arató, ha szerdán lépett is bele a vas-szögbe, kihúzza a hetet, "nem érzi az a fájdalmat sem", mert a kár, ami az aratórész elvesztésével érné, még jobban fájna neki. Az orvosok seregestül végeznek olyan vakbél-operációt, melynek nevezetes "utolsó pillanat"-a már öt nappal előbb bekövetkezett. Volt állítólag eset, hogy valaki három törött bordával négy napig dolgozott a masinán, nyikkanás nélkül. Sőt olyan is, hogy valakin az elmebaj is csak szombaton tört ki, pontosan a napszámfizetés után. A társaság egyik tagja mindebben fajtánk szívósságát, férfiasságát, őserejét látja.

A kultúra úgy siklik a századokon át, akár jelképe, a kígyó: ki-kibúvik a bőréből. Amit külső ismertetőjelének hittél, ami felé már messziről tisztelettel közeledtél, arról igazán csak a szentségtörő megtapintáskor derült ki, hogy üres bőr. Maga az eleven állat, új színben ragyogva már messze jár. Keserűen írom e sorokat, mert fogalmam sincs, merre jár. De a halott bőrt összemorzsolom, hadd haladjanak gyorsabban az utánam jövők; ne álldogálljanak levett kalappal olyasmi előtt, amire a babona tanácsa szerint azonnyomban rá kell hágni, sarokkal.

Azok pedig, akik védeni akarják e kultúrát, a szellemet, amelyért, úgy vélik, még egyáltalában érdemes élniük, hát ne üres templomot védjenek, ha valóban jön a barbárság. Üres templomot? Ha csak üres volna! A veszély pillanataiban akkor talán alkalmi erődül használhatnánk, mint a középkori falvak istenük kőfallal és cinteremmel övezett házát; érdemes volna magukért a szép falakért is vért ontani, őseink sírjaiért, ha csak kegyeletből is. A ház azonban — bár a szellem elköltözött belőle — nem üres.

A demokrácia-ellenes rendszerek a kultúrát és a demokráciát elsősorban azokon az intézményeken át akarják megrendszabályozni, amelyeknek az égvilágon semmi közük sem a kultúrához, sem a demokráciához. A fenyegetettek jajüvöltése téveszti meg őket?

A lakáj-drámaíró, a limonádé szerző, a tőzsdés, a közgazdasági zsarolásból élő "zughírlapíró" s unokatestvére, aki a közgazdasági pausáléból él, a posvány-zsurnaliszta, a ponyva-kiadó, a producer, a filmíró, a színházi vállalkozó, akikre már nincs is jelző, a görl-menedzser, sőt a lánykereskedő, mind-mind kultúrajajt bömbölnek és minket biztatnak, hogy haljunk hősi halált értük, hisz mi is a kultúrát, a demokráciát, a szabadsajtót, a gondolat szabad terjesztését emlegettük. Nem tudom felsorolni mindazokat, akik elvárják tőlünk, hogy mi, akik eddig ő ellenükben kényszerültünk védeni a kultúrát (sajnos, eredmény nélkül), most őket védjük. Hisz ők is e kultúrának köszönhetik létük, — mondják, megfeledkezvén arról, hogy csak úgy, ahogy a vasúti tolvajok, az ópium-csempészek is. Vigyázzunk magunkra; nehogy új ellenségeink előtt szövetségesül kínálkozó régi ellenségeink veszejtsenek el bennünket. Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó mód végezzük, a magunk ügyéért. Ha tenyerünk bőrét tisztán tartottuk tőlük, csontjainkat ne egy gödörben találja az utókor e dögökéivel.

Védeni akarom a kultúrát, védeni vérem utolsó csöppjéig s riadtan nézek körül, hol védjem? Látom az ellenséget, de csak ebből tudom, hogy hol kell harcvonalba állanom s nem abból, hogy hol van az én védeni valóm, hogy az a terület, amelyre az ellenséget nem szabad beengednem, mert az a föld már az én kincseimet és isteneimet rejti. Nem könnyű dologról beszélek.

Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappantja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszletezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.

A harmadik bekezdést szánom már ellensúlynak; mennyi minden van, amiért mégis igaz szívvel aggódunk, ami valóban a kultúrát szolgálta. A kultúrát, vagy azt az emberi légkört, amelyet a kultúra teremtett, amikor igéből testté vált, amikor társadalmilag is kezdte megvalósítani magát. Ez volt az újkor legcsodálatosabb jelensége, micsoda égi és földi fortyogások közepette ment végbe (amennyire végbe ment); akár egy új kinyilatkoztatás. Sajnos, a népek ezt sem értették sokkal jobban, mint általában a kinyilatkoztatásokat. Számunkra mégis ez az intézményekbe átváltódott, utcán, piacon, társadalmi formákban megmutatkozó kultúra tette emberivé, érdemessé a földi, a társadalmi életet. Nélküle nem élhetünk; magunkat védjük, amikor őt védjük; arról tán nem kell több szót ejtenem, hogy magától értetődően milyen fontos, elengedhetetlen nekem ez a társadalmasult kultúra is. De ez mégis csak következménye az igazinak, mely e formája nélkül is élhet; most az foglalkoztat, a mag.

De hát hol rejtőzik e kultúra, mi éleszti, mi terjeszti? Riasztó gondolat ötlött eszembe, leírom mert magamnak írok, a végén fogom meglátni, vállalhatom-e a felelősséget érte. "J'écris pour clarifier mes idées" — írta Remy de Gourmont. E jegyzetek értelme a szabadságuk, hogy magamnak készülnek, s ha megjelennek is, az olvasót sem meggyőzni akarják, csupán meggondolkoztatni, akár magamat. A riasztó ötlet az, vajon a gondolat-terjesztés eszközei hasznára vannak-e a kultúrának? Jobban mondva, nincsenek-e kárára?

Ha a jó épp olyan ragadós volna, mint a rossz, tán nem kellene aggódnunk. De képzeljük el egy érintetlen lelket, melyet egymásután egy jó és egy rossz behatás ér. Ebben az esetben még lehet kétségünk, hogy mi lesz a kísérlet eredménye, hogy milyen irányban hajlik a lélek, bár a történelem, a lélektan: az emberi szellem minden kutató módszere amellett sorakoztat adatot, hogy a lélek ösztönösen a rossz, a silány, a giccs felé hajlik. De elmondhatjuk-e, hogy a gondolat-terjesztés eszközei ma ilyen arányban közvetítik a jót és a rosszat? Nem mondhatjuk el. Azt mondhatjuk, hogy átlagban minden száz bárgyúságra, szellem-rothasztó ostobaságra jut véletlenül egy igaz gondolat, egy darab művészi érték. Ezt különben a hatáson, a mai közízlésen is mérhetjük. Még vállalom az ötletet; mintha valami vigasz is derengene benne: nincs sok veszteni valónk?

Hát hol rejtőzik a kultúra, mi erjeszti, mi sorvasztja? Lélegzetet vettem, midőn a puszták lakosságáról leírtam, hogy az sejdítésem szerint műveltebb, művészi és ítélet-alkotó képességében egészségesebb lehetett akkor, amikor még nem tudott olvasni, mint most, amikor olvas ugyan, de csak szemetet. A tapasztalat mondatta ezt velem. Nagyapám a biblián kívül nem forgatott könyvet, de amellett legalább négy kötetnyi Krizát tudott betéve, faragványaiból a népművészeti angol folyóirat húsz oldal fényképet is közölhetne csontpapírján; ráadásul jogérzéke is lehetett, mert az egész kis társadalomban szolgáltatott igazságot paragrafusok és fegyveres ítélet-végrehajtók segítsége nélkül, ami azt bizonyítja, hogy akiknek igazságot szolgáltatott, azoknak is épp annyi érzékük volt a joghoz, akár neki. Mindez épp a népoktatás terjedésekor tűnt el.

Hőskorában a polgárság tán szórt szét szellemi értéket a nép közt, addig, amíg volt miből, amíg a kultúra hordozója volt. Hogy azóta művészi szempontból csak ocsút szórt le, az fájdalmas, de történeti szükségesség — magyarázzák még a történelmi materialisták is. Meglehet, hogy így van, de ez nem akadályozhat meg engem abban, hogy ocsút ne mondjam ocsúnak, ne sürgessem a kisöprését, ugyancsak történeti szükségességből. Még a következő állítást is vállalom: abból, hogy egy népréteg mit ad tovább a kultúrából, következtetni tudok arra, hogy ő maga mit sajátított el annak lényegéből. A polgárság korában a kultúra képviselőinek alig lehetett több közük a rendszerhez, amelyben élni kényszerültek, akár a frakkokhoz, a nyakkendőkhöz, amelyeket kényszerből, vagy oda se figyelve magukra öltöttek. Kényelmesen sem ebben sem abban nem érezték magukat.

De mégis, hogy emelkedett a kultúra? A gyánti juhászok ökörszarvra karcolt rajzai és az ősember mamut-agyarra rótt ábrái között egy világ van s az út mégis csak fejlődésről tanuskodik. A kultúra mégis terjedt, a lélek mégis reagált a jóra is. Azért, mert csak jót kapott, mert a római iskolákban és a kolostorokban mégis csak megnézték, hogy mit érdemes tovább adni, mi éri meg a fáradtságot, a költséget? A terjesztés eszközének drágasága volt a szűrő és a mérték? Bizonyos, hogy Gutenberg első gépei a Vergilius-példányok mellé aránylag annyi szalmát ontottak, mint a mai rotációsok. A szalmát az idő kirostálta, a földbe újra legfeljebb trágyának került; a fáraók búzamezeit most is vissza lehetne varázsolni: a gulákban lelt magvak négyezer év múlva is kilkeltek.

A kicserélődés használ a gondolatoknak? Amennyire a súrlódás élesíti, ma már annyira akadályozza is őket röptükben; a széles nyilvánosság, kiváltképp a rögtöni, néha a legerősebb cenzúra. Megírja Villon a bordélyházi balladáit, ha nem egy szűk baráti körnek ír? A nyilvánosság fénye hízlalja a művészt; a mű sokszor annál erősebb lesz, minél kevesebben várják. Akinek véleményére én adok, azokkal levélben is közölhetem alkotásaimat.

De hogyan énekelne az énekes, ha ráparancsolnának, hogy áriából, mondjuk az é, vagy cisz hangokat a skála minden fokozatán hagyja ki, helyettük pislantson, vagy nyeljen egyet, vagy, ami még ötletesebb: úgy ugorja át azokat, hogy a hallgatóság észre se vegye. Tudna egyáltalában énekelni? Így énekelek én. Magamban jó ideig kérkedtem azzal, hogy ha másban nem is, e különös énekmondásban majdnem művészi tökélyt értem el: a kényes hangokat sokszor sikerült úgy ejtenem, hogy a szigorú fül csak holmi zümmögést hallott, a jóakaratú hallgató azonban pontosan tudta, mit kell oda illesztenie, sőt akadtak, akik úgy megérezték a hangot, hogy maguk énekelték bele a csöndbe. Szerettem volna figyelmeztetni őket. Ma olvastam, hogy egy nagykátai kisgazdát egyetlen mondatért tizennégynapi fogházra ítéltek. Azzal védekezett s a bíróság ezt enyhítő körülménynek is tekintette, hogy a mondat idézet volt; szó szerint az én egyik könyvemből idézte. Nem szeretnék élcelődni, hogy íme, nemcsak az írásnak, de az olvasásnak is megvan a veszélye. Őszinte lelkifurdalást érzek, bűntudatot (bár tudom, hogy nem vagyok bűnös), zavart; levertséget, mint rosszul sikerült vizsga után. Különös művészetemből, tudtam, már régen megbuktam, de a kedvem is elment tőle; attól is, hogy a körülmények parancsa szerint esetleg tovább tökéletesítsem. A kényes hangokhoz közeledve, hirtelen berekedek, s ha valahogy átlépem is azokat, krákognom kell. Fiókomban ijesztően gyűlnek a gikszer félelme miatt hirtelen elfátyolozódott, megszakadt, örök befejezetlenségre ítélt kéziratok. De hisz miattuk a befejezettek is hamissá válnak, csonkán fejeznek ki engem. Nem volna becsületesebb egészen elhallgatni? Készülök rá és nem félek tőle; amit eddig a kultúráról leírtam, erre volt önbiztató.

megköhhenve olvasom Suarčs cikkét a Nouvelle Revue Française-ban, illetve a cikknek csak azt a töredékét, melyet a lap a Mouches á miel-ből átvett; mintha az én töprengéseimre felelne. "Volt egy korszak, mondja Suarčs, a miénkkel merőben ellentétes, amikor a gondolat hősei folyton Istent keresték." A XVII. századra gondol, pontosabban arra a korszakra, amely Montaigne születésével kezdődik és Leibniz öregedésekor ér véget. E kor költője: Shakespeare, regényírója: Cervantes, fizikusa: Newton és Kepler, filozófusa a határjelzőkön kívül: Pascal, Fermat, Descartes; Galileit, Spinozát, Hobbes-t, Huygheust szinte csak ráadásul említi Suarčs. A korszak festője Rembrandt.

Személyesen alig ismerik egymást, legfeljebb levélből. Suarčs egy szót sem pazarol a társadalom festésére, amelyben éltek. Előttem is csak egy pillanatra villan fel: a vallásháborúk legszörnyűbb ideje ez, amikor már nemcsak országot hadakoznak országok ellen, hanem falvak falvak ellen, sőt falvak önmagukban is. Európán nem egy vagy két zsarnok uralkodik, akikhez valahogy mégis alkalmazkodni lehetne, hanem ezer meg ezer, szinte minden járásban egy és félévenként váltakoznak. A kultúra hordozói és fejlesztői mintha nem is látnák őket; magasan járnak, azért nem ütköznek beléjük? — kérdezem vigasztalódva. Suarčs csak azt hangsúlyozza, hogy a társadalom sem tud semmit erről a maroknyi nagy szellemről, akik mégis azt a kort képviselik, akik markukban tartják a jövőt. "De ha a világ minden nemzete köréjük gyűl is, hogy meghallgassa őket, a nyáj legkiválóbb koponyái akkor sem értenének még semmit abból, ami ezt a kis kört foglalkoztatja. Egymás közt tökéletes világosságú nyelven beszélnek, ami a sokaságnak épp ezért homályos."

E férfiak közül egyetlen egynek sincs képesítése vagy diplomája. Egyiknek sem polgári mestersége a geometria vagy a fizika. Nyoma sincs bennük polititkai vagy akárcsak időszerű töprengésnek. Érintkezésükből nem tűnik ki, hogy milyen országhoz tartoznak, hogy mit gondoltak, ha egyáltalában gondoltak valamit a köröttük dühöngő háborúkról. Ha szükségesnek érzik, hogy közös nevük legyen, beérik azzal, hogy magukat csak becsületes embereknek nevezzék.