Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Őrjárat

Karinthy Frigyes: Széljegyzetek egy bírálathoz

Nagypál István fiatal kollégám a művészet szép és komoly hivatásában legutóbb Molnár Ákos "Hitehagyott" című könyvéről mond verdiktet a Nyugatban, őfelségének, az Esztétikai Törvénynek nevében. Mint öreg, tapasztalt róka ebben a műfajban, vállalhatnám a felsőbb fórum szerepét is, a marasztaló ítélettel sújtott szerző védelmében, meghallgatva az olvasók semmiségi panaszát, akik az írót szeretik és becsülik. Azonban tanulságosabbnak látom ezúttal a bírálat bírálatát. A kritika műfaja ugyanis, ha nem is olyan nagy dolog, mint a szépirodalmi műfajok, komoly és felelősségteljes szerepet játszik az irodalom kultúrájában, vigyázni kell erre a műfajra, mert természeténél fogva késsel dolgozik, mint a sebészek. Éppen ezért ne vegye rossz néven fiatal kartársam, ha néhány műhibára figyelmeztetem, amiknek nem szabad előfordulni, mikor elevent metélünk.

1. A történelmi regényről értekezve azt mondja Nagypál István: "Kemény Zsigmond, a nagy realista remekművei jórészt saját lelki problémáinak és pesszimista filozófiájának kivetítése voltak", majd lejjebb: "Néla a mű illusztráló keret igazságainak alátámasztására". Hát most miről van szó? Pesszimizmusról, ami egyéni és lírai oldalszemlélet, vagy igazságról, ami totális és tárgyilatos?

2. Lejjebb: "A XVI. század első évtizedei csomópontját mutatják a társadalmi és történelmi fejlődésnek". Furcsa, ezekkel a csomópontokkal. Hegedűs Loránt pompás mondása jut eszembe: "Hazánkról azt mondját, összekötő kapocs Nyugat és Kelet között. Magam sok pontján voltam már a földgolyóbisnak, de soha nem láttam még olyan pontot, ami ne kötötte volna össze Nyugatot Kelettel, — igaz, az Északi Sarkon még nem voltam." Az a gyanúm, ezzel a csomóval is úgy vagyunk, mint azzal a kapoccsal.

3. A Fortunátus Imrétől szóló regényekre térve következőt állapítja meg Nagypál István: "Eddig még nem találkoztunk olyan írásművel, amely a maga valójában tudta volna elénk varázsolni (ezt a) renegátot". Ejha — álljunk csak meg egy percre. Hogy tetszik ezt érteni, ezt a "maga valóját"? Miután Fortunátus Imre elég régen meghalt, némiképp homályos előttem, hogy a ma élők közül melyik történelemtudós, szépíró, vagy akár kritikus vádolhatja a másikat hamisítással, amiért nem adott hiteles képet Imre bácsi "magavalójáról"? Irígylem Nagypál Istvánt, ő úgylátszik, valami szerencsés véletlen folytán találkozott Szerencsés Imrével, a Dunakorzó-kávéházban, tehát módjában volt személyesen meggyőződni róla, hogy úgy a többi regényíró, mint most leutóbb Molnár Ákos, rosszul rajzolták meg Imre bátyánk testi és lelki arcélét.

4. Éppen ezért kevéssé meggyőzően hat, mikor a művész lejjebb hiányolja a szerzőnél az "írói koncepciónak azt a töretlen egységét, amely eseményeket és cselekedeteket az alakítás erejével koncentrál eggyé." Hogy a csudába koncentráljak eggyé valamit, amiről már eleve kijelentik, hogy légből kapott koholmány?

5. Légből kapott koholmány és nem a "valódi élet hús-vér erejével mutakozik előttünk". Ezzel a hús-vér valósággal régi bajuk van a kritikusoknak, olyan szenvedélyesen követelik, mint szakácsné a mészárostól, ugyanakkor azonban azt is kijelenti Nagypál István, hogy a regény feladata "a valóságnál magasabb viszony szerves megteremtése". Hát most mi kell, hús-vér, vagy valóságnál magasabb viszony? Nehezen szánnám rá magam történelmi regény írására, ha ilyen szigorú tanár előtt kellene vizsgáznom.

6. Legnagyobb hanyagsága azonban szerzőnek, Nagypál István szerint, hogy a "külső történések... indokolatlanoknak, esetlegeseknek, véletleneknek tűnnek egymásra halmozódottságukban". Még a két nagy katasztrófa: "a Dózsa felkelés és Mohács is mintha véletlenül kerültek volna a regénybe, egymással és a viszonyokkal való összefüggésükre nem derül fény". Szóval már megint ezek az átkozott viszony-összefüggések. Úgylátszik, miután Molnár Ákosnak nem sikerült a regényhez oknyomozó történelembölcseleti értekezést mellékelnie, legokosabban tette volna, ha Mohácsot és Dózsát egyszerűen kihagyja a regényből, mint megokolatlan "véletleneket". Csak az a baj, kedves kritikus-kollégám, hogy ami az oknyomozó történelembölcseleti értekezéseket és megfontolásokat illeti: egész közelről nézve, hogy az ön szavával éljek, hús-vér valóságukban, ezek a megfontolások is emberi produktumok és nem természeti törvények, tehát éppenúgy függenek belső, lélektani és ismerettani "véletlenek"-től, mint maga a "látszólagos" életvalóság. Súgok valamit, ne szóljon senkinek, (nagyon restellem, mint szerény történelembölcselő magam is) egyáltalán nincsen bebizonyítva, hogy Mohács és Dózsa nem éppen olyan véletlenül került bele a tizenhatodik századba, mint Molnár Ákos regényébe, vagy, akár az Árgirus királyfiról szóló tündérmesébe.

Mindent összevéve, kedves Nagypál István kollégám, fogadjon el egy tanácsot öreg barátjától, aki fiatalon maga is harcos kritikusa volt ennek a folyóiratnak. Nem kell keresni a harcot annak, aki kiáll elébe, ha muszáj: minél vitézebb katonái vagyunk szent hazánknak, a Művészetnek, annál óvatosabban és figyelmesebben vizsgáljuk meg, ki az igazi ellenség. Mesterségünk nyelvére így fordítanám ezt a principiumot: ha kit hivatott írónak ismerünk (már pedig Molnár Ákos az), annak bármelyik művében nem azt a jót keressük mindenáron, ami, szerintünk, hiányzik belőle, — hanem azt, ami megvan benne —, különben könnyen eshetünk a kültelki kocsma vendégének jóvátehetetlen hibájába, aki, miután mákosrétesnek ette a káposztát, a végén kénytelen volt elismerni, hogy káposztának csakugyan elég savanyú.