Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám

Devecseri Gábor: Catullus Attis-áról

Kybelét már a homérosi himnusz említi oroszlánjaival és a hozzákapcsolódó szent lármával. Kultusza a második pún háború folyamán került Rómába. A sybillai könyvek szerint hitték, hogy az ellenséget akkor űzhetik ki Itáliából, ha a Magna Matert Pessinusból Rómába hozzák. 205-ben tehát követséget küldtek Attalushoz, Pergamum királyához, aki egy szent fekete követ küldött a rómaiaknak, melyről a pessinusiak azt állították, hogy az istenek anyja. Rómában a palatinushegyi Victoria templomban helyezték el, április 12-én. Ez a nap Kybelé ünnepe volt. (Liv. XXIX. 14.) Fényét lectisterniummal (istenlakomával) emelték s a Megalesia-nak nevezett játékokkal. Ezek április 4-én kezdődtek és hat napon át tartottak. Lucretius elbeszéli (II. 600.), hogyan vonultak fel az eunuch papok zeneszerszámaikkal és az istennő tornyos képmásával, de egészen Catullusig elődei és kortársai közül egy sem ír a szertartásokkal kapcsolatban Attisról. Caecilius, Catullus barátja, talán megemlítette Attist a Catullus által megdícsért (Cat. XXXV.) Magna Mater című költeményében, de ez a mű nem maradt ránk.

Attis a phrygek és lydek istensége, aki a mythosban és kultuszban ugyanolyan módon áll Kybelé mellett, mind Adónis a syriai Aphrodité mellett. Psellos szerint Attis a phryg Zeus, tehát legfőbb isten. Kultusza ekkor, Pessinusból került Rómába. A sok mythosváltozat közül legismertebb az a pessinusi monda, melyhez Ovidius is igazodik (Fasti IV. 223. és köv.). Eszerint Attis szép pásztorfiú, akibe Kybelé beleszeret. Egy Sagaris nevű nympha elcsábítja. A nymphát Kybelé megöli és Attis örjöngésében megférfiatlanítja magát. De több olyan mythos is van, mely Attist Agdistis phryg félisten leszármazottjának mondja, Zeusnak alvás közben földrehullott magjából támadt Agdistis, kit az istenek megkötöztek és megférfiatlanítottak. A levágott tagból mandulafa nőtt. Ennek gyümölcsét Sangarios folyamisten leánya a keblébe rejtette. Terhes lett és gyermeke született: Attes. A szerdülő szép Agdistis beleszeretett, a rokonok azonban elküldték Attest Pessinusba, hogy az ottani királyleányt vegye el. Az esküvő megünneplése után megjelent Agdistis, megőrjítette Attest és a pessinusi királyt, ezek megféfiatlanították magukat. De Agdistis megbánta tettét és könyörgéseivel elérte, hogy ígéretet kapjon Zeustól: Attes teste sohasem fog szétoszolni. Egy másik változatban a gyermek: Attis. Zeus a sziklás Agdos hegyén (ez az a hegy, ahol Deukalión és Pyrrha hátrahajított köveiből emberek támadtak. Kybelé is kő volt Pessinusban!) szerelmébel üldözte Kybelét. De hiába s helyette a kopár sziklákkal nemzette a szörnyű Agdistist. Ezt Dionysos leitatta és megféfiatlanította. Véréből grámátalmafa nőtt s az almafa gyümölcséből megtermékenyült Nana (Sangarios lánya) Attist szülte. A gyermekért Kybelé és Agdistis harcoltak. De ugyaekkor Midas király vejének kívánta Attist. A féltékeny Agdistis valamennyiöket megőrjítette. Attis a kísérői megférdiatlanították magukat. A befejezés ugyanaz, mint az előbbinél. Agdistis kérésére Attis haja azóta is folyton nő, kisujja mozog. Az évenként megismétlődő Attis-ünnepet Agdistis alapította. A különböző mythosváltozatok és az Adónis-ünnepekre nagyon emlékeztető Attis-ünnepek a legkülönbözőbb irányokba vezetnek. Nem valószínű, hogy az Attis-monda csak megokolása a Kybelé-papok öncsonkításának. Mythos és ritus itt is ugyanannak a vallásos élménynek egyenlő értékű két kifejezése, mint ahogy ezt annyi más esetben igazolta az újabb vallástörténeti kutatás: a prioritás kérdését közöttük aligha jogosult felvetni.

Többen keresték az Attis és Catullus élete közötti szoros összefüggést. Írták, hogy a költő tanuja volt a Kybelé-papok ünnepi felvonulásának s ez igen mélyen hatott rá. Sőt igyekeztek a költeményt Catullus nagy és egész életét betöltő szenvedélyéhez: Lesbia iránt érzett szerelméhez kapcsolni. Mint már előbb említettük, a Magna Matert hajó hozta Pessinusból Rómába. Ez a hajó közvetlenül a kikötő előtt elnehezült. Egy Clodia nevű Vestaszűz, kit akkor bűnbeeséssel vádoltak, felhasználta az alkalmat, hogy ártatlanságát bizonyítsa s a hajót félkézzel könnyedén a kikötőbe húzta. Ez a Vestaszűz a Claudius nemzetségnek volt tagja, melyből a költő Clodiája is származott. (Az, hogy Clodia volt Lesbia, még korántsem bizonyos.) Egyes tudósok szerint ez a szegről-végről való rokonság ihlette Catullust az Attis megírására. Ez a feltevés nyilvánvalóan erőszakolt s az okvetlenül "egy bizonyos élmény"-ből kiinduló következtetések gyönge eredménye. Természetes, hogy a felvonuló Kybelé-papok látványa hozzájárulhatott az Attis gondolatához. Phrygiai útja nyilván megérlelte benne a tervet, hasonlóképpen az olvasott görög költemények s az ismert nythosváltozatok. De nem szükséges erőnek erejével egyetlen élményt keresnünk mögötte. A különböző élmények, melyek az Attis megírását kiváltották, éppen magában a költeményben szintetizálódtak egységgé.

Ami jelentős kapcsolat lehetett e szenvedély és az Attis között, azt Waldapfel Imre Lesbiáról alkotott képe magyarázza: Lesbia, akárki is volt, nem társat kívánt maga mellé, hanem olyan férfit, aki nemiségén kívül mást nem jelenthet. Ha Catullus ilyen selyemfiú-típushoz tartozott volna, kényelmesen elnyújtózhatott volna ebben a helyzetben s nem lett volna e szerelem állandóan előtérben lévő eleme a kín. De a költő egyéniségét kívánta érvényessé tenni Lesbia mellett, kinek terpeszkedő asszonyi lénye ezt legkevésbé sem tűrhette. Az Adónis-mythosban is a férfi az alárendelt Aphrodité, Nana, Istár mellett. Attis személye és szerepe Kybelé mellett ezzel az elmélettel egybevág. Miért fél Catullus, hogy Attis sorsa vele is megismétlődhetik? A költemény talán nagyon is szorosan függ össze Lesbiával.

Catullus a különböző mythosok egyikéhez sem ragaszkodott, hanem a történetet, megtartván annak körvonalait, saját elképzelése szerint dolgozta fel. Az ő Attisa nemes ifjú, ki Phrygiába utazik (tehát nem a phrygiai Attis, kit a képzőművészet rendszerint az istenanyag oroszlános trónja vagy kocsija mellett ábrázol, phryg sapkában, nadrágban és tympanonnal) s ott vallási megszálottságában megférfiatlanítja magát. Társai követik példáját. Felrohannak az Ida hegyre és álomba merülnek. Miután felébred, megbánja tettét, hosszú sirámban sóvárog elvesztett hazája után. De Kybelé megparancsolja egyik oroszlánjának, hogy ijessze meg a már szabadulni vágyó Attist. Ez megtörténik s Attis örökre Kybelé famulá-ja, szolgálóleánya marad.

Az utolsó három sor Catullus imája az istennőhöz. Arra kéri, ne kívánja, hogy ilyesmi vele is megtörténjék. Ez az ellenszenv a vad és orgiasztikus kultusszal szemben Catullusnál természetes. Varro is idegenkedik a Magna Mater papjainak lármájától, gúnyolja is őket. Róma higgadt volt s ragaszkodott a szertartások szépségéhez, ünnepélyességéhez. A Kybelé-kultusznak szűk mértéket szabott. Minden évben csak egyszer, áprilisban engedte meg a nyilvános felvonulást, ekkor is csak azért, mert félt a szentségsértéstől. Csak egy évszázaddal Catullus után fogadta el a ritust maradéktalanul. A késő császárok bomlott idejéig Róma még többször megkísérelte visszaszorítani a beözönlő keleti isteneket. Kybelé tisztelete az első Rómába került idegen kultusz volt, (Liv. XXIX. 11.) a hozzázengett hymnuszok görögnyelvűek voltak. Varro józanul visszautasítja ezt az őrjöngést, de Catullus, az előbb említett okoknál fogva, szinte az elítélt borzadályával iszonyodik tőle.

Nyilvánvaló, hogy Catullust a csábító forma is vonzotta: a galliambus, ez a gallusok (férfiatlanított állapotukban gallák) énekét utánzó, remegéssel teli mérték. A legismertebb felfogás róla az, hogy eredetileg ionicus lábakból állott (gondoljunk Csokonai: Egy tulipánthoz című versére) s a költő matematikailag tette volna át mostani alakjába. T. Frank szerint az ilyen eljárásból sohasem keletkezett, életrevaló forma s ő a galliambust is a tympanonhang s az ütemes tánc közvetlen utódjának tartja. A vers képlete a következő:

Az aprózásokat, jóllehet a magyar nyelv az ilyen feloldást nem kedveli, hogy az eredeti költemény dobszó jellege ne vesszen el, fordításomban megőriztem.

Hadd következzék itt a költemény, melynek lényege, Robinson Ellis szerint lázadás a természet ellen, vagy még inkább a természetellenesség szenvedélye. Ez kifejezésre jut Attis vallási önkívületében, de csöppet sem kevésbé elmúlt és lezárt élete utáni jajgató szózatában:

ATTIS

Mikor Attis, át a vízen, Phrygiába elutazott
s igyekezve, fürge lábbal el is érte a ligetet,
hol a hűvösárnyú fák közt Cybelé lakik, az anya,
iszony, őrület rohanván a szívébe, kovakövet
ragadott s dühtől veszetten kiherélte vele magát.
Miután a férfiasság odahagyta izületét,
a talajra öntve vérét, fölemelte a typanont,
gyors, hófehér kezével fölemelte könnyen ezt,
meg a trombitát e rejtélyt, mely örökre tied, Anya,
puha kézzel az ökörbőrt ütögetve, társait
hívogatta és dalolta remegő ütemmel ezt:
"Nosza szálljatok, ti Gallák Cybelé ligete felé,
ti, a Dindyména úrnő vad nyája, új hazát
keresők ti, száműzöttek, követőim, a rohanó
vizeken keresztülérve, kiket annyi veszedelem
s a goromba tengerárnak zivatarja fenyegetett,
ti Venust utálva, önként csonkák, az Anya szívét
felüdítve, tévelyegni iramodva szálljatok.
Ne kötözze lomha restség tunya lelketeket, együtt
a ligetbe jöjjetek hát, Cybeli tanyája vár,
hol a cymbalum csilingel s felel újra a typanon,
hol a görbe sípba fújva ujjonganak a phrygek,
hol a Maenadok vetik fel repkénnyel a fejüket,
hol a jeleket égrerázzák, ahol énekük sivít,
ahol istenasszonyunknak ama kósza csapata száll:
hova most nekünk is illik tovaszállni táncosan."
Mikor ezt dalolta Attis, asszony, de nem igazi,
beszólt zavart torokkal felüvöltve a thiasus,
vájt cymbalummal újra belebőg a tympanon
s rohan Ida zöld hegyére iramodva fel a sereg.
Eszelős vezére, Attis, liheg és remeg, a sötét
ligeten keresztül ingva, zeneszóval inal, akár
az ünő, ha vad s be nem tört, menekülve iga elől:
s a vezér után a Gallák rohanó csapata nyomul.
Miután a házhoz értek, hol az Istenanya lakik,
a futásba lankadottan lefeküsznek étlenül,
kimerült szemüket az álom letakarja lágyan és
mialatt alusznak, elszáll szívük éktelen iszonya.
De mikor sugárszemével az arany Nap az eleven
levegőre, durva földre s szilaj árra leragyogott
s elinalt az éjjel árnya dobogó lovai elől,
akkor sebes futással elhagyta a felijedt
Attist az Álom és a remegő Pasithea őt
befogadta. Attis ébredt, puha szendere tovatűnt,
szabadon veszett dühétől felidézte tetteit
és látta tiszta szemmel, mije nincs, hova szaladott;
lerohant a partra újra, szíve háborogva forrt,
szeme könnyezett, a vízre letekintve felnyögött,
szomorú szavakkal így sírt, keseregve, hona után:
"Honom, ó, hazám, teremtőm, menedékem, igaz anyám,
ki elől vakon futottam, ahogyan csak ura elől
menekül szökött cselédje, havas Ida hegye felé,
hogy a berkeket bejárjam s a vadak fagyos odúját,
s velük éljek, én, az őrült, bebolyongva zugaikat,
hol a táj, hazám, a földed, mi mutatja, milyen irány?
jaj, a szemgolyóm is ég már odavetni sugarait,
oda, míg az esztelen láz nem emészt, rövid ideig.
Vajon én legyek hazámból kitaszítva e ligetek
sűrűjébe? elhagyom hát lakomat s a vagyonomat?
el a jó barátokat s a szüleim s a forumot is?
meg a tornacsarnokot, jaj, meg a versenyeket is, én
nyomorult; csak onts te, lelkem örökös panaszaidat.
Milyen emberarculat van, ami nem jutott nekem?
legyek asszony? én, ki voltam remek ifjú, deli fiú?
a porond virága voltam, az olajnak éke én:
tolakodtak ajtaimnál, melegítve küszöbömet,
a tömeg bevonta házam viruló koszorúival,
mikor érkezett a reggel s kizavart a szoba elé.
Legyek égi szolgalány és Cybelé cselédje, én?
Meanad-e? puszta részem? meddő legyek ezután?
Én lakjam Ida zöldjét? legyen otthonom a hava?
Phrygiában, oszlopoknak töviben legyen a tanyám?
hol a szarvas él az erdőn, hol a vadkan a ligeten?
Most fáj, amit csináltam, most bánt ez iszonyú tett."
Tovaszállt a rózsaajkról a sirám s az üzenetet
a nagy istenek füléhez elvitte, de Cybelé
az oroszlánok igáját leemelve, így beszélt,
a bal állatott dühítve, a baromnak ellenét:
"Nosza, vesd magad reá, tedd, hogy az őrülete megint
ligetembe rántsa vissza, menekülne, de te ne hagyd,
a hatalmam elkerülné, tovafutna nagyon is ő.
Te, a hátad ütve farkkal s beüvöltve e helyeket,
nosza, rázd vörös sörényed, nyakad izma rázza csak."
Fenyegetve szólt Cybellé, kirohant az iga alól
a vadállat és dühödten szaladott a part felé,
bőgött, a cserje reccsent haragos rohama alatt
s mikor ott a csillogó víz szélén meglátta a szép
Attist, amint a tenger márványa felé tekint,
nekiront: az ifjú, lázzal tele, újra bemenekült
a vadonba s ott halálig Cybelé cselédje volt
Cybelé, hatalmas úrnő, te a Dindymus asszonya,
ne gyötörje, Istenasszony, ez a láz a házamat
soha, mást taszíts dühödbe, legyen az csak eszeveszett.