Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Külföld

Herceg János: Vuk Karadizsics

Jugoszlávia az idén ünnepli Vuk Karadzsicsnak, a szerb-horvát nyelv nagy reformátorának százötvenéves születési évfordulóját. Alig száz éve, hogy a szerb-horvát irodalomtörténetnek új, fényes fejezete kezdődött egy mozgalom keretében, amely a nemzeti megújhodásért küzdött. Ennek a mozgalomnak kultúrális tengelyében állt Vuk Karadzsics, az egykori iskolázatlan pásztorfiú, aki a mai jugoszláv irodalmi nyelvet megteremtette.

A tizennyolcadik század közepéig egységes szerb-horvát nyelv nem létezett. A szerb írók pravoszláv egyházi nyelven írtak és az egyre erősödő orosz agitáció hatása alatt ezt a nyelvet elegyítették orosz szavakkal és végső szükség esetén a "népi nyelvből kölcsönzött" szavakkal. Intellektuális nyelv volt ez, amolyan pánszláv eszperantó, csak az írók értették és a papok; az irodalom képviselői és a hatalom közvetítői. Az irodalom nekik magánügy volt, amelyhez a népnek semmi köze. Ennek az idillikus állapotnak ásta meg a sírját az ilyen mozgalom, a szerbek, horvátok és szlovének nemzeti öntudatosodása, amikor nem egy papi osztály befolyására, hanem a nép erejére volt szükség. És ekkor lépett fel Gájjal és Kopitárral együtt Vuk Karadzsics is.

Karadzsics útját első munkája jelölte meg, egy népdalgyűjteménye, amely eredeti népi nyelven íródott, s amely a szláv filológusok érdeklődését felkeltve további ösztönzést adott neki, a közönséges, népi nyelv meghódítására. Első ellenségei a papok és írók voltak. Előbbiek azért, mert a pravoszláv vallásban látták nemzetiségük gyökerét és tradicióját és az egyház hatalmát hitték veszélyeztetve, utóbbiak pedig azért, mert féltették az irodalom vélt előkelőségét a "parasztok és félszemű regősök" nyelvétől. Csak természetes, hogy miután a népi nyelvet megtagadták, mondanivalójuk sem tartott semmi közösséget a néppel. A történelmi múltat Vuk Karadzsics meséi és népdalai tették fontossá az irodalom képviselői számára s ezek adták alapját egy új irodalom születésének is.

A régi Vajdaság volt a szerb-horvát kultúra centruma, de Karadzsicsnak menekülnie kellett innen, mert az volt a gyanú ellene, hogy Oroszországnak kémkedik. Kezdetben Oroszországban is üldözték, bécsi, katolikus felesége miatt, mint Róma ügynökét és Szerbiában sem volt maradása, ahol papok vádolták be Milos fejedelemnél. Sok évig élt hazátlanul, küszködve a gondokkal, de közben a jénai egyetem díszdoktorává választotta, több akadémia tiszteletbeli tagjává, Goethével és Grimmel tartott fenn szoros barátságot, csak otthon üldözte féltékenység és bizalmatlanság.

1847-ben lefordította a nép nyelvére az Új Szövetséget, 1852-ben pedig kiadja 47 ezer szavas szerb-horvát szótárát. Ekkor már hatalmas gárda szegődik melléje. Az ifjabb generáció Karadzsics nyelvét használja, ellenségei háttérbe szorulnak, a fonetikus ortográfia, az elv; "írj, ahogy beszélsz", a parasztok és regősök egyszerű nyelve fényes győzelmet aratott.

Karadzsics ünneplése politikai jellegű is, nélküle az orosz befolyás önzőbb lett volna, az ő munkája hozta meg nemzetének az egyesült felszabadulás álmát, amikor a történelmi múltat a kultúrális és népi tényezőkkel hangolta egybe, az illyr mozgalomnak ő szerzett európai tekintélyt és végső fokon az államszervező Karagyorgyevics dinasztiának is ő volt szálláscsinálója. A nemzeti szellem Karadzsiccsal hódítja meg az irodalmat, amely általa lesz mély, nemzeti érzéssel telített.

Egy nyelvért egy országot kapott - mondhatnánk a csodálat túlzásával róla, de ha csupán irodalmi jelentőségét tekintjük, azt, hogy az ő nyelvén, az ő törvényei szerint születtek meg azok a remekművek, mint Cankar és Sztankovics regényei, amelyeket a világirodalom is nagyrabecsül - akkor is majdnem oly nagy és legalább oly tiszta marad a csodálatunk.