Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ

KARDOS LÁSZLÓ: ÍRÓK ÉS ELVEK
Komlós Aladár könyve - Nyugat

Az író új kötetében tanulmányokat, cikkeket találunk. Egyetlen kivétellel mind írókról, irodalomról szólnak, s mindjárt előljáróban megmondom. csaknem mind jelentékeny és kitűnő írások. Egyik-másiknak szinte küldetése van: élő példán mutatni meg, hogy irodalomértés első sorban mégis csak irodalmi utakon lehetséges, s hogy a faji vagy szociológiai szempont, amely manapság oly prepotens módon elébe tolakodik az esztétikainak, nyithat ugyan termékeny és szükséges látóréseket a mű felé, döntő fontosságú azonban sohasem lehet. Komlós Aladárt az irodalom első renden «mint olyan», mint szépség érdekli, s ha emellett a mű és az író szociális jelentőségét, faji vagy politikai vonatkozásait sem hagyja figyelmen kívül, az nem az avatatlan terroristák irodalomba-portyázó osztagainak tett ijedt engedmény, hanem egy józan belátásnak a következménye, hogy tudniillik minden emberi alkotás - s a művészi kiváltképpen - a teljes életben gyökeredzik, s belső mivoltában annál jobban megközelíthető, mennél teljesebb körben tárjuk fel, nyomozzuk végig millió szálú gyökérzetét. Komlós vizsgálódásaiban a hangsúly legtöbbször a szigorúan-művészi tényezőkre esik, s ilyen értelemben ez a könyv «korszerűtlen». Korszerűtlen abban is, hogy többnyire csak elemző «pepecselést» ád, nem nagyvonalú szintéziseket, és az átfogó koreszmék zseniális belénkdöbbentése helyett nem átall aprólékos, «meddő» esztétizálást mívelni. S korszerűtlen harmadszor és főként azért, mert vizsgálódásai nem egy előre megrögzített cél felé igyekeznek, nem ilyen vagy olyan hiteket akarnak igazolni, vagy megdönteni, hanem valóban vizsgálódások, a szónak abban a régi, szerény, de egyetlenül tisztességes értelmében. Ennek a könyvnek a korszerűtlensége tehát érdem, - igazában: korfelettiség.

Komlós nem forradalmár, s ha szemben is áll az «uralkodó» (mily kétes és mulatságos jelző!) korszellemmel, bölcsen tudja, hogy a legképtelenebb áramlatokban is munkál valami rész-igazság, amelynek semmibevevése oktalanság volna. Magatartása tehát az okosság magatartása: semmi értéket el nem dob a régiből, s praktikusan asszimilálja azt a kevés jót, amit az új idők hoztak. Innen való, hogy bár lényegében teljességgel kor-ellenes, módszereiben, érdeklődési körében, terminológiájában és dialektikájában győzelmesen mai.

Okosságáról szóltam az imént, s az egyik legjellemzőbb vonása ennek a kitűnő írónak. Okos, friss, világos elme, gondolatmozgása eleven, agresszív. Született vitázó. Fejtegetései során, miközben szívósan előre fúrja magát az anyagban, egy pillanatra sem válik kényelmessé, egy percre sem lankad el könnyelmű biztonságérzetben. Mindig résen van, s mint az ügyes szónok, előre reagál minden várható, sőt lehetséges ellenvetésre; körbe-gondolkodik, körbe-vív. A hazárdjáték nem kenyere, józanság és realizmus érzik gondolatsorain, s eredménynek inkább kevéssel beéri, semhogy sebezhető pontokat tűrjön el írásai testén. Az okosság annyira átható és domináns vonása, hogy vallásos érzései, irracionális fogékonyságai mögött is ott gyanítom. Úgy rémlik, éppen finom és heves ész-tisztelete hozta magával, hogy a vallásos, irracionális elemeket is respektálja. Ésszel átlátván, hogy a ráció hálója nem födi be a valóságok egész világát, racionálisan következtet arra, hogy a való világ egy szegmentuma nem-racionális természetű, de valóságnak azért épp oly respektábilis, mint az a rész, amelyet még hálójába foghat a ráció. Úgy képzelem, ilyen negatív «élményből» nevelte magát ájtatossá és fogékonnyá a legfinomabb irrealitások iránt is.

Okosságát bátorsága teszi különösképp tiszteletreméltóvá, nemessé. Ha formában igyekszik is posszibilis maradni, lényeges pontokon nem alkuszik. Becsvágyó író, maradandót akar mondani és sohasem felejti, hogy csak az igazság maradandó. Konvenció, korfelfogás, kegyelet és hatalmi szó nem gát előtte. Sőt mintha duplázódnék kedve és ereje, mikor ár ellen úszik. Kedve telik benne, ha fölfedheti a hagyomány tévedéseit, a közvélemény botlásait, ha rendet csinálhat a zavarban, tisztogathat a szellem szemetesládájában. Inkább leleplező, mint felfedező, inkább rendezője a káosznak, mint új világok teremtője. Zsenialitás nélkül kitűnő.

Kritikai talentuma első vonalbeli, valódi. Hiszi, hogy bírálónak született, s bátran hallgat ízlése sugallatára. E hit nélkül nem is lehetséges igazi kritika. Semmiféle irodalom-ismeret, a legapróbb részletekig, formai és tartalmi imponderábiliákig leható exakt tudás sem pótolhatja azt a különös hangulat- és érzésgomolyt, amely a kritikus lelkében egy mű olvastakor támad, s amelyet azután a bíráló logikus mondatokba hűt, közérthető ítéletekké rendez. A kritikának ilyetén felfogása éppen nem műveltség-ellenes, s még csak a kritikai impresszionizmus vagy szubjektivizmus malmára sem hajtja a vizet, mert az igazi bírálóban azt a bizonyos «gomoly»-t nem esetleges és illanékony mozzanatok szülik, hanem kialakításában döntően tevékeny a bíráló egész irodalmi kultúrája és ítélő erkölcsisége is. Komlós kritikája kritika a szó ortodox értelmében. Tehát nem mű-ismertetés, nem irodalom-publicisztika, hanem kritika: jónak és rossznak a számbavétele. Sokan vannak, akik a műalkotás ilyen mérlegelését iskolás, sőt értelmetlen vállalkozásnak tartják. Komlós előtt világos, hogy a bírálat - bár elfér benne az ismertetés, a publicisztika és sok egyéb is - valójában-velejében ítéletmondás, értékek meghatározása. S éppen Komlós írásai jeles példák arra, hogy az ilyen ortodox értelmű bírálat nem szükségképpen horizonttalan és formális, sőt éppen akkor igazi, éppen akkor érvényesülnek rajta legtisztábban műfaj-törvényei, ha mentül tágabb szellemi kört súrol, s mentül lényegbefúróbb nézőpontjai vannak.

Komlós stilisztikai ereje nem a szabatosságban van, még kevésbé az eleganciában. De megfog szellemes, telitalálatú formuláival, olykor a trivialitásig bátor plaszticitásával, élőbeszédszerű, heves magyarázkodásaival, tömötten áradó, frázistalan svádájával. Minden heve mellett is fölöttébb tudatos, mérlegelő stiliszta, megbecsüli szerencsés képleleményeit (itt-ott túl is becézi őket), gondolatsorait szívesen pattintja el világító paradoxonokban. S csak ritkán fordul elő, hogy a gondolat-bukfenc, a formai ötlet kedvéért sekélyessé lesz, vagy ingatag tartalmú állításokat kockáztat. (Egy-két ilyen példa: «Verset írni és olvasni ma egyaránt könnyebb, mint huszonöt évvel ezelőtt». «A magyar népiesség másfél századon át imádta a parasztot, mert dalol».)

Az Írók és elvek gazdag és termékeny könyv. Gazdagsága, mint már érintettem, nem sorsfordító felfedezésekben, hanem üdvös tisztázásokban áll. Komlósnak pompás képessége van rá, hogy a politikai érdekből elleplezett, vagy az irodalmi közszellem renyhesége folytán összemosódott és begyepesedett motívumokat differenciálja és eredeti, világos értelmüket helyreállítsa. Innen a könyv termékeny hatása is. Ébresztő jellemű tanulmányok ezek, edzői az elmének, serkentői a gondolatnak. Tanító érdemük van. Aki ilyen írásokat olvas, az óvakodni fog a gondolkodásbeli kényelemtől, szimplex egy-kalap-alá-foglalásoktól, nagyképű és olcsó sommázásoktól... Ha a dolgokat egyenkint taglalhatnám nyilván itt is, ott is akadnának ellenvetéseim, toldásaim. Elégedetlen volnék például a Kassák-tanulmánynak a versekre vonatkozó részével, igaztalanul keménynek ítélném a különben kísértetiesen hitelesnek érzett Bródy-portrét, hiányolnám a Márai-esszében a véglegesebb és megnyugtatóbb stílus-analízist, óvást emelnék a reformjavaslat ellen, mely középkori irodalmunk emlékeit akarja kiszorítani a középiskolából és konstatálnám, hogy A zsidó lélek című kitűnő elemzés mesterien megmutatja ugyan a tipikus zsidó fogyatékossági érzést, de ennek majdnem éppoly fontos, bár kevésbé hírhedt ellensúlyától, a sajátos zsidó fölényérzésről semmit sem mond. De ha volnának is kifogásaim a részletekben, az egész könyvet nagy nyereségnek érzem mind pozitív tartalma, mind pedig a benne megnyilatkozó becses szellemi alkat révén.

Legragyogóbb részletei pedig kétségtelenül azok, amelyekben az író a versformák és a költői nyelv homályos titkai közé vet világot. Fényesebb lámpással aligha jár ma köztünk valaki e kényes és rejtélyes tárnákban.