Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ

HEVESI ANDRÁS: LEVELEK A SZÁMŰZETÉSBŐL
Cs. Szabó László könyve - Franklin

Barrés neve többször előfordul Cs. Szabó László tanulmánykötetében és a barrés-i lélek fúvása a könyv majdnem minden lapján megérzik, csak veszít piperkőc századvégi kéjsóvárgásából, dandy-esztétizmusából, vonagló szenvedélyességéből, északibbá, protestánssá, beavatottabbá és okosabbá válik. Cs. Szabó László a magyar Barrés, akiről a háborúban és az ország feldarabolásában eltelt gyerekkor és az évek óta ránknehezedő társadalmi válság letörölte és letépte a magában gyönyörködő egyéni lélek sminkjét és szépségtapaszait; fényűzésre született lelki alkata puritánná változott egy olyan korban, amikor nem lenni puritánnak illetlenség. De az alapvonalak félreismerhetetlenek. Ugyanaz a történelmi látásmód, amely a romantika rom- és csatatér-kultuszát nem szigeteli el az eleven valóságtól, hanem belejátszatja, beleszövi a mai életbe; amely a múltat nem választja el hangulatos kontemplációban a jelentől, hanem a jelen forrásának és formáló erejének tartja, a halottakat nem a temetőben gyászolja, hanem az élőkben szemléli földerengő tekintetüket, kiütköző arcvonásaikat. Barrés-i a tájérzéke is, amely maga a megtestesült anti-rousseau-i érzékenység; nem menekül természetbe az átkos, korhadt civilizáció elől, hanem éppen ellenkezőleg, a civilizáció nyomait keresi a természetben, azt kutatja, hogyan formálták a tájat a maguk képére az évszázadok. Barrés-i a szakértő gyönyörűség, amellyel a történelem emlékeit a maguk teljességében élvezi; nemcsak a tiszta stílusokat, hanem a korcsokat is; nemcsak a hibátlan ízlésű alkotásokat, hanem a megindítóan és bájosan ízléstelen emlékeket is. Cs. Szabó Lászlónak a történelemmel szemben nincs elutasító állásfoglalása; ami létezik, amit az esztendők formáltak olyanná, amilyen, az egyúttal jó is. Ha saját lelkét elemzi, nem freudi titkokat talál benne, hanem évszázados tendenciákat, rokonszenveket és ellenszenveket; de az utóbbiakat sikerült gyökeresen kielemezni magából. Tökéletesen elfogulatlanul áll a múlt előtt; önérzetkérdés számára, hogy minden ingerültségből, minden történelmi gyanakvásból kigyógyuljon. Hű marad a maga erdélyi pátriájához, de éppen az a hűség szolgáltatja a kulcsot mindenféle patriotizmus és lokálpatriotizmus átérzéséhez és megértéséhez; a Felvidéken ugyanolyan otthonosan mozog, ugyanúgy kifaggatja a köveket és megszólaltatja a romokat, mint Erdélyben és keleti protestáns létére fogékony tud maradni a Habsburgok borús költészete iránt. Az ember néha aggódva kérdezi, hol van ennek a beleérző és befogadóképességnek a határa, meddig terjed a válogatás nélküli gyönyörködés mindenféle történelmi tájban és felébred benne az a titkos gyanú, hogy akikből ennyire hiányzik minden ellenszenv, annak a rokonszenvei is szenvedélytelenek. De Cs. Szabó László oly okos és oly tudatos író, hogy ezt bizonyára ő maga tudja legjobban. Ismeri tehetsége veszélyeit és bizonyára gondoskodik róla, hogy mindent elfogadó és kissé mindent idillizáló történelemlátását termékeny elfogultságok és indulatok korlátozzák. Egyelőre gyönyörködjünk teljes odaadással felejthetetlen felvidéki, erdélyi és dunántúli képeiben, amelyek finom alázattal, illumináló becsvággyal és tudós mozaikmunkával, romantikusan hullámzó és bölcsen józan, csendesen, kedvesen szomorú prózában hirdetik a magyar tájak dicsőségét.

A kötet legfontosabb tanulmánya, amely megérdemli, szinte követeli, hogy a világ tudomásul vegye, a Búcsú a vándorévektől. Bámulatos pontossággal és sokoldalú szemlélettel, amely az aranyvalutától a világpolitikán át a divatos irodalmi mozgalmakig terjed, ábrázolja és bontja elemeire azt a mulandó paradicsomot, azt a tünedékeny aranykort, amely a huszas évek elejétől a világválság kitöréséig tartott és amelynek mi, külföldet járt nemzedék tagjai többé-kevésbé valamennyien ittfelejtett szemtanúi, áldozatai és haszonélvezői vagyunk. A világ elkomorult körülöttünk, de a problémák tisztázódtak. Kegyetlen, de explicit korban élünk, amelynek kérdései metszően világosak és egyértelműek. A parancsuralmak azzal az igénnyel lépnek fel, hogy megoldják az igazságos fogyasztás kérdését. Vállalnunk kell-e ennek fejében a parancsuralmak különféle mitoszait és azt a megmérgezett légkört, amelyben azok is gyakran átveszik a terror fegyvereit és gondolkodásmódját, akik a terror ellen küzdenek? Cs. Szabó László hű marad a demokráciához és ahogy ő nevezi, «ama sötét, északi, protestáns humanizmushoz» - «amelynek nagy csúcsai Erasmustól Rembrandton át Thomas Mannig, buzdítva sütnek rá». Ez a hűsége menti meg attól, hogy elmerüljön a történelem arcképcsarnokaiban és panorámáiban.

Kivételes jelentőségű könyv ez, nemcsak szerzője ritka felkészültsége, művészi érzékenysége és nemesen csiszolt írásművészete miatt, hanem azért is, mert egy új magyar szellemi alkat bontakozik ki belőle, jobban mondva, újra előtérbe lép egy régi és elfeledett. Cs. Szabó László nyugati műveltségű ember, anélkül, hogy nosztalgiát érezne a Nyugat iránt. A nyugattal való alapos ismeretség kigyógyította a Nyugat mitoszából. Nyugati műveltségével nem elszigetelt különc ebben a hazában, hanem itthon van és itthon is marad.