Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám

FÖLDI MIHÁLY: A FILOZÓFUS

1935-ben hosszabb tengeri útról egy spanyol kikötőbe, C.-be érkeztem s kis társaságommal abban a bódult derűben, melyet a mozdulatban édes, meleg levegő és a gondtalan kószálás fakaszt, szétszóródva, bámészkodva, néha egy-egy szót váltva és halkan vagy hangosan fel-felnevetve kapaszkodtunk fel a keskeny, fekete kőkockás úton a sűrű sárga délutáni fényben a hegy felé. Mit keresünk a hegyen? - tűnődtem szórakozottan. - Mi mást, mint a látványt, feleltem gépiesen a kérdésemre, századik látvány után a százegyediket, az ezredik után az ezeregyediket..., mert most is csak az történik majd, hogy feljutunk a csúcsra, ott lihegve és fáradtan megfordulunk és visszanézünk a megtett útra, az alkonyi fényben lobogó tengerre, fehér hajónkra, mely úgy várakozik ránk a kikötőben, mint immár a második otthonunk, mint a biztonság vára... s mindez persze nagyon szép látvány lesz, de Istenem, már az ötödik hete úton vagyunk s elfásult a szemem a sok látnivalótól, eltompult a sok szépségtől, víznek, hegynek, levegőnek millió és millió panorámájától, a kézzel fogható és szemmel látható világnak szakadatlanul pergő filmjétől..., valóban, már-már eltévedtem az érzéki benyomásoknak ebben a kavargó és folyton növekvő-sűrűsödő erdejében, már kezdtem összekeverni a városokat és embereket, emlékezés és beszélgetés közben egyik városból a másikba toltam át épületeket, szobrokat, templomokat s egyre szomjasabban vágyódtam valamire, ami nem fény és árny, nem kő és festék, nem út és ember, nem ragyogás és borulat, nem kép, nem látvány, hanem valami, ami megnyugtató és állandó, ami összetartja mindazt, ami - akárhogyan küzdök ellene, mégis széthull, szétporlik körülöttem, bennem... mintha, szinte mintha moziban ülnék, már napok óta pergetnének egy végtelen filmet előttem s most egyszerre sötétedni kezdene a fény, amely eddig elém varázsolta az árnyékok életét. Hallom még a gép pergését, de nemsokára nem látom már a képeket, gondoltam zavartan, majd kissé felriadva éppen meg akartam vizsgálni ezt a meglehetősen homályos ötletemet, amikor különös zajra lettem figyelmes. Csodálkozva vettem észre, hogy hirtelen megtelt körülöttünk a szűk ucca s a házakból, boltokból, mindenfelől egyre többen és többen sereglenek körénk. Bevártam hátramaradt társaimat s velük együtt nyugtalanul figyeltem a szalmakalapos férfiakat, a feketeruhás nőket, gyerekeket és öregeket, polgárokat és munkásokat, kereskedőket és katonákat, parasztokat és hivatalnokokat, akik ily váratlanul kitódultak az üzleteikből, a klubjaikból, az irodáikból, a lakásukból, a kávéházakból és kocsmákból s komoran, bosszúsan, majd határozottan izgatottan, sőt felháborodottan figyeltek minket, ránk mutogattak és egyre hangosabban, egyre ingerültebben tárgyaltak rólunk. Mi bajuk lehet velünk? - kérdezgettük fölényesen mosolyogva egymástól, mert nem tudtuk kitalálni, mi forralhatja fel így őket, hiszen megszokhatták az idegenek látogatását szép és híres városukban, fogalmunk sem volt róla, miért torzul el olajbarna arcuk, miért villan szurokfekete szemük, miért nyomulnak már oly közel hozzánk, hogy szinte elállják az utunkat és a falhoz lapítanak. Egyszerre szorongatott helyzetbe kerültünk. Éreztük, hogy ellenséges indulatú és folyton növekvő tömeg nyomul felénk s hiába szólalunk meg franciául, angolul, németül, szavunkat nem értik s nem is válaszolnak nekünk, csak egymásnak magyarázkodnak szenvedélyesen és önmagukat tüzelve, minket fenyegetve. Mit akarhatnak, mi bajuk lehet, kérdezgettük most már magyarul és megfagyó mosollyal. Menjünk vissza a hajóra, az lesz a legjobb, mondta egyik társunk s meg akartunk fordulni, hogy kövessük helyesnek látszó tanácsát, de már ebben az irányban sem mozoghattunk szabadon, a tömeg utunkat állta. Ekkor kinyílt mögöttem a gyógyszertár ajtaja és egy magas, fekete ruhás, fekete hajú, sápadt arcú férfi lépett mellém a küszöbre. Rám pillantott és önkéntelenül köszöntem, - mint utóbb magyaráztam, azért is, mert rendkívül ismerősnek találtam, oly ismerősnek, mintha nemcsak találkoztam, de már írtam is volna róla. Ő is barátságosan és jelentősen pillantott a szemembe, majd gyorsan a zajongó, lökdösődő tömeghez fordult és rövid, határozott szavakat kiáltott rájuk. Közben megfogta társaságunk hölgytagjait és valósággal beemelte őket az uccáról a patikába. Ekkor derült ki, miért háborodtak fel az emberek. Feleségeink és lányaink a nagy hőségben olyan nyárisan öltözködtek, hogy válluk, karjuk födetlen volt; különösen azok a színes, könnyű pizsamák, strandruhák keverték fel a lakosság indulatát, melyeket a lányok viseltek... örüljünk, mondta a fekete férfi, immár a megmentőnk, hogy ilyen egyszerű ijedelemmel úsztuk meg váratlan kalandunkat, az emberek itt nem tűrik a divatos nyári meztelenséget. Alávetettük magunkat intézkedéseinek; hölgyeink kendőt, kabátokat borítottak a vállukra s elkedvetlenedve visszatértek a hajóra, a férfiak is követték őket, csak én egyedül indultam tovább a városban, főként a fekete férfi rábeszélésére, aki azt mondotta, hogy ha már itt vagyok, ne mulasszam el megtekinteni a város híres képtárát, sok nagyszerű művésznek, különösen Murillonak festményeit, amelyek a múzeumban és a különböző templomokban találhatók.

Több mint egy óra hosszat járkáltam a múzeum hűs termeiben s a megnyugvás fokozódó érzésével nézegettem a hatalmas művész képeit. Ezek is képek voltak, igen, de maradandóak. Ezek a királyok és koldusok, ezek a harcosok és gyerekek, ezek a szentek és latrok, ezek a szép és csúnya asszonyok több mint kétszáz esztendő óta változatlanul néznek a falról azokban a zöldesszürkés, kékesfekete, vörös és barna színekben, amelyekben a nagyszerű teremtő megrögzítette őket. Valóban, mondogattam, ezek is csak képek, ezek is csak jelenségek, látványok, de ezek nem süllyedhettek el az emlékezet bizonytalan mélységeiben, ezek nem tünhettek el a rettenetes térben, nem röppenhettek el a fenyegető időben, ezeket megállította a művészet keze és arra kényszerítette, hogy az ember számára folytonosan megmutatkozzanak, létezésüket megőrizzék s a változás és a múlandóság ellen a létnek egy új alakjában valóságosan tiltakozzanak, talán a győzelem reményével harcoljanak. Valóságosan? Ezen a bizonytalan szón töprengtem, amikor majdnem hangtalan léptek közeledését éreztem. A szürke fényű teremben, a kék és piros színek közé a fekete férfi lépett be s alig észrevehető mosollyal sápadt arcán, érdeklődve és barátságosan közeledett hozzám. Mialatt beszélgettünk, élesebben figyeltem meg hosszú sovány alakját, sápadt, csontos arcát, vékony vértelen ajkát, mély fekete szemét, nagy értelmes homlokát és szénfekete puha haját, egész lényét, amely még ismerősebbnek tűnt fel most, amikor érthetetlenül szomorú lelkesedéssel magyarázta a festmények szépségét és azt a megmentett életet, amely a falakról századok óta szinte növekvő szépségben és folyton mélyülő tartalmasságban ránk, múló emberekre néz.

- Figyelje meg, - mondta a fekete férfi valami szenvedélyes bánattal - ezek a művészek az élet teljességére törekedtek. Nézzen körül. Álljon ide - s ellenállhatatlan akarattal az egyik szögletbe vezetett, ahonnét végig láthattam a termek hosszú során - és nézze ezeket az alakokat, itt egy púpos koldus, mellette egy ragyogó hercegnő, ott van Loyolai Szent Ignác, mellette három rongyos fiú, nézze csak ezeket a szenteket és királynőket, ezeket a hősöket és tudósokat, ezeket a selymeket és tengereket, hegyeket, holdakat és napokat, nézze a házakat és erdőket, ezt a sok-sok embert, ezt a töméntelen világot, nézze, nem az-e az érzése, hogy ez a festő bejárta a világot, sorra vett minden embert és fűszálat s mindenhol megállt, mintha azt mondta volna: ne mozdulj, világ, ne tűnj el, ne változz, mert mielőtt meghalsz, én megmentelek! De nézze csak meg, hányféle napja van. Nézze meg itt a napot, milyen teli, milyen érett, milyen aranyló, de nézze, itt már vörös és fekete, itt megint sárgás, zöldes, mintha most születne zsengén, erőtlenül a semmiből egy diadalmas parancs hívó szavára. Vagy nézze, annak ez a felesége, nézze, hányszor festette meg, hány arca, sőt hány alakja van, mennyi mosolya és mennyi bánata, nézze csak végig a képeket, huszonkettő van itt és huszonkét szájat talál, huszonkét szemet, huszonkét mosolyt és huszonkétféle szomorúságot, mintha huszonkét felesége lett volna ennek az embernek, pedig csak egy volt, egyetlenegy... de mit gondol, mért festette le ennyiszer ugyanazt a nőt, ugyanazt a lényt, jelenséget, mért, mit gondol, ez csak szerelem volt és csak öröm? Nem tűnik fel önnek, hogy kilenc képen ugyanazt a ruhát viseli az asszony, a ruha változatlan, de az ember? Nézze, itt öt képen ugyanaz a kapu, ugyanaz a templomkapu, de a fény más, az árny más, tehát a kapu is más! Hát mit keresett ez az ember ugyanannál a kapunál, ugyanannál a nőnél, ugyanannál a napnál? Nem lehet kétséges, uram, a valóságot, a változatlan valóságot.

Különös izgalma, folyton növekvő, furcsa szomorú lelkesedése egyre ellenállhatatlanabbul vonzott. Ki ez az ember és mit akar? - ezt kívántam kérdezni, de ehelyett ez a kérdés csúszott ki a számon: - És megtalálta a valóságot?

A fekete férfi karja figyelmeztetően felemelkedett. - Ehhez tudnunk kellene, - mondta határozottan, - hogy mi a valóság.

Zsibbadtan bámultam keményen mosolygó arcába, amelyben most egyszerre fedeztem fel egy nyugtalan bölcs vívódását, egy aszkéta átszellemült tisztaságát és egy szenvedélyes férfi elszántságát. - A valóság? - mormoltam. - Hát az, hogy vagyunk, élünk... az, hogy mi itt látjuk egymást és beszélünk egymással és - -

Indulatosan félbeszakított. - Uram, uram, csak nem akarja valóságnak tartani az elröppenő szavakat, a múló képeket?! Ön mond nekem valamit és valamely értelmet tulajdonít a szavainak, én hallom a szavait és bizonyos értelmet magyarázok a szavaiba, de hol, mikor találkozik az ön szava és szándéka az én hallomásommal és magyarázatommal? Egyébként is szavak, gondolatok! Mit jelentenek? Mi az eredetük, céljuk, hova jutunk velük, A valóság csak teljes lehet, minden együtt. Nem érzi, hogy a szavaink és gondolataink mögött, sőt bennük is van még valami, amit ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk? Nem érzi-e, hogy mi magunk egész életünkkel nemcsak önmagunkat jelentjük, hanem még valamit, talán egy törvényt, talán egy nálunk fejlettebb, tökéletesebb lényt, akinek akaratát több-kevesebb értelemmel és szabadsággal szolgáljuk, végrehajtjuk? Nem érzi-e, hogy mi csak sokszor halványan látszó részei vagyunk az egésznek, de nem látjuk pontosan az összefüggésünket? Azt kérdi, mi a valóság. Hát ez! Az fedezi fel a valóságot, aki meglátja, kimutatja kapcsolatunkat az egésszel. Ez a kapcsolat a valóság. A rész az egészben, ez a valóság, mert ez a teljesség. És ez a művész - mutatott a falra - ez ott állt, ott állt közvetlenül a valóságnál. Akarja látni? Akkor jöjjön velem.

Már indult is kifelé és én bódultan követtem. Az a misztikus érzés, amely főként az érzéki élet figyelése és az igazi művészet alkotásainak szemlélése közben szokott felfakadni bennem, most ismét elborított gomolygó fényével, álomszerű kábulatával, örvénylő, de sokszor megnyugtató lázával. Ebben a veszélyes és mégis biztató fénybe, már-már kiemelkedve magamból, tétován kérdezgettem, ki lehet ez a különös ember, aki szinte a saját gondolataimat szólaltatja meg és aki itt, féllépéssel előttem járva, kanyargós utakon, hirtelen emelkedő és süllyedő uccákon, kemény köveken és elhagyott tereken olyan ismeretlen helyre vezet, melyről azt állítja, hogy ott megpillanthatom a valóságot, a teljességet és az állandóságot? Révületemben, a fekete erkélyes, piros, kék és sárga házak alatt, a zegzugos utakon már-már Dantera is emlékeztem, aki így járhatta égi álmában a pokol tölcséreit, aztán a művészre gondoltam, aki így siethetett itt századokkal ezelőtt, szentek és bűnösök, hatalmasok és koldusok közt, hogy megörökítse látható sorsukat, de bevallom, idegenkedve és bosszankodva néha magára az ördögre is gondoltam, akiről néha azt kell hinnem, hogy megjelenik itt köztünk és végtelen láncaira fűzve tépelődik, lázít és acsarkodik. Talán, hogy meneküljek e nyomasztó sejtelemektől, félszegen hozzá léptem, bemutatkoztam és önkéntelen szégyenkezéssel vallatni kezdtem, hogy tulajdonképpen kihez van szerencsém és hogyan hálálhatom meg szíves közlékenységét és fáradozását...

Bosszúsan legyintett, ingerülten nevetett. - Ön is mond egy nevet, én is! Fontos ez? Mit jelent egy név? És ha azt mondom, hogy Murilllo vagyok vagy Goya, vagy Ferdinand és Ortega Y Gasset?! Most már többet tud? Nevek, üres szavak. Én is kaptam egy nevet, mint ön, de nem fontosabb-e, hogy mind a ketten kaptunk egy életet, amellyel tisztába szeretnénk jönni?

Zavartan pillantottam rá s ekkor az volt a benyomásom, hogy szinte megsajnál. A gúny elröppent vékony, kemény arcából, sápadt szájára szomorúság borult s elrévedezve, barátságosabb hangon mondott néhány szót magáról. Így azt, hogy szegény ember volt és sokáig mesterségszerűen foglalkozott a festészettel, míg egy váratlan örökség meg nem szabadította a napi gondoktól. Negyvenéves volt s akkor új életet kezdett. Nem volt már kedve sem portrékhoz, sem tájképekhez, miért fessen embereket és hegyeket, amikor - úgy érezte - a gondtalanság a sors különös kegye volt, útmutatás, lehetőség és kötelesség, mert - mondotta - akinek szerencsére nincsenek gondjai, annak legyenek gondolatai, aki nem rab, az legyen teljesen szabad, az legyen egészen ember, tehát lelkében is független és szabadon szárnyaló. - - Az emberhez méltó élet - magyarázta - a szemlélődő, a gondolkodó élet, a filozófus élete, aki elfogulatlanul figyeli és mérlegeli az élet jelenségeit és megfejti titkait. Sok kép helyett tehát egy képet akartam festeni, egyetlen egy képet, olyat, amely teljesen egyenrangú magával az élettel, amely egyszerre tükrözi a jelenséget és lényeget, a végeset és a végtelent, a keletkezést és a múlást, a mozgást és a nyugalmat, a sötétséget és a fényt, a semmit és a mindent. Életemet a tanulásnak és a gondolkodásnak szenteltem, minden mást, szerelmet, családot, hangulatokat és vágyakat elhanyagoltam és elvetettem, esztendőkön át kísérleteztem és rettenetes kétségeimmel sokszor halálra rémülten hadakoztam. Mert borzalmas, uram, a gyengeségnek és a tehetetlenségnek a sejtelme! Felfoghatja-e a levél a fát, a rész az egészet, a teremtett a teremtőt, az ember a végtelent? Kifejezheti-e szín, agy szó, vagy hang az egészet? Egyik vázlatot a másik után dobtam el, egyik gondolatot a másik után öltem meg, így múltak el fölöttem az évek, ezek a röpke percek, így öregedtem meg s lettem hatvanegy éves... bizony, uram, ennyi vagyok már s nem a hatvanegy év a szörnyű, hanem az, hogy még ma is majdnem ott tartok, ahol kezdtem, ha csak...

Ebben a percben egy várszerű épület előtt álltunk és a fekete férfi izgatott örömmel mutatott a korhadt barna kapura. Lenyomta az ódon kilincset, vállával megtaszította a súlyos, rozoga kaput s arra a kérdésemre, hogy hol vagyunk, azt mondta, hogy egy elhagyott kapucinus kolostorban, amelynek egyik fele üres, a másikban pedig most betegápoló nővérek laknak. Átsietett az udvaron, én szótlanul követtem folyosókon, szobákon, termeken át, az egyik homályos zugból egy öregasszony és egy kislány lépett elő, ezekkel néhány spanyol szót váltott, majd egy sötétedő teremben megállított és a falra mutatott. - Itt dolgozom, - mondta suttogva és elragadtatottan, mint aki haza érkezett, - itt dolgozom három év óta és talán már nem sokáig. Itt, ahol Murillo meghalt éppen akkor, amikor már majdnem célhoz ért. Érti?

- Nem értem, - mormoltam s nyugtalanul figyeltem a falat betöltő festményt s a közvetlenül elé épített állványt, amelynek tetején a Murillóéhoz teljesen hasonló vászon volt keretre feszítve.

Megragadta kezemet és felvezetett a nyekkenő, meg-meglengő állványra. Szédülten néztem körül a magasban. A rácsos ablakon át az alkonyodó nap sárgáspiros sugarai omlottak ránk.

- Murillónak ez az utolsó képe, - kiáltotta a fekete férfi, - de nem fejezhette be, s amit az az Osorio, a tanítványa babrált rajta, az nem számít, azt én lemállasztom róla. Akármilyen remekmű a többi, egyik sem számit, ez lett volna az egyetlen, a végleges, a tökéletes. Öreg ember volt már akkor ez a zseni és csak azért élt, hogy ezt a egyet... nézze, nézze ezeket a gyerekeket itt, figyelje ezt a menyasszonyt és ezeket az angyalokat, ezeket a férfiakat és nőket, nézze itt a Megváltót és Máriát és a szenteket és most ezt az eget, ezt a végtelenséget, de az ég még üres!... az ég üres, uram!... mert az utolsó óra, az utolsó vonás, a végső eljegyzés hiányzik... hiányzik az a pillanat, amely összefogta volna az egészet, amely egyesítette volna a földet az éggel, az embert a szentekkel, az életet Istennel!... amely megtöltötte volna az eget!... pedig ez a pillanat megvolt, itt volt ezen a helyen, ahol mi most állunk... nem kétséges, hogy ennek az embernek megadatott a teljesség, ez megpillantotta az örök valóságot, itt állt, ahol most mi, amikor megnyíltak előtte az összes fények, kitárultak előtte a kapuk, egyszerre hallotta a Föld szavát és az összes bolygók zenéjét, egyszerre látott minden virágot és hegyet, hallotta a gyermekek nevetését és a tengerek üvöltését, egyszerre hallotta az összes operákat, az összes állatokat és a kövek néma sóhaját, egyszerre látta a láthatót és a láthatatlant, az embert és Istent is... és képzelje el, amikor végül mindez itt volt a fejében, amikor minden sötétség és világosság felragyogott, felzengett benne és már kinyújtotta kezét, hogy megörökítse a megfejtett tikot, akkor lezuhant innét és - -

Megint megfogta a kezemet és lerohant velem az állványról, amely úgy ingott-lengett, mintha szél rázná. Leguggolt a hűvös kőre, engem is maga mellé húzott, simogatta a követ, bökdösött, verdesett egy négyszögalakú kőlapot, úgy suttogta, kiáltozta: - Ide zuhant, itt törte szét magát, itt folyt el a vére... itt, itt! itt semmisült meg a titok... persze, nagy kár érte, az emberért, de mit számít egy ember?!... nem fontos... hanem a titok, uram, a megoldás, amelyet magával vitt... a kép, amely végül egyenrangú lett volna a valósággal!... Most ott a befejezetlen kép és hiányzik belőle... minden hiányzik ebből is! - kiáltott fel elkeseredetten. - Ebből is hiányzik minden. Az ember is , Isten is. Most mindegyik hiányzik, ha nincs meg a másik.

Legyintett és szenvedélyesen járkált fel-alá a lilásan sötétedő fényben, a visszhangón kopogó kövön. Multak a percek és már attól féltem, hogy megfeledkezik rólam; csöndesen megszólaltam tehát: - S most önt festi ezt a másik képet? - és az állványra mutattam.

- Én - felelte szórakozottan.

Majd hirtelen elém pattant.

- Csodálkozik talán?

- Nem csodálkozom, - mondtam halkan, - csak...

Szenvedélyesen félbeszakított

- Én festem, én! Először is vagyok olyan tehetség, mint Murillo. Ön persze most mosolyog és azt gondolja, könnyű ezt mondani, de hol vannak a bizonyítékok? Én minden képemet megsemmisítettem, még azokat is, amelyeket ifjú koromban, rossz napjaimban kényszerű helyzetemben eladtam, kétszeres-ötszörös áron visszavásároltam és szétszabdaltam és tűzre vetettem, oda, ahová valók. Tehetség! Vagyok olyan tehetség, mint Murillo és sok ember, aki nem is fest, van olyan tehetség, mint ő vagy más, de mit számit itt a tehetség, arról van-e szó? Nevetséges erőlködések, céltalan hiúságok, ostoba kínlódások. Az emberiség immár évezredek óta érthetetlen és értelmetlen harcokkal tölti el az idejét ahelyett, hogy végül alaposan megvizsgálná a sorsát, pedig megtehetné és ez a rendeltetése. A tehetségek pedig ahelyett, hogy sorsára eszméltetnék, legyezgetik a hiúságát és szórakoztatják és bódítják s önmagukat is részegítik. Nem Murillo, a művész a fontos, nem a szín és vonal önmagában, hanem - -

- De kérem, - szóltam közbe, - ez a kép, amelyet ön fest, éppen olyan, mint Murilloé.

- Eltalálta, - felelte és mélyen, indulatosan a szemembe nézett. - Most pontosan ott tartok, ahol ő volt az utolsó percben. Erről az utolsó percről van szó. Ha egy átlagos ember, egy avatatlan laikus belép ide, azt hiheti, hogy egy tehetetlen epigon szorgalmasan másolgatja a nagy művész utolsó, befejezetlen alkotását. Valóban, látszólag ez történik. Egy év óta dolgozom itt. Lépésről lépésre, színről színre, vonalról vonalra haladtam, körzővel és vonalzóval mindent megmértem és képzelettel mindent átéltem. De minél tovább haladtam a munkámban, annál határozottabban éreztem, hogy az utolsó pillanaton nem jutok túl, ha megállok börtönömben, az életem börtönében és nem tépem fel a kapuját. Van, aki gondolkodik, van, aki cselekszik. Miért maradt eddig zárva a titok a gondolkodók előtt? Mert nem tudtak cselekedni. Miért omlottak eddig össze a cselekvők az utolsó pillanat előtt? Mert nem tudtak gondolkodni. Aki csak egy úton, vagy a szó, vagy a hang, vagy a szín, vagy a tett utján közeledett a célhoz, a végső állomás előtt mindig összeomlott. Egyesíteni kell az összes utakat, uram, minden eszközt egyszerre kell megragadni, a filozófus legyen a tett embere is, ne csak a gondolat bódult kalandora, akkor meghódíthatja a valóságot. Ért most már engemet? Én azért másoltam le Murillot, hogy átéljem őt és eljussak az utolsó pillanatig. Itt táborozom most már hónapok óta és keresem az ő élményét, az utolsó órájának csodálatos erőfeszítését, hatalmas hangulatát. Eddig többnyire nem találtam magamat méltónak rá. Nem a művészhez, hanem az emberhez, a lélekhez. Éreztem, hogy még mindig a földhöz tapadok, hogy hibás vagyok és bennem gomolyognak azok a felhők, amelyek árnyékot vetnek a fényére, arra a fényre, amely itt omlott ki a vérével együtt. Sokszor gyöngének tartom magamat, aki fél a végső kísérlettől. Tökéletlennek, aki nem tudja felfogni a teljességet, hitványnak, akiben nem is fér el az utolsó látomások teljes valósága. Bevallom, biztatom, bátorítom magamat, úgy küldöm előre a lelkemet, mint egy megrettent hadsereget, aki fél a döntő összecsapástól. Ezért befejezetlen az én képem is. Ezért sötét és üres az ég Murillo képén, ezért sötét és üres az ég az én képemen is. Ezért bomlanak részekre emberek, állatok, hegyek, angyalok és szentek az ő képén, ezért nem fogja össze az én képemen sem őket a végső kegyelem. De az bizonyos, hogy Murillot már megérintette az isteni látvány, nem kétséges, hogy ő már megpillantotta a teljes valóságot és az is bizonyos, hogy én is eljutok, most már hamarosan eljutok arra a magaslatra, arra a veszélyes és gyönyörű pontra, de esküszöm, én nem szédülök majd el, én megtöltöm majd az eget az isteni fénnyel, én összefogom a földet a mindenséggel, a teret az idővel, a mindent a semmivel, én megragadom és megrögzítem az örök valóságot és én nem zuhanok le, én elviszem a kinyílt titkot az ember és Isten elé... hiszen ezért élünk, uram, csak ezért érdemes élni.

Szenvedélyesen és győzelmesen nevetett és én nyugtalan pillantottam rá is, művére is a feketedő teremben. Néhány perc múlva elbúcsúztam tőle, mert már elviselhetetlennek éreztem a hatását; arra a kérdésére, hogy mennyi ideig maradok a városban, bizonytalanul azt válaszoltam, hogy talán két-három napig, míg a hajóm tovább nem indul. - Nézzen ide, mielőtt elhagy minket, - mondta lázasan, - ki tudja, ha legközelebb meglátogat, talán már eredményt láthat, nem csak kísérletet... érzem, hogy közeleg az utolsó pillanat... s akkor ön az egyetlen, aki megírhatja a legszebb győzelem történetét.

Azzal az érzéssel botorkáltam ki az elsötétedett várból, hogy soha többé nem térek vissza oda; jobb elkerülni ezeket a nyugtalanító titkokat, ezeket a lázas izgalmakat, ezeket a vajúdó ekzalátciókat; olyanok ezek az állapotok, mint az örvények, melyek néha a mélységbe vonzzák az embert s értelmesebb, bölcsebb megoldás a csendes, megnyugvó szemlélődés, amely megbékíti a halandót a gyöngeségével, tehetetlenségével, áttörhetetlen korlátok közé zárt sorsával. A halál kísért ennél a fekete férfinél, ennél a szenvedélyes filozófusnál, ennél a titkokat feszegető művésznél; maradjunk meg embernek és mosolygónak. De nem tudtam szabadulni az emlékétől. Álmodtam is róla. Folyton foglalkoztatott a vívódása, a kisérlete, a sorsa s mert magamban sem tudtam elintézni az alakját és a környezetemben sem találtam senkit, akivel beszélhettem volna róla, a találkozásunkat követő harmadik napon, a hajó indulása előtt két órával úgy siettem vissza a kapucinusok várába, mintha ott felejtettem volna valamit, vagy mintha egy elintézetlen ügyemet kellene ott sürgősen rendeznem. Ekkor is alkonyodó délután volt már; sárgásan, vörhenyesen feketedett a fény; pár perccel hat óra előtt érkeztem a vár elé. A kapu előtt a betegszállító kocsit pillantottam meg; az udvaron néhány ember, férfi és nő csoportba verődve tárgyalt valamit... rossz sejtelemtől megrázva rohantam abba a terembe, ahol a fekete férfi gondolatait magyarázta a minap... az ajtóban meg kellett állnom, mert a mentők ekkor hozták ki hordágyra fektetve az én művészemet, az én filozófusomat. Hát elindult az útra és már vissza is érkezett; íme, véres a feje, egy roncs az arca, a karja is eltörhetett, fekete ruhája csupa vér és por s hiába meredek szétzúzott homlokára, nem ismer meg, nem lát, ájult, talán haldoklik. Igy vihették ki innét egyszer Murillot, így viszik ki őt is... s ki tudja, hogy meglátta-e az utolsó pillanatot, a teljes valóságot;

A terembe léptem. A falon Murillo befejezetlen műve, az állványon a fekete férfié, a földön, talán éppen azon a helyen, ahol Murillo vére folyt, most is frissen alvó, sötétvörös vér látszik, vér; távolabb festékes tubusok, ecsetek, egy ketté tört paletta... a falon rozsdás fényű villany égett... néztem a képeket, mind a kettő befejezetlen.

Dideregve siettem vissza a hajómra. Néhány perc múlva már indult. A remegő karfára dőlve sokáig néztem ezt a sötétbe ömlő, sűrű fekete színekbe burkolózó, különös földet, amelyen talán több titkok fénylik, több szent rajong és több vér omlik, mint bárhol másol e világon.