Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: A MAGYAR DRÁMA TÖRTÉNETE 1867-TŐL 1896-IG
Galamb Sándor könyve

Bayer József 1897-ben megjelent magyar drámatörténeti könyvét folytatja új munkájában Galamb Sándor. Egyelőre az első kötetét adta ki az Akadémia, ennek a kötetnek az anyaga a kiegyezéstől 1880-ig terjedő tizenhárom év magyar drámaírása. Azoknak a légköri változásoknak a megállapításával kezdi, amelyek a kiegyezéskori irodalomban a közvetlen előtte járt korével szemben beállottak. A legfontosabb ezek között az irodalom nagy attitude-változásának megfigyelése: a magyarság kijutott az abszolutizmus elleni védekezés állapotából, hatalomra jutott a saját hazájában, nem volt többé szüksége arra, hogy minden eszközét, az irodalmat is a nemzeti létfenntartás szolgálatába állítsa. Az irodalom ezzel hangot és magatartást váltott, hozzáláthatott saját autonóm feladatainak ellátásához. Ez vezetett a drámában a fegyverzörgetéses történeti drámák helyett - ez Galamb szava - egyrészt az újromantikus mesejátékhoz, másrészt a polgári társadalmi dráma és vígjáték kialakulásához, hogy azután az utóbbi foglalja el a tér legnagyobb részét. Az 1880-as dátumot azért tekinti Galamb választóvonalnak, mert ebben az évben került a közönség elé az első nagysikerű polgári dráma, A proletárok s az első művészibb magyar operett, Rákosi Jenő Titika hadnagya.

Öt szakaszra oszlik a könyv tulajdonképpeni tárgyalása. Az elsőben a történeti drámáról szól, a másodikban az újromantikus színműről, a harmadikban a társadalmi drámáról, a negyedikben a népszínműről, az ötödikben az alsóbbrendű műfajokról (bohózat, operett stb.)

Minden szakaszban ugyanazt a beosztást használja: előbb röviden beszámol az általános helyzetről, aztán időrendben végigbírálja a szóbanforgó időszak drámai termését. Ezt a módot Bayer Józseftől örökölte s szükségesnek látja ragaszkodni hozzá. A képzelhető legnagyobb teljességre törekszik, fölemlít és amennyire lehetséges, megtárgyal minden színdarabot, még ha vidéken egyetlen egyszer játszottak is. A nyomtatásban megjelenteken kívül a kéziratban maradtakat is felkutatva a Nemzeti Színház súgókönyveit, a Nemzeti Múzeumban található kéziratokat, az egykorú hírlapokat. Amelyik darabnak sehol sem találni a kéziratát, abból amennyit lehet, rekonstruál a hírlapi kritikákból és színházi hírekből. Figyelmét nem kerüli el semmi. Rendkívüli filológusi szorgalom és türelem műve ez, a laikus olvasó elámul: hogy bírta a könyv írója mind elolvasni azt a sok száz színdarabot, melyek legnagyobb része már nyilvánosságra jutásakor sem jelentett komoly értéket, mai ember számára pedig olvasásuk szörnyű unalom.

Ezen a tárgyalási módon lehet vitatkozni. Ha jól emlékszem, már Bayer könyvének megjelenése után is kétségek merültek fel vele szemben. Van-e értelme sorra megállapítani a darabok százairól, hogy a maguk idejében sem értek semmit? Tartalmuk rövid kivonata után újra meg újra leírni ugyanazokat a kifogásokat a szerkezet, jellemrajz, dikció szempontjából? A vígjáték... Szigligetinek gyengébb terméséből való. Meséje kusza és erőltetett s amit az író szándékol, csak részben sikerült keresztül vinnie... Valami jellegzetesen korfestő sincs benne... Ez a tárgyalt kor vezető drámaírójának egy darabjáról szól, de nagyjából ugyanezt olvassuk, más-más szavakkal, a többiek műveiről is. Százszor egymás után kell olvasnunk lényegileg ugyanazt, hol szigorúan, hol kevésbé szigorúan. Alig van néhány olyan mű, amelyről a könyv írója komoly jót is mondhat.

A kép, amit a kiegyezés utáni drámánkról Galambtól kapunk, elmondhatatlanul sivár. Nagy sivatag kevés szegényes virágot nevelő kis oázissal. Más szempontokból, más kutató kérdéseket intézve a korhoz, talán érdekesebb eredményekhez lehetne eljutni. Ha tárgyalástörténeti vagy stílustörténeti lámpással jár az író a drámairodalmi nagy temetőben, ha egy-egy valamennyire kiválóbb egyéniség köré csoportosítja anyagát.

Az újromantikus dráma rövidéletű szereplésének, úgy érzem túlzott jelentőséget tulajdonit Galamb Sándor, múló epizód volt ez, a biedermeier szellemnek végső kilobbanása, legjobb termékei is hamar elavultak. A társadalmi dráma kialakulásának lassú menetét helyesen magyarázza azzal, hogy a kiegyezés utáni években még nem volt olyan magyar polgári társadalom, amelynek problémáiba, életformáiba, világfelfogásába a drámaíró beleakaszkodhatott volna. De nyilvánvalóan volt más ok is: az írók tehetségének fogyatékossága. Már kezdett erjedni a társadalom, ez az erjedés okvetlen vetett fel alakokat, típusokat, jelenségeket, a hátráló régi és előreinduló új szellemből származhattak konfliktusok, - ezeket nem vette észre senki a drámaírók közül és mégis csak volt néhány zárt világfelfogású és életformájú réteg: a falusi birtokosság, a parasztság, - nem volt, aki megszólaltassa a színpadon. Az akkori drámaírók alig láttak valamit abból, ami a szemük láttára történt.

Drámairodalmunknak az a része, melyet Galamb tárgyal, irodalmunk legtermékenyebb fejezete. Könyvéből ezt a tanulságot kell levonnunk. Még legérdekesebb benne a népszínműről szóló szakasz. Ebben legalább mozgás, haladás van, a Szigligeti- típusú népszínművet, amelyben vegyesen szerepelnek polgári és paraszt alakok, felváltja Tóth Edével a teljesen a nép körében mozgó népszínmű s a műfaj rövidéletű virágzásra jut. A bécsi színpad hatása alighanem nagyobb volt, mint ahogy Galamb véli. A népélet stilizálásáról szóló fejtegetései azonban teljesen helytállók. Ahogy a népszínmű-írók a népéletet bemutatták, valóban stílus volt, menekvés a realizmus elől.