Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám

ELEK ARTÚR: SZENT GENOVÉVA ÉS PUVIS DE CHAVANNES

Mikor a mai Páris még kicsiny város volt, a Szajna balpartján az alacsony házak és viskók közül magasra nyúlt föl egy domb. A világon még jobbára a pogányok voltak az urak, azok szedték a vámot és rabolták a szegény embereket. A kis domb mintha azért nyúlt volna föl a magasba, hogy a jó lelkek rajta gyülekezzenek veszedelem idején és tetejéről fohászkodjanak ahhoz, aki mindenkit meghallgat.

Két szent vigasztalgatta abban az időben a szegényeket. Szent Germanus auxerrei püspök volt az egyik, az, akit a franciák Saint Germain néven tisztelnek; a másik férfiú Szent Lupus, vagyis Szent Farkas troyesi érsek. Szent Germanusról beszélik, hogy mikor egyszer egy kastélyba tért be éjjelre, csudálkozva látta, hogy a vacsora után újra megterítik az asztalt. Megkérdezte, kinek tiszteletére készülnek lakomával. Azt felelték, hogy éjszakára vendégeket várnak. Szent Germanus elhatározta magában, hogy ébren tölti az éjszakát. Éjfélkor embereknek és asszonyoknak öltözött ördögöket látott az asztal köré ülni. A szent püspök rájuk parancsolt, hogy el ne merjenek széledni. Behítta a házbelieket és megkérdezte tőlük, hogy ismerik-e az újonjötteket. Azt felelték, hogy ismerik: szomszédasszonyok és szomszédok. Germanus püspök arra elküldött a szomszédok lakására. Hát valamennyit otthon találták, az ágyában. A szent püspök arra megfeddte a vendégeket, azok pedig megvallották, hogy gonosz lelkek és hogy kárt akartak tenni az emberekben, azért gyűltek a kastélyba.

Szent Lupusról meg vagyon írva, hogy amikor Attila király húnjaival Troyes városára tört, az érsek maga ment az ellenségnek elébe és a kapu tetejéről megkérdezte a királytól, hogy ki volna.

- Attila vagyok, az Isten Ostora.

- Én pedig - felelte alázatosan az érsek, - én a Farkas vagyok, aki az Isten nyáját pusztítom és ezért megérdemlem, hogy az Isten Ostora megverjen.

Azzal kinyittatta a kaput, de az Isten vaksággal verte meg a hunok szemét úgy, hogy mikor a városon végigmentek, senkiben sem tudtak kárt tenni.

Nemsokára ezután Szent Germanus és Szent Lupus Angolországba indult, mivel ott igen nagyon megszaporodtak az eretnekek. Estére a bárka megállt velük a kis Nanterre városa előtt. A városka népe kicsődült a két szent férfiú elé és áldásukat kérte. A térdeplő nép között egy csöpp kis lányt pillantott meg Germanus püspök. Magához hivatta, megkérdezte, hogy hívják és kinek gyermeke. Helyette felelték az emberek, akik körötte álltak:

- Genovéva a neve, az apját Severusnak, az anyját Gerontiának híjják.

- Hívjátok ide az apját és az anyját, - mondta a püspök és mikor megjöttek, így szólt hozzájuk: - Boldogok vagytok, akiknek az Isten ilyen nemes ivadékot adott. Tudjátok meg, hogy születése napján az angyalok nagy ünnepet ültek az égben és nagy örömben és nagy vigasságban valának. («Saichez que le iour de sa natiuite les anges celebrerent grant mistere au ciel a grant ioye et a grant lyesse», - ahogy a tizenhatodik századi francia legenda írója beszéli.) És nagy lesz az ő érdeme az Úr előtt. És aki csodás életének és beszédjének tanúja leszen, letesz az a rosszról és megtér Istenhez, hogy bűnei megbocsátassanak és hogy része legyen az örök életben.

Akkor Genovévához fordult:

- Mondd meg, lányom, szégyen nélkül, akarsz-e szentül és szűzességben élni mindhalálig?

Felelé Genovéva:

- Olyat kívánsz, szent atyám, amire magam vágyódom.

A két püspök ezután a templomba ment és Szent Germanus ott a kislány fejére tette kezét és le nem vette róla amíg a templomban volt. Apjának és anyjának pedig meghagyta, hogy másnap vigyék el hozzá a gyermeket. Mikor következő nap elvitték hozzá Genovévát, égi jelet látott a gyermeken. És mondá neki Szent Germanus:

- Isten hozott, Genovéva lányom. Emlékszel-é arra, amit tegnap ígértél, hogy szűzességben fogsz élni?

- Jól emlékszem, szent atyám - felelte a gyermek - és az Isten segítségével, azt hiszem, teljesíteni tudom, amit fogadtam.

A szent püspök ekkor egy rézdénárt pillantott meg a földön. Isten akaratából a kereszt jele volt a pénz hátán. A püspök felvette a pénzt, Genovévának adta, azután ezt mondta:

- Ezt a dénárt viseld a nyakadon, a Jézus Krisztus emlékezetére. És ne tűrj meg magadon egyéb díszes holmit, sem aranyosat, sem ezüstöset, se drágakőből valót. Mert ha ennek a világnak kísértése erőt veszen lelkeden, elveszted a mennyek drága ajándékát.

Azzal Istennek ajánlotta a gyermeket és megkérte, hogy imádságában emlékezzék meg róla.

Így indult el Genovéva a boldogságosság útján. És hogy az emberek megtanuljanak hinni, a csodatevés hatalmával áldotta meg az Úr. Még gyermeklány volt, amikor Gerontia, az anyja, egyszer ünnep napján a templomba ment. A kislánynak meghagyta, hogy maradjon otthon és őrizze a házat. De Genovéva vele akart menni. Azt mondta, hogy amit Szent Germanusnak megfogadott, azt Isten segítségével állani akarja és sokszor kíván a templomba menni, mert érdemessé akarja tenni magát arra, hogy a Jézus Krisztus mátkája legyen. Az anya megharagudott és leányának arcát megüté. És abban a pillanatban megvakult az anya és huszonegy hónapig nem látott egyik szemén sem. És nagy keservében eszébe jutott, hogy mi szépet és jót mondott leányáról Szent Germanus. És elhítta a leányt és ezt mondta neki:

- Eredj, lányom, a kútra, hozzál vizet.

Genovéva elment a kútra és sírva fakadt, mert eszébe vette, hogy édesanyja miatta veszté el a szemevilágát. A kútból vizet mert és elvitte anyjának. Gerontia égnek emelte két kezét, elvette a vizet, leányának meghagyta, hogy vessen reá keresztet, majd utána megmosá véle a szemét. És abban a nyomban látni kezdett egy kicsit. Mikor másodszor és harmadszor is megmosta, megjött a látása egészen és úgy látott, mint annakelőtte. Nanterreben, a templom udvarában ma is megvan a csodatévő kút. Szent Genovéva napján messze földről elzarándokolnak hozzá a búcsújárók.

Mikor huszonöt éves lett Genovéva, meghalt az apja és az anyja. Genovéva Párisba ment és attól fogva ott lett lakása. Párist akkor még Lutetiának hítták, az egész város egy kis sziget volt a Szajna folyó közepén. A szigetről híd vitt a balpartra, a híd előtt Szent János kerek kis keresztelő kápolnája állott. Annak szomszédságában lakott Genovéva egy kicsiny házban. Egyszer nagyon megbetegedett. Tagjai megbénultak és három napig úgy feküdt ágyán, mint akiből elment a lélek. Csak orcáin a halovány pirosság mutatta, hogy él. Mikor fölébredt, akkor elmúlt a betegsége. A három nap alatt, amíg holteleven volt, egy angyal elvitte a boldogok pihenőhelyére és megmutatta neki a boldogság országát.

Mikor Genovéva huszonnyolc éves lett, az Úr négyszázötvenegyedik esztendejében Attila, a húnok királya, seregeivel arra a földre tört, amelynek ma Franciaország a neve. Délnek igyekezett, hogy elpusztítsa ádáz ellenségeit, a nyugati gótokat és hogy azzal a világ urává legyen. Rettentő hírek jöttek Párisba a húnok vadságáról és kegyetlenségéről. Hiába kerítették körül városukat kőfallal a párisiak, senki sem hitt abban, hogy a falak megállítsák a vad ellenséget. Nagy rémület szállta meg a polgárokat. Aki tehette, biztosabb helyre küldte javait és maga is kifelé igyekezett a városból. Mindenki megindult, mindenki menekült a veszedelem elől. Csak Genovéva nem vesztette el a fejét. Maga köré gyűjtötte a város asszonyait és lelkükre beszélt. Emlékükbe idézte annak a két szent asszonynak, Eszternek és Juditnak nevét, aki bátor lelkével megmentette népét és csúffá tette az ellenséget. Arra buzdította őket, hogy virrasztással, böjtöléssel és imádsággal fordítsák városuk felé az Úr szívét. Az asszonyok megfogadták szavát és napjaikat, éjjeleiket virrasztással, böjtöléssel és imádsággal töltötték Szent János keresztelő kápolnájában. A férfiak lelkét is erősítette Genovéva. Bátorította őket, hogy ne meneküljenek, mert azokat a városokat, ahová nagyobb biztosságukért készülnek, az ellenség bizonyosan elpusztítja. De Párisban az Isten kegyelméből nem esik kár. Az ijedt férfiaknak nem tetszett a szűz beszéde, nem hittek szavának. Azt mondták, hogy hazug próféta. Azt akarja, hogy az ellenség eleméssze őket. Volt, aki arra biztatta társait, hogy öljék meg a szentet. De éppen jókor küldte közéjük Auxerre szent püspöke a fődiakónusát, Seduliust. Az megérttette a néppel, amit szent Germanustól hallott, hogy Genovéva az Isten választottja azóta, hogy erre a világra jött. Szent ajándékot is hozott neki a püspöktől. Szavára a nép megnyugodott és a gyilkos szándékúak magukba szálltak.

Az ellenség pedig messze elkerülte Páris városát. Attila hadai Catalaunum felé vonultak, hogy összemérjék erejüket Aëtius seregeivel; a véres csata után pedig kitakarodtak az országból. Páris megmenekült, ahogyan Szent Genovéva megjósolta.

Kis házában forró imádsággal köszönte meg az Úrnak a csodatételt. Szent életét imádsággal töltötte. Beauvaisi Vince írja Tükrében, hogy tizenötéves korától ötvenéves koráig árpakenyér és néhány vízben puhított babszem volt Genovéva minden tápláléka. Hetenként öt napon át bőjtölt. A csodatételek hosszú sorát jegyezték fel róla. Orléansban egyszer egy polgár valami miatt halálra ítélte rabszolgáját. Genovéva kegyelmet kért számára, de nem kapott. Történt arra, hogy a rabszolga gazdája hirtelen megbetegedett, olyan nagy lázba esett, hogy már-már az élet is kiment belőle. Akkor magába tért és megkegyelmezett rabszolgájának. És abban a nyomban elmúlt a láza és egészséges lett újra.

Szent Dénesnek, Páris első püspökének tiszteletére templomot szeretett volna építtetni Genovéva azon a helyen, ahol a püspök vértanúhalált halt. Megkérte a papokat, hogy legyenek segítségére.

- Megteszünk mindent, amit csak akarsz - felelték azok, - de sehol sincs ezen a vidéken mész.

Mondá Szent Genovéva:

- Menjetek föl a kis hídra, azután mondjátok el, amit ott hallani fogtok.

A papok elmentek a kis hídra és két disznópásztort találtak ott. Ezt mondta az egyik a másiknak:

- A múltkor, hogy disznaimat legeltettem, hát egy roppant nagy mészégetőkemencét látok.

- Én meg az erdőn egy nagy fát láttam, amit a szél kidöntött. A fa gyökere alatt tele volt a gödör mésszel.

Mikor a papok ezt meghallották, hálát adtak az Istennek és megvitték a jó hírt Szent Genovévának. Ő pedig Genesius atyára bízta a templom megépítését és a polgárok segítségével hamarosan égnek is emelkedett a templom.

Történt pedig Childericus frankok királyának halála után, hogy a fia, Chlodvig király, szemet vetett Páris városára. Hadaival mindenfelől elrekesztette. De Genovéva megerősítette a város népének lelkét és a frankok királya nem ment a várossal semmire. Márt tíz éve tartott az ostrom. A városban elfogyott az eleség, nagy lett az ínség és a nyomorúság. Megesett Genovéva szíve a szenvedőkön és elhatározta, hogy élelmet szerez az éhezőknek. Tizenegy hajón elindult a Szajnán fölfelé és valamerre ment, valahol megállott, összegyűlt a nép, eljöttek a betegek és nyomorékok, hogy vigasztalást kérjenek tőle. És a szent leány az egyik csodát a másik után mívelte. Imádságával lábraállította a bénákat, visszaadta hallását a süketeknek, látását a vakoknak, meggyógyította a nyavalyatörősöket és megszabadította a gonosztól a megszállottakat.

Mikor a folyónak olyan helyéhez értek, ahol a hajók rendszerint elpusztultak, Genovéva meghagyta, hogy a hajókat a partnak irányítsák, azután pedig, hogy kivágjanak egy fát, amin a hajók meg szoktak fenekleni. Alig vágtak rá fejszével a hajósok, kidőlt a fa és alóla két ördögképű fekete szörnyeteg állat ugrott ki nagy sivalkodással. És attól fogva hajó ott többé fenékre nem méne. A városok és falvak népe pedig valahol lábát a földre tette, leborult a szent nő előtt és megtöltötte hajóit mindennel, amire szüksége volt. És amikor a hajók megteltek, visszaindult velök Genovéva Páris felé. Történt pedig, hogy útközben nagy szél támadt és a hullámok oldalt dönték a hajókat. Úgy látszott, hogy tetejükre fordulnak, de Genovéva égnek emelte két kezét, segítséget kért az Istentől és a hajók maguktól visszafordultak és baj nélkül megérkeztek Páris városába.

Hosszú élettel áldotta meg az Úr Genovévát. Megérhette, hogy Chlodvig, a frankok királya, odahagyja a pogányságot és fölvegye a keresztséget. Ő lett az úr attól fogva a mai Franciaországban és Genovéva tanácsára Páris városa is megnyitotta előtte kapuit. A király és hitvese kegyelmébe fogadták a szentet és kedvéért Szent Péter és Szent Pál tiszteletére nagy templomot épített.

Mikor Genovéva kilencvenkilenc éves lett, jelet hallott, hívó hangot az égből és akkor tudta, hogy e világról hamar el fog menni. Imádságra tette össze kezét és elbúcsúzott a szűzektől, akik mellette éltek. Januárius harmadik napján aludt ki lelke. Azon a dombon temették el, amelynek valamikor Mons Pasoer volt a neve, azóta pedig Szent Genovéva hegyének hívják.

Halála idején és utána is sok szép csoda történt. Aki hozzája fohászkodott és sírja előtt imát mondott, azt megszabadította betegségétől és egészségessé tette. Sírjára lámpát tettek, abban úgy forrott az olaj, mint a víz a kútban. És bár a lámpa folyton égett, az olaj ki nem fogyott belőle és aki beteg ember megkente magát véle, az meggyógyult tőle.

«Cy finist la vie ma dame saincte geneuiefue et les miracles quelle faisoit», - ezekkel a szavakkal fejezi be a legenda írója a szent életének történetét.

*

Szent Genovéva hegye a nagyra nőtt Párisban már nem hegy, csak enyhe domborúsága a földnek. A régi templomot rég elnyelte rajta az idő. Tizenötödik Lajos király korában új templom épült rajta Szent Genovéva tiszteletére, pompázatos, magas kupolájú pazar ház. A nagy forradalom istentagadói pogány nevet adtak neki, Pantheonnak nevezték el. De nem tudták lefejteni róla az áhítatot, amelyet másfélezer esztendő vágyakozása és reménykedése sűrített köréje. Nagy és zajos Páris városában az előkelőség, a nyugalom, a csend és béke, pihenőhelye Szent Genovéva temploma és az, ami körötte van.

Csend van a belsejében is. A szobrok és festmények hangtalanul mesélnek a nanterrei kisleányról, aki jótevője és anyja lett Páris városának. A körbefutó falon megelevenül legendája és láthatóvá lesznek és megmozdulnak életének szereplői. Széttárul a tájék, amelyen a boldogságos leányka született. Leghátul a Szajnavölgy dombvonulatai kerítik el a szemhatárt, előtte lapossá simul a tájék. Egy-egy meggyérült lombú fa emelkedik ki belőle. Gyér a lombjuk, mert téleleje volt az idő, mikor Szent Germanus püspöktársával együtt kikötött a Szajna partján, a kicsiny kőkápolna előtt. A dér már megcsípte a tájékot és meghalkította színességét. A parton végig emberek állnak, egyszerű falusi emberek, öregek és gyermekek, anyák és hajadonok. Oldalt a megeresztett vitorlájú csónak látszik, amely a két szent férfiút messze tájékról hozta. A két püspök középütt áll, mind a kettő megtartóztatásban kiszikkadt testű férfiú, az arcuk beesett, orruk vonala határozottan, keményen rajzolódik a háttérre. Mind a kettőnek fején püspöksüveg, válluknak püspöki pásztorbot támaszkodik. Szent Germanus kezét egy kisleány szőke fejére teszi és rajta tartja, amíg beszél vele. A csöpp leány fehér tunikájában szobormódra áll és elragadottan néz föl a szent püspök szelíd arcába.

Mögötte az apja meg az anyja, a római polgár és hitvese, alázatosan hajtja meg fejét a csoda előtt, amely készülőben van. Idős, meg fiatal asszonyok állnak és térdepelnek a szent férfiak körött. Egy fehér keszkenős fiatal anya térdenállva nyújtva gyermekét Germanus püspök felé. Egy másik térdeplő asszony sírva hajtja fejét összetett kezére. Mögötte egy kislány testvérkéjét tartja a csoda felé. A kis kápolna elől most visznek egy fiatal beteget a szent püspök elé. Az egész környék népe összegyűlt, hogy segítségért esdekeljen a csodatévő szentekhez. Mögöttük köröskörül az Ile de France bánat harmatában úszó tájéka. A kopár földön hatalmas fatörzsök osztják meg a hátteret. Mindenik a maga helyén áll, mintha nem is véletlenül nőtt fa volna, hanem építészeti tag: szétágazó élő oszlop. Az alakok életnagyságúak, mint ahogy életméretű a táj is, amely körülveszi őket. Hatalmas alakok; amelyik ruhátlan közülök, az szinte germán formájú: nagycsontú, széles és testes. Ember és tájék egyértékű része a képnek. A festőnek egyforma fontosak voltak, egyforma szeretettel dolgozta ki őket. A háttér jobboldalsó szögletében három ruhátlan férfialak. Az egyik letérdel, a másik kettő meghajtja derekát. A három hódoló pásztornak nézné őket az ember.

A képek színei mind sápadt színek, a késő-ősz fáradt színei. De úgy, ahogy vannak, mintha részei volnának a falnak, beléje simulnak. Bűvösen szépek a háttér kék hegyei, a fehér felhők közül előtetsző ég kéke és csodálatosan finomak a kép szürke és zöld foltjai.

Egyetlen kompozíció a két püspök és Genovéva találkozásának jelenete. Lombfüzéres keretbe foglalva, mint önálló kompozíció izül hozzájuk egy kisebbméretű kép. A gyermek Genovévát ábrázolja, amint szüleinek juhait őrzi a mezőn. A kis szent hófehér köntösben, szőke fejjel térdepel egy fatörzs előtt és imádkozik a két gallyból összerótt kereszt előtt. Szülei utánajöttek, az övig ruhátlan és csupasz lábszárú Severus, meg a kisdedét karján tartó Gerontia. Megálltak és szótlan csodálkozással nézik leányukat, akinek alakjára már az égi dicsőség fényessége szűrődik. Fönnebb a borongó színű tájék kezdődik, egy nagy fa tövében juhok legelésznek, odébb tehenek pihennek, még odébb két ökör húzza az ekét. Idilliumi tájék, szinte görög ízű, csak a hangulata csöndesen bánatos, a tél igájába roskadó természet sóhajos búcsúja.

Ezen a festménysorozaton kezdődött egy nagy művésznek, Puvis de Chavannesnak az érett kora. Már túl volt az ötvenen, amikor beléfogott és a hatvan felé járt, amire elkészült vele. A francia művészet legfényesebb korszakában élt, a XIX. századnak abban a szakaszában, amely a legnagyobb tehetségeket termette. A kor irányának útjából kitérve, társak és kísérők nélkül magánosan járta meg a maga útját. Miközben művésztársai a valóság feltárásán dolgoztak, ő álmodozva nézett el a valóság fölött.

Valóságot festett ő is, de a költő szemével nézett, esetlegességeitől és torzulataitól megtisztított valóságot. A megnemesített valóságot. Emberalakokat, de kivételes szépségűeket, alakjuk arányosságára, mozdulataik nemességére csaknem a görög istenszobrokhoz foghatókat. Lelkének vágyódása az elysiumi mezők felé vonta, azokra a tájakra, amelyek valaha a legnemesebb emberfajtát termették. Végső célul a klasszikai művészet ideálja lebegett előtte. De ezt az ideált, mint a maga korának gyermeke igyekezett megközelíteni a szemléletnek és az ábrázolásnak azzal a módjával, amely a XIX. századnak volt sajátja. Az ókori művészetet a XIX. századi művész természetlátó módján nézte és alakította, körülbelül úgy, ahogyan az ókor görög művészei tették volna, ha lételük a mi korunkig meghosszabbodik; ha kortársainkká válnak. Görög domborműveken és vázaképeken tanulta meg, hogyan lehet az alakzatokat legszebben, legritmikusabban elosztani a fal síkján, hogyan lehet több alakból egy-egy kisebb csoportot, több kis csoportból nagy csoportot alakítani úgy, hogy bennök minden emberalak látható legyen, sőt mentül kedvezőbb módon legyen látható; hogy abban a mozdulatukban terüljenek a nézőszem elé, amely a legjellemzőbb és legkifejezőbb mozdulatuk. Az ókor művészei ezt már mind tudták. Sokszázéves előzmények, próbálgatások árán tanulták meg. Elmúlásuk után feledésbe merült egész tudományuk s mikor az elpusztult Európában újra megindult a művészet gyakorlata, mindent elülről kellett kezdeni és mindent újra megtalálni.

Puvis de Chavannes a festőművészét nagy megtalálóinak egyike volt. Példaképeitől csak azt tanulta el, ami továbbfejleszthető és ami önálló létre kelthető. A régieknek nem az elképzeléseit ismételte, hanem a szerkesztő módjukat figyelte meg és használta föl a maga elképzeléseinek megszerkesztéséhez. A régiektől tanulta a komponálásnak azt a módját, amely az egyes alakokat nem fűzi össze egymással a tagok mozdulatával, hanem párhuzamosan állítja egymás mellé egy síkon úgy, hogy csupán mozdulatuknak a ritmusa fűzi össze őket egységgé. A régiektől tanulta a képszerkesztésnek azt a módját is, amelyet a térkihagyás bátorságának lehetne nevezni. A képkomponálás kezdetleges módjának eredménye minden olyan ábrázolás, amely egészében zsúfoltnak hat. Akár a mondanivaló bősége kényszeríti rá a művészt, akár egyéb meggondolás, mindig a művészi tehetetlenségnek bizonysága. A régiek művészetük jó korszakaiban túljutottak a tehetetlenségnek ezen az állapotán és rájöttek arra, hogy a kompozíciónak sok térre, sok ürességre van szükséges, hogy részei kellőképen érvényesülni tudjanak. A monumentális festés stílusának egyik főelemére találtak rá ezzel. Tanításukat magáévá dolgozta föl Puvis de Chavannes s ettől hatnak falfestményei olyan monumentális alkotásoknak. Az elvet önállóan alkalmazta és használta a maga különleges céljaira. Genovéva-ciklusa már teljesen megérett eredménye ezeknek a törekvéseknek. Örökké sajnálni való, hogy nem reá bízták az egész legenda megfestését. A nagy feladatból sokaknak akartak juttatni, egymástól nagyon különböző stílusú festőknek, akiknek a falfestmény követelményeiről sejtelmük sem volt. Egyikük, a kor ünnepelt Meissonier-ja, meghalt, minekelőtte a maga részének megfestéséhez csak hozzá is kezdett volna. Így térhetett vissza Puvis de Chavannes még egyszer Szent Genovéva legendájához. Már öreg ember volt, hetvenkétéves elmúlt, s egy betegség, amelyen nagynehezen keresztülverekedte magát, értésére adta, hogy életének mécsese leégőben van. 1896-ban fogott a munkába, a végzet két esztendőt hagyott neki utolsó művének befejezésére.

Két képet kellett a sorozat végére festenie. Az egyiken azt a jelenetet idézte fel, amikor Szent Genovéva megrakott vitorlás bárkáján megérkezik a kiéhezett Páris elé. A nép kiözönlik eléje, boldogan fohászkodó anyák, egy nyomorék férfi, egy térdre roskadt anya, aki elgyöngült gyermekét szorítja magához. Genovéva a bárka széléről most lép a keskeny deszkapallóra. Hófehér apácaruhás alakja a háláját rebegő és karját nyújtogató tömeg fölé magasodik. Egy izmos hajósember már nagy kosárban cipeli a sínlődőknek a kenyeret. Genovéva alakjához az a fejedelmi nő állott modellt, aki még abban az esztendőben hitvese lett a művésznek: Cantacuzéne Mária hercegnő. Ez a ritka nő volt hosszú évtizeden át Puvis de Chavannes múzsája. Szeretetét és háláját akarta kifejezni, amikor róla alkotta meg Szent Genovéva alakját.

És az ő alakját idézte föl életének utolsó alkotásán is, azon a képen, amelyen Szent Genovéva virraszt az alvó Páris város fölött. A hű hitves, a múzsa, a legnemesebb női lelkek egyike már nem élt. Maga a művész is halálosan megtörődött volt. A lelket már csak az akarat tartotta benne. Be akarta fejezni a képet, hogy a maga halhatatlanságának részesévé tegye azt, aki legszebb művészálmainak sugallója és megérzékítésükben segítőtársa volt. Soha nem volt művészete tisztább, egyszerűbb, nemesebb, mint fogyó életerejének ezen a végső próbatételén.

Egyszerű házának terraszáról néz le Genovéva a mély álomba merült városra. Amit maga előtt lát, az néhány torony, háztetők, a várfal pártázata, azon is túl az árnyékba borult dombok. A hajnalodó éjjel holdfénykékes színében szellemalakúra megnyúltan, némán és elmerülten, mint az alvásról elmondott anya, virraszt Genovéva a pihegve lélekző város felett. Szürke kámzsa, a fejéről vállán által lágyan lebocsátkozó fehér kendő a ruházata. Jobbkeze a mellvéd holdfényes párkányán pihen. Mellette a kőpadozaton nagy vázában ösztövér virágcsokor. Belül a ház nyitott pitvarának párkányán magas lábon álló bronz római mécses.

Ennyi az egész kép, olyan egyszerű, részletekben olyan szegényes, mint magának Szent Genovévának az élete, amely lemondás és csodatételek között múlt el. És mint Cantacuzéne Mária élete, amely csupa önfeláldozás volt, csupa mások szomorúságában való osztozás.