Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: EURÁZIA
Passuth László regénye - Athenaeum

Az olvasónak az utolsó lapig kétségei vannak a regény értéke felől, s miután már letette a könyvet, még sokáig kénytelen eltűnődni, hová is sorozza új olvasmányát.

Főként a regény nyelve és stílusa problematikus. A lihegő, zsúfolódó, nyugodt lélekzethez nem jutó mozdulatok Bródy Sándor magabízó nyelvi lazításait, Révész Béla hajdani, hatásosan forrongó ex- és impresszionizmusát és Szomory zengzetes dadogását együtt idézik emlékezetünkbe. Nem mai nyelv ez, nem objektív, nem szabatos, nem szikár, nem csontos. Viszont «líraiságában» igazi hő érzik, s torlódó szótömegeiben becses bőség. A mondatoknak ebben a lázas rohamában minduntalan elmaradnak a névelők, mégpedig nemcsak az ominózus «egy», (amelynek értelme és szerepe egyik-másik kitűnő fiatalunkban is valóságos komplexummá mérgesedett már), hanem az «a, az» is, ami aztán az egyébként oly bőszavú előadásnak a távirati sietősség jellegét adja. Nem kialakult stílus ez, de figyelemre késztő stílusakarat. Az író lemondott a kész formák kényelméről, s maga próbálja - mohón, zavartan és tehetségesen - megszőni és kiszabni szellemi öltönyét.

A regény szereplői csaknem oly zavarbaejtőek, mint a könyv előadási formája. Tárgyias lélekrajz és jellemzés helyett az író szabadjára ereszti figuráinak asszociáló hajlamait, s a belső történet a szakadatlanul és szeszélyesen kapcsolódó képzetek hosszú-hosszú láncán áramlik tova. Ezektől az alakoktól és ezekről az alakokról szinte mindent megtudunk, ami embertől s emberről egyáltalán megtudható, és a regény végén valahogy mégis «dekonkretizálódnak», elvesztik személyes vonásaikat, emberi formáikat, s az exotikus japán diplomata ép oly ködös színfolttá vagy halvány zenei foszlánnyá mállik már a legfrissebb, közvetlen emlékezésben is, mint a szegény kis pesti kenyereslány becsvággyal épített figurája. Oka ennek az is, hogy az alakok, - rangra, fajra, egyéni kultúrára való tekintet nélkül - mind azt a vajúdó, zaklatott nyelvet beszélik, amely az írónak a nyelve is. Végeredményben, az Eurázia emberei kétfelé néznek: a műfaj nagy, modern «formarombolóinak», a képzettársulás vagy az atomizáló önelemzés óriás türelmű, vakbuzgó ábrázolóinak körülbelül annyit köszönnek, mint a preciz sablonokkal dolgozó nagyvárosi regényiparnak.

Magas szándékú kalandregényében az író bizonyára legfelsőbb feladatának érezte, hogy művészi eszközökkel átvilágítsa a faji, nemzeti és kulturális ellentétek, vonzások és tanítások rejtelmes szövevényét, de az olvasó ezen a szövevényen a regény elolvasása után sem lát keresztül. Mindazáltal a kérdés atmoszféráját sikerült az írónak megéreztetnie. A levegő feszültségében rejlik valami speciális, éppen a rasszok, nyelvek, nációk különbözőségéből adódó, sajátos, nehezen megközelíthető, alig megnevezhető oxigénbőség.

Némely írót annál, amit tüzetesen «megír», hálásabban jellemez az, amit elmellőz, amin könnyedén átfut. Hogy végül is Passuth László emelkedetten fölényes és intelligens elme, s hogy több - talán sokkal több - alszik benne, mint amit ebben a könyvében napfényre hozott, arról bizonyos szemérmes és elegáns átsiklások kezeskednek, amelyekkel ebben a könyvben gyakran találkozunk. Rövid utalások ezek föl nem tárt mélységekre, szolid villanások fölásatlan kincsekre, mellékmondatnyi célzások olyan finomságokra, amelyeket csak magas ízlés hagyhat megdolgozatlanul, hatáslehetőségeikben kiaknázatlanul. Ezek a futtában érintett, villanyosan föl-fölsugárzó pontok szétvilágítanak a homályosabb lapokon is, előre-hátra, céhbelien-bizalmas ígéretül...

Nem biztos, hogy Passuth Lászlót éppen a regényre utalják írói kvalitásai, de bizonyos, hogy ezek a kvalitások megvannak s számottevőek. S hihető, hogy teljesebb alkotásokban is találkozunk még velük.