Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Bálint György: NEHOGY ENGEDJ!
Gereblyés László versei

A szociális tartalmú irodalmi művekkel kapcsolatban mindig felmerül a hasznosság bonyolult kérdése. Csak művészi célja legyen-e a műnek vagy pedig használni akarjon? - íme a nagy kérdés, mely hosszú időn át volt elkeseredett, de meddő viták anyaga. Valamikor magam is hevesen részt vettem ezekben a vitákban és természetesen a hasznosság elve mellé álltam, meglehetősen mereven. Később rájöttem, hogy ez az álláspont, úgy, ahogy akkoriban nagyon sokan képviseltük, minden látszat ellenére nem volt sem materialista, sem dialektikus. Hiszen éppen a materialista szemlélet fejtetőre állítása az a kívánság, hogy a műalkotás, mondjuk a vers valamilyen politikai aktus szerepét töltse be. Akik rideg következetességgel kívánják meg, hogy a vers minden körülmények között okvetlenül politizáljon, azokról alaposan gyanítható, hogy csak vers útján akarnak vagy tudnak politizálni, tehát végeredményben ábrándos idealisták. De még kiáltóbb e felfogás dialektika-ellenes jellege. Hogy lehet művészi kérdésekben a szépséget mereven elválasztani a hasznosságtól? Kétségtelen, hogy egy vers lehet szép, anélkül, hogy politikailag hasznos lenne - de semmiesetre sem lehet politikailag hasznos, anélkül, hogy szép lenne. Művészileg tökéletesnek kell lennie; különben nem hat, tehát nem is használ. Nem szabad tudományos vagy publicisztikai «alaposságra» és «szabatosságra» törekednie, mert ezt elintézi helyette a tudomány és a publicisztika. Élmény legyen benne és indulat, még hozzá nagyon őszintén. És ami a legfontosabb: a kifejezés is őszinte legyen. Az igazi élmény elsikkad a készenvett formákban: egyedül kell megkovácsolnia a maga formáit. Mit ér a legmerészebb mondanivalójú költő, ha nem merészek a hasonlatai és rímei?

Mindez most Gereblyés László új verskötetével kapcsolatban jutott eszembe. Ez a kiválóan fejlődő fiatal költő az utóbbi években mind erősebben eszmélt rá erre az igazságra és mind eredményesebben valósítja meg. Versei kezdetben kissé szónokiasan programszerűek voltak, ma pedig finom irizáló fénnyel lebegik körül a téma-magot. A szándék, a célzat többnyire tökéletesen felolvad ebben a vonzó, irracionális fényben. Ne felejtsük el: a vers, bármiről szóljon is, mindig az érzelmekhez szól. Egy cseppnyi irracionalitás, egy cseppnyi megfoghatatlanság nélkül nincs költészet. És ezt a dionizikus nyugtalanság-cseppet most már megtalálhatjuk Gereblyés Lászlónak számos újabb költeményében. Mikor például a szegénységről ír... A cél kétségtelenül racionális, de a sorok, a mondatok szökellésében ott ama bizonyos irracionális feszültség.

Egy ember fölnevet,
de nyugtalan az éji gyenge szél!
egy ember fölnevet,
de merre van most, merre van kenyér?

Mennyivel szebb ez így! És minden «pacifista» program-versnél mennyivel megkapóbbak ezek a mély és melegen zenélő sorok:

Hol nyugszom én majd?... csüggedt
fűz alatt?
bitók tövén?...kitört kereszt alatt?...
egy szirttetőn, tócsás mezők felett?...
el sem temetve, torz hullák felett?

Ó, hol... talán egy tükrös tó ölén!
s a sás súg-búg majd: «ifjú volt
szegény!»
sirály sikongat: «nem vagy társtalan,
meghaltak újra ifjan annyian!»

Még nagyon sok ilyen szép strófát találunk ebben a verskötetben, melynek címe (Nehogy engedj) magyarosság és elegancia tekintetében talán nem a legszerencsésebb. Akadnak benne viszont olyanok is, melyekben a hasznosság-elv még kissé mereven érvényesül. De ezek, mint egy-egy dátumból is megállapítható, már régebben íródtak. Gereblyés lírája általában mélyül, finomodik, képei, hasonlatai egyre frissebbek. Elkövet ugyan néha még szépséghibákat; alkalmaz ilyen prózai jelzőket, mint «szabály szerinti félelem», ír ilyen közhelyeket, mint: «ólomsúlyú órák» - de mindezekért bőven kárpótolnak az ilyen villanó fényű fordulatok: «borzas félelem», «hogy nyugalom susogna már köröttem», «fölötte füstként foszlanak az évek», vagy:

Fűszálak közül meglesem
testének vonalát,
mely mint a füvön fürge gyík
lelkemen loppan át.

Örömmel töltenek el az ilyen mondatok és eszembe jut Nietzsche követelése: «Zenélj, Szokratesz!» Gereblyés László meggyőző példája bizonyítja, hogy a szokratikus hajlandóságú költőknek, ha igazán költők, előbb-utóbb meg kell tanulniuk muzsikálni.