Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám

BECZÁSSY JUDIT: MAGDI

- Mit szól, milyen szép lakást találtam? - Kovácsy mérnök diadallal vezette végig feleségét a kerten és szobákon. A saját örömét élvezte az arcán. Éppen így derült fel maga is, amikor egy hete a kapun először belépett. A födött kapualjtól magas orgonabokrok között ágazott el két út. Az egyik hátra, a szemközti kis kertiházhoz vezetett, a másik balra, a saját lakásukhoz.

Szerencse, hogy nyáron helyezték át. Ha télen jön ide és kopaszon látja meg a kertet, talán a lakás sem tetszik meg ennyire. Akkor biztosan idelátszik a kertiház is, így meg legyinteni egyet: eltakarják a bokrok, annyi, mintha ott sem volna. De az asszony nem siklott át ilyen könnyedén a szomszédság felett:

- Kár, hogy mások is laknak az udvaron...

Kifogás volt, nem hiánytalan elismerés, bosszantotta. Ideérkezik egy idegen városba, alig van ideje körülnézni, mert a családot is hozni kell egy hét múlva, rátalál erre a kis paradicsomra és semmi köszönet? Ingerült lett a hangja:

- Örüljünk a kertnek. A gyermeknek mégiscsak ez a fontos.

Igaz volt. És igaz az is, hogy a lakás kedves. Ennyi fogyatkozást el is lehet nézni. Az is kellemes, hogy tisztán adták át. Szépen kifestve a falak, a padlók is rendben, ragyognak az ablakok is, jöhet a bútor. Már tervezgetett is:

- Ez a legnaposabb, úgy-e, ezt gondolta maga is gyerekszobának?

A férfi megenyhült, látta, hogy azért tetszik a választása. Enyhíteni akarta az asszonyban is a szomszédságtól való húzódozást:

- Azoktól ott hátul pedig nincs miért megijedni. Valami elszegényedett özvegy főszolgabíróné az eladó lányával. Gyerek nincs, aligha lármásak. Magdit sem kell betegségtől, vagy mitől félteni. Ne lehet velük semmi baj. Vita sem, a kert a miénk. Az övék csak az a keskeny sáv a lakásuk előtt. Nagyon okos, hogy az orgonabokrok egészen elválasztják. Annyi, mintha a szomszéd telken laknának, ha nem akarja, törődni sem kell velük.

Amíg a bútorok a helyükre kerültek, amíg a polcok és fiókok újból megteltek, addig nem is ért rá törődni. De amint megkezdték a vizitelést és innen is, onnan is hallott «azokról» egy-egy elejtett szót, egyre nyugtalanabb lett. Megjegyzések voltak csak, de még egy asszonnyal sem melegedhetett annyira össze, hogy egyenesen kérdezzen is. Tette, mintha nem törődnék a pletykákkal - de törődött. Kellemetlennek találta, mint a rosszhírbe keveredett rokont. Csak annak örült, hogy nem hallgatott az első érzésére és nem ment le hozzájuk. Dehogy kell ezekkel udvariaskodni, még megismerkedni sem.

Mielőtt kilépett az ajtón, előbb mindig kilesett, hogy ne kelljen meglátnia őket. Ha hazajött, óvakodott feléjük nézni, hogy a köszönés vagy nemköszönés kérdése fel ne merülhessen. Eddig sikerült is elkerülni őket. Azt sem tudta, hogy néznek ki? Milyen az öregasszony és milyen a lánya? Legalább elmondhatta: nem ismerem őket.

De mégsem állhatott csupán ennyiből az óvakodás. Hiszen Magdi is itt volt és Magdi szeretett futkosni. Ráparancsolt ugyan, hogy a bokrokon túl tilos, de a gyermek gyermek, kíváncsi, talán integetnek is neki, csalogatják, rajta keresztül igyekeznek tán a közelébe jutni - nem tudhatja. De a gyermeknek mégsem magyarázhatja meg. Magamellett tartani is nehéz. Ha kiengedi az udvarra, figyeli az ablak mellől, de más dolog is akad, nem ülhet óraszámra ott és amint elfordul, azonnal eltűnik.

- Magdi!... hol vagy már megint? - kiált utána és a bokrok mögül sompolyog elől.

- Itt vagyok, anyu. Elgurult a labdám.

- Hát ne guruljon el. Megmondtam, csak akkor játszhatsz kint, ha előttem maradsz. Ne merj hátra menni. - Szándékosan mondja jó hangosan, hadd hallják meg «azok» is, hogy tiltja tőlük Magdit. Hadd vegyék tudomásul, hogy ő megközelíthetetlen. Hadüzenet volt a hangja.

Pedig nem volt haragos természet, még pörölni sem tudott. Szelíd és kellemes lénnyé éppen ez a negatívum tette. Még ellent sem mondott. Nem vélemény hijján, csak a nyugalomért. Most meg éppen a nyugalma veszett el. Tépelődés volt az éjjele-nappala. Mit csinálhatna? Valamit kell tenni az ilyen szomszédság ellen.

Nem szeretett akadékoskodni, egy nap mégis szólt az urának:

- Képzelje, ezek férfilátogatókat fogadnak.

- Hát aztán? - felelte közönnyel.

- De értse meg, «csak» férfilátogatókat. Minden délután. Egyszerre csak egy, de négyen-öten is járnak hozzájuk.

- Ezt honnan veszi?

- Látom. Itt ülök az ablaknál, látom.

- Hát ne nézzen oda. Mit törődik maga a mások dolgával? És ha rokonok, vagy barátok, vagy a lány vőlegénye? Honnan tudja, hogy miért mennek?

- De hát nem akarja megérteni, hogy miről van szó? Beszélnek róluk. Hírük van. Azt mondják, így tartják fenn magukat. Hogy valamikor gazdagok voltak és a lány most is szeret öltözködni. Igazán nem volt szép a kollégájától, hogy ezt akkor elhallgatta maga előtt. Pedig tudta, mert a felesége is tud mindenfélét. Meg kellett volna mondani, hogy miért üres és miért ilyen olcsó ez a lakás.

- Csak nem képzeli, hogy ezért? Ahelyett, hogy örülne a kertnek, ilyesmiken rágódik? Semmi közünk hozzájuk. A mi kertünk elől van, azoké hátul, akár ne is lássuk őket.

- Ez igaz, de a kapu közös és senki sem tudhatja, hozzánk jön-e, aki belép, vagy hozzájuk. És Magdi is kint játszik, meg is szólíthatják.

- Akkor felel. Attól még semmi baja nem lesz. Csak nem félti egy hatesztendős gyerek erkölcseit tőlük? Ne tegye magát nevetségessé. De egyet nem értek. Lesi őket? cselédpletykát hallgat? vagy mi, hogy ennyi mindent tud máris róluk? Tőlem ítéletnapig ott élhetnek, annyi, mintha a világon sem volnának, maga meg már a múltjukat és jelenüket is kiderítette?

Nem volt mit felelnie. Ha egyszer nem érti és nem érzi a kellemetlent, akkor úgyis süket füleknek beszélne. Az is visszafogta a további szavát, hogy az aggodalmát szinte ellene fordítja. Vitassa, hogy nem a kíváncsiság dolgozik benne? Sértette a bírálgatása, a rosszallása is. Ahelyett, hogy ő is megbotránkozna, még őt ítéli el? Azt hitte, hogy majd csittítania kell, visszafogni, hogy meggondolatlanságot ne csináljon felháborodásában - és semmibe sem veszi.

Belátta, hogy újabb költözködésről szó sem lehet, hogy ebben a dologban nem áll mellette az ura. Hogy Magdira sem fog rászólni, vitát nem tűrő hangján, hogy a bokrokon túl sose merészkedjen. És senkije sem volt ebben a városban, aki segíthetne.

Ettől a beszélgetéstől kezdve ezek a gondjai kétszeresére nőttek.

Mint esti árnyak, torzzá nyúlva feküdtek léptei elé. Magdit szinte fanatikus féltéssel vigyázta azoktól. Egy pillanatra sem merte magára hagyni. Ettől visszájára fordult minden szokása is. Többé nem maga vásárolt be, még a kapun sem lépett ki Magdi nélkül, nehogy távollétében történjen vele valami. Szó sem volt többé a délutáni álomról. Mint katona a vártán, őrt állt egész nap.

A beszélgetés óta nem volt jóban az urával. Sértődött arccal járt-kelt körülötte, kurtán felelgetett. Titkon várta, hogy rákérdez emiatt és visszatérhet a dologra. De nem. Magdival is megromlott a viszonya. Egyre a kertbe kívánkozott, nehezen tűrte a korlátozást és csak fogcsikorgatva engedelmeskedett. A Rozi is elkanászodott. A piacról, kútról nem lehetett visszavárni, ha szerét tehette, leállt pletykázni. Még előtte is beszélt «azokról». Leintette, - de elébb meghallgatta a híreit.

Emiatt önmaga előtt is szégyenkezett. Az ízlése tiltakozott a pletyka ellen, mégis úgy érezte, kötelessége «mindent» megtudni. Enélkül kiszolgáltatottnak érezte volna magát. De emiatt még kiszolgáltatottabbnak. Mert ha semmit sem tud, még összekerülhetett volna velük! Így viszont, mintha semmi kifogása sem volna az erkölcstelenségük miatt - él a közelükben. Minden porcikája tiltakozott ez ellen a látszat ellen. Megkeményedett az arca, a tekintete, a hangja, a dereka, az ítélete, kívül-belül egész maga. Olyan merev lett, mintha jéggé fagyott volna. Még a megértése, a szánalma, a jóindulata, az elnézése is.

Semmiféle enyhítő körülményről nem akart tudomást venni. Mesterségesen szította a megvetését, tudatosan túlozta a veszélyt, semmi másra nem akart gondolni, mint hogy ilyen emberektől Magdit védeni kell. Mintha a bokrokon túl az erdő vadona terülne el, a kertiház a mesebeli kunyhó lenne, lakói a vasorrú bába és Magdi egyszemélyben Jancsi és Juliska. Ha arrafelé ment, - mintha becsalhatnák, ketrecbe zárhatnák felhízlalni, mintha felfalhatnák - szinte hisztériás félelemmel kiáltott utána.

- Magdi!... hol vagy már megint? - a hangját küldte utána, hogy visszatalálhasson. Legszívesebben pórázon tartotta volna, amin nem léphet túl a veszélyes zónán. Borító alatt, mint a kósza csirkét. Kipányvázva, mint a rét csikóját. Vágyott a szeptember után, amikor az iskola legalább a délelőttjét védi. Azt sem bánná, ha még pólyás lenne, hogy el ne mozdulhatna és semmit sem érthetne maga körül.

De Magdi hatéves volt. Nagy, kerek, kíváncsi szemmel. Mindent látni, mindent hallani, minden tudni akaró. Száján soha nem ült el a kérdés. Tekintete nem telt be sohasem. Ezer érthetetlenséget kellett naponta kibogoznia és ezer titkot kiszimatolnia. Hogy miért mondják valamire a nagyok: nem? és miért, hogy: igen? miért hallgatnak el hirtelen előtte? vagy miért kezdenek hirtelen beszédbe? Miért dugdosnak előle, miért zárnak egy-egy szekrényt? vagy fiókot? miért csuknak be egy ajtót? miért vannak tilos területek? Miért nem szabad elmozdulni a veranda elől? és miért félti anyu a bokroktól?

Az első kérdezgetés után megértette, hogy ezek nem kérdezni valók. Feleletet ezekre anyutól sosem kap. Magának kell megoldani, mégpedig titkokban. Leselkedni kell és hallgatózni. És a világért sem tettenéretni magát, ha nem akar büntetést. Gyűlölte a sarokban állást. Ilyenkor le tudta volna a falak kaparni, a sarkával kirugdosni a helyéből, ledönteni az öklével, hogy ne meredezhessen előtte. Most nem is szolgált rá a sarokra, mert kétszeresen vigyázott. Minden percért kár volna, amit nem fordíthat leskelődésre. Ravaszkodva készítette elő az alkalmakat. Már nem ült meg csendesen olvasgatva - nyűgölődött anyu körül, míg az udvarba engedte. Kivárta alamuszi türelemmel, míg anyunak el kellett mennie az ablaktól, csak akkor gurította el a labdáját.

A labda pontosan gurult. Már rengeteg titkot derített föl. A labda nélkül sohasem láthatta volna meg a kertiházat. Sem az öreg nénit, sem a szép fiatalt. De miért nem láthatja a szobájukat is? Miért harsan anyu hangja éppen abban a pillanatban, amikor valamit közelebbről nézhetne meg? Miért haragszik rájuk? Mert haragszik, azt megértette mindjárt, amikor egyszer kérdezősködött. Anyu nagyon komolyan nézett rá és szigorúan mondta.

- Arra ne merj menni! Mintha a világon sem lennének. Azok rossz nénik.

Magdi nem hitte el. Nem igaz, csakis jók lehetnek. Az öreg néni mosolygós arccal jár. És amikor a zsalut hátranyitja, olyan kedves hangol szól be a szobába:

- Kelj föl már, drágám, süt a nap, gyere ki egy kicsit... - Anyu ilyenkor már kiált és anyu hangja mérges, félni lehet tőle. Miért volna az öreg néni rossz? Az öreg néni nem kergeti be a lányát, inkább kihívja, biztosan nem is szidja össze és másokhoz is olyan szépen beszél.

- Jó, hogy jön, Pista, nekem kicsit el kell mennem, mulassák magukat addig...

Többet sosem hallhat, anyu mindjárt viszi a szobába. Ó, hogy gyűlölte a szobát. A horgolást is, amit anyu le sem tesz és el nem menne hazulról. Csak egyszer menne úgy, hogy ne vinné magával. Egy órára csak. Nem is kívánja, hogy elutazzon, mint amikor nagyapa meghalt, azt sem, hogy szanatóriumban feküdjön, nem kíván ő semmi rosszat, hogy anyu sírjon, de egy kis szabad mozgást már. Hogy rendesen körülnézhetne a bokrok mögött és ne akkor kelljen elszaladni, amikor a legérdekesebb lehetne.

Sejtette már, hogy anyut a nyugtalanság tartja otthon. Elővette hát a meséskönyvét, a babáit, hadd lássa, hogy bent ül. Napokon át színészkedett, megjátszotta a csendes gyermeket, míg végre hallhatta:

- Ha jól viseled magad, hozok krémesbélest. Egy kis dolgom van a városban. Rozi addig bejöhet játszani.

- Inkább olvasok, anyukám - és arcát gyorsan visszahajtotta a könyvre, hogy örömének árulója ne legyen. Csak a kapu csapódását várta meg, még a könyvét is elfeledte letenni, futott a tilosba. Vágyó pillantása most a tárt ablakon át a szobába szállhatott. Félrehajtott fejjel, önfeledten nézte a szép szőke nénit és a bácsit, aki átölelve tartotta. Ültek a díványon, mint apu és anyu szokott, mikor őt kiküldik. Egy pillanatra úgy érezte, a bácsi mérgesen néz rá. De boldogan látta, hogy a néni mosolyogva feláll, megigazítja a haját és az ablakhoz jön. A mosolya is, a hangja is, még kedvesebb volt, mint az öreg nénié:

- No, mi az, kis Magdi?... Jöjjön közelebb. - Más nénik tegezték. De ilyen szépen nézni azért egyik sem tudott. Kigyúlt arccal, bűntudatosan pillantott magamögé, de már nekibátorodva lépdelt az ablakig. Olyan alacsony volt, hogy a párkányba az orrát beleüthette volna. - Jöjjön be, - mondta a néni és kihajolt, megfogta a hóna alatt és beemelte. Fellendítette a magasba, megcsókolta és letette. - Úgy-e, milyen édes? - nézett vissza a férfire.

Magdi mereven, szívére szorított könyvvel állt, ahogy megmerevítette tagjait már az emelésnél. Boldog volt. Csak egészen futólag zavarta, hogy a néni a bácsival suttog. Amikor azt látta, hogy a fejével a lakásuk felé int, azt gondolta:

- Most azt mondta, hogy ki vagyok... - és magakelletően egy kicsit megriszálta a derekát. A boldogság újból elöntötte, amikor a néni leguggolt hozzá:

- Mi ez? képeskönyv? - és belelapozott.

- Olvassak? - ellenállhatatlan vágy hajtotta a dicsekvésbe. A nénik mindig összecsapták a kezüket, ha hallgatták. Már nyúlt is a könyvéért és az első biztató szóra belefogott: - Jancsi és Juliska... - Pergett a nyelve. Kigyúlt arccal, csillogó szemmel fokozta a tempót, ahogy csak telt tőle. Majd megfulladt a belérekedt szusztól, amikor a néni átölelte és összecsókolta:

- Egyem meg, de édes!

- Visszafelé is tudok! - igyekezett növelni a hatást - icsnaj és aksiluj... - kicsit döcögve megint, lassabban, de még nagyobb sikerrel. Csodálkozón nevetés jutalmazta a mutatványt. A néni cukorral tömte, csókolgatta, a bácsi irigykedve pödörgette a bajuszát. A mennyországból pottyant ide, amikor a kaput nyílni hallotta. - Jaj... - mondta és köszönni is elfelejtett. Egy pillanat alatt lesiklott a néni öléből, neki az ablaknak, föl a párkányra, már kint is volt és rohant a bokrok mellett.

Szerencsére nem anyu volt. Mire megjött, már a szíve is rendesen vert. Ült előbbi helyén és a könyvébe bámult:

- Nem rossz néni, jó, nagyon jó... - mondogatta magában meggyőződéssel és még éjjel is róla álmodott.

Egyre türelmetlenebbül várta, hogy anyu újból elmenjen hazulról. Máskép nem juthatott oda, pedig meg akarta magyarázni, hogy miért szaladt el olyan ijedten. És a cukrot is meg kellett köszönnie. És újból látni a nénit és hallani a hangját.

Elég sokára adódott alkalom és késő délután. Már lámpagyújtás ideje volt, amikor anyu elment. De Magdit ez nem tarthatta vissza, elég régen várt rá. A betett ablak előtt mégis megtorpant egy pillanatra, de belesett a zsalu résein és látta, hogy a szép néni van bent egy bácsival. Éppen csókolóztak. Magdi féltékenyen nézte egy ideig, de aztán eszébe jutott, hogy anyu mindjárt megjöhet és megzörgette az ablakot. Bent elhallgatott a beszéd, csak a nagy csönd felelt. Várt egy kicsit, újból kopogott.

- Ki az? - szólalt meg egy rezes férfihang és mérgesen kicsapódott a zsalu. Öreg bácsi állt az ablakban és ellenségesen kérdezte: Mit akarsz?...

Magdi elfutott volna, ha a szép néni nem hajol ki a bácsi mellett és nem néz kedvesen. Megint a haját igazgatta. Fehér volt a keze és a lámpafény bearanyozta a fejét. Magdi a zavartól és gyönyörűségtől alig tudott megszólalni:

- Azt akarom mondani, hogy... köszönni akarok... a múltkor azt hittem, hogy megjött az anyukám... és köszönöm a cukrot is... - felmondta a leckét. Nem úgy, ahogy készült rá, de ezt a bácsit még nem látta.

- Akar megint cukrot? Jöjjön be. - Megint kihajolt, beemelte. - Ez a kislány úgy olvas visszafelé, - fordult a férfihez - ilyent még nem is láttam. Akarja hallani?

- Hát hogy van visszafelé: szék? Mondd meg, ha tudod, - mintha nem hinné, úgy nézett le rá. Magdi azértis ki akart tenni magáért. De mondani? Ezt még nem próbálta. Összeráncolt homlokkal gondolkozott. Hogy a betűket nem láthatta, már nem is volt olyan egyszerű. Hirtelen felcsillant a szeme:

- Kész! - vágta rá diadallal.

- Asztal?

- Latsza!

- Virág?

- Gáriv! - mintha labdáztak volna. A bácsi feléje dobta a szót, Magdi elkapta és visszahajította. Voltak olyanok is, amiket nem értett.

- De Tamás... - vetette ilyenkor közbe a néni és meg-megsimogatta Magdi haját. De a bácsinak tetszett a dolog, már nem is nézett mérgesen, már nagyokat nevetett. A néni is nevetgélt. Magdi élvezte, hogy mulattatja őket. - Elég már - mondta a néni és a szemével intett a bácsinak. De az csak tovább kérdezte.

Magdi sem sietett abbahagyni. Új tudománya felizgatta, szinte lihegett már, mint tornász, a nehéz mutatvány közben. Egyre jobban belemelegedett. Egyre gyorsabban vágta ki a választ.

S most egyszerre egy nagyon csúnya szó. Csak amikor meghallotta a saját hangját, akkor fogta fel, hogy mit is mondott. Hallotta már utcagyerekektől, akkor is szégyellte magát. De most, az idegen bácsi előtt, szinte megsemmisült. És mintha arculütötték volna - nyomban rá felcsattant a nevetésük. A néni ledobta magát a díványra, előre-hátra hajladozott, úgy hahotázott.

Magdi sem sietett abbahagyni. Új tudománya felizgatta, szinte lihegett már, mint tornász, a nehéz mutatvány közben. Egyre jobban öleléssel kibékítse - kis öklét a mellének feszítve ellökte magától. Ez a mozdulat feloldotta a dermedtségét, az ablaknak rohant, felkapaszkodott és kilendítette magát. Fejét vesztve futott, szinte beesett az ajtón. Égő szeméből kiesett az első könny és sírt esze nélkül.

Rettenetesen szégyellte magát. Csak a nagyok között lehet így szégyenkezni. Beugratták! Kinevették!... Ha ezt egy gyerek meri vele tenni, kikaparja a szemét. Kézzel-lábbal, körömmel-foggal bosszulja meg magát. De mit csinálhatott volna a nagyokkal?...

Hol az a szörnyű szó csengett a fülébe, hol a néni nevetése. Csak a sírását nem hallotta, ami becsalta a konyhából Rozit is:

- Mi a baj Magdika? Miért sír, kisanyám? Mondja meg szépen a Rozinak... Elesett? félt itt bent egyedül? mi baj no, mondja már, ne sírjon. - Kérlelte, csittította volna, a kezét igyekezett az arcáról lefejteni, de nem ment semmire.

Magdi, kis székén összekuporodva, egyre kiadósabban sírt. Mintha a vigasztalás is csak a bánatát szította volna. Csak rántott egyet-egyet a vállán, hogy lerázza magáról Rozi simogatását.

- Mi történt?... Mi baj?... - lépett be anyu is, de neki sem tudott felelni. Egy pillantással felnézett rá könnyből felmerülő bocsánatkéréssel, mintha mondaná:

- Igaza volt... rossz néni... nagyon rossz... - de szólni akkor sem szólt, amikor a sírása már szepegésbe enyhült. Minden faggatásra csak a fejét rázta: nem, nem ütötte meg magát, nem fáj semmije, nem ijedt meg, nem beteg. De álmában is fel-felszipogott még. Rejtély maradt, hogy mi történt vele azon az estén, de szemmel láthatólag megváltozott.

Macskás hízelgéssel ölelte át egy nap százszor is az anyja nyakát és nem akart leszakadni róla. A kertbe már sohasem kéredzett, úgy kellett kiküldeni a napra. Tilalomra már nem volt szükség, sohasem tűnt el szem elől. Megint kezes lett, megint szelíd. Megült a zsámolyon mesét hallgatni és ha anyja elkészült, ő is kívánkozott.

Egy napon éppen sétájukra indultak, Magdi előrelépett, hogy szokott mozdulatával lenyomja a kilincset, amikor tárult a kapu és belépett rajta a szép néni. Még sohasem látta felöltözve, a városból jönni:

- Jaj de szép, - volt az első gondolata, de ahogy mosolygott rá, már eszébe jutott a szörnyű szó, a nevetése és hirtelen elfordította a fejét.

A lány arcán zavar futott át. Még eddig ő sem találkozott össze az utcai lakókkal. Nem tudta, hogyan viselkedjék? He nem is ismerik egymást, de egy házban laknak... Köszönjön? ne köszönjön?... A tétova biccentésben benne volt a félelme is: hátha nem fogadja?...

- Ó, a szegény szerencsétlen - gondolta az asszony váratlanul ébredt rokonérzéssel és eddigi merevsége leolvadt róla. Csaknem barátságosan biccentett vissza. Ebben a pillanatban meg tudott volna állni vele, hogy egy jó szót szóljon hozzá. - Ennek is nehéz lehet az élete - gondolta, ahogy elhaladt mellette. A kapun kívül még rá is szólt Magdira: - Miért nem köszöntél?

- Mert rossz néni... - felelte éppen olyan hidegen és ellenségesen, ahogy hetekkel előbb ő mondta neki.