Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám

I. SZEMLÉR FERENC: A NYELV SZÜLETÉSE

Egy nyelv születését látni vagy átélni kozmogóniai öröm. Ahogy az ősködből egy-egy égitest bukkan elő, ahogy a szárazföld elválik a vizektől, ahogy terjed a fény és hátrál a sötétség, úgy jönnek létre a szavak is. Először homályosan és bizonytalanul - az ember szinte érzi, hogy szétfolyó, alaktalan ködgomolyokat tapint, - aztán szálkásan és törékenyen, mint valami félig kristályosodott oldat, végül keményen és határozottan. A fejlődés végén a körvonal kiélesedik, a sejt bezárul és építőköve lesz valami nagyobb egységnek.

Van valami izgató és megrázó ebben a folyamatban. A születés mindig titokzatos, akár emberről, akár egy házról, akár egy költeményről van szó. S a nyelv születése talán azért érdekel erősebben, mert ami itt történik, voltaképpen kifejezhetetlen. Bármi másnak kezdetét elgondolhatjuk, elmondhatjuk, leírhatjuk, mert a kifejezés eszközét készen kapjuk hozzá és ez az eszköz lényegileg különbözik tőle. De a nyelv születését csak a már megszületett nyelvvel lehet kifejezni. A nyelv pedig mihelyt megszületett és öntudatossá vált, elfelejti születésének eseményeit. Az embernek sincs emléke csecsemőkoráról. Mindaz, ami vele történt, csupán a tudat alatt működik s legfeljebb megmagyarázhatatlan célzások alakjában kerül a felszínre. A nyelv nem adhat számot magának logikusan, hogy a születés és kialakulás idejében miért jött létre benne ez így, amaz meg úgy. Az eszköz, amivel megtehetné: önönmaga. Azért az ilyen kisérletekből csak hasonlatok, «úgy mint»-ek, «akár»-ok és «valamint»-ek kerülnek ki. Az egyenlet két oldalán ugyanaz a szám áll és bármekkora lehet ez a szám, az eredmény mitsem változik: a=a. Ami önmagában véve tiszta igazság, de nem magyarázat.

Esetleg a gondolat, a minden anyagi jellemvonástól megfosztott logika adhatna némi útbaigazítást. Itt azonban felmerül az a nyugtalanító kérdés, hogy mekkora szerepe van a nyelvnek a logika kialakulásában? Néha azt kell hinnem, hogy egyszerre születtek, egyik sincs, nem is lehet a másik nélkül és ez a zavarbaejtő kettősség minden biztos ítélettől megfoszt. Olyan világba kellene menekülnünk, amiből a nyelvet száműztük, hogy onnét szerezzünk valami eszközt nem a leírásra, hanem a magyarázatra. De ilyen világ nincs, kivéve a tiszta matematika világát. Ez azonban a nyelvről, az emberi közösség e nyugtalanító találmányáról, mitsem tud.

Nagy szó: a közösség találmánya. És mégis a nyelv minden egyes ember számára külön születik meg. Anyánkról elnevezett első nyelvünk születése lehetne talán a kulcs mindahhoz, amit később már csak a hasonlatok álomképei vetítenek elénk. De az anyanyelv születését senkisem élheti át öntudatosan. Az anyanyelv a világgal együtt születik, vagy legalább is majdnem együtt. A mások számára már létező világot én anyanyelvemmel egyidejűleg alakítom ki magamban és sohasem fogom megtudni, hogy abban, amit én saját világomnak nevezek, mennyi van érzékeim benyomásaiból és mennyi az először félszegen, majd mind bátrabban kimondott szavakból? A kérdésnek tehát nincs megoldása. Ám arra sincs felelet, hogy mi az igazság? S arra esetleg mégis lehetne válaszolni, hogy milyen az igazság? A lényeg megfoghatatlan, de a hasonlat kitapintható. Ezt érezhette meg Egyiptom bonyolult logikája, ami az anyagi eszközök segítségével állandósított szónak: az írásnak képes, jelképes formát adott. A hieroglif többet árul el a nyelv természetéből, mintsem hinnők. Számomra most a hasonlat örökkévalóságát, szinte egyedülvalóságát bizonyítja.

Egy év leforgása alatt két nyelv születését éltem meg. Az egyik élményt kislányom szolgáltatta, aki lassanként elhagyta a kéttagú hangzócsoportok véletlen ismételgetését s váratlanul azzal lepett meg, hogy az egymástól függetlenül felfedezett alkatrészekből önálló mondatokat szerkesztett. A másik saját kísérletem volt az angol nyelvvel. Önmagában véve egyik esemény sem jelentős s a dolog lényegéről mindkettő mélyen hallgat. De hasonlatnak bármelyiket választhatnám. Az ősköd érzése például mindkettőben eltagadhatatlan volt. Még most is emlékszem arra az őrjöngő bizonytalanságra, ami az első angol olvasmány hatása alatt elfogott. A szavak zsombékoknak bizonyultak. Ahogy egyikről a másikra léptem, térdig, derékig, állig süllyedtem a híg mocsárba s fuldokolva kapkodtam levegő után. A világ elveszítette szilárd halmazállapotát s az értelmetlen kavargásban nem találtam a fényt. Így érezheti a csecsemő is a világról való tökéletes tudattalanságát. Van ebben valami megkapó és lenyűgöző. A még meg nem született dolgok mögött a szó szoros értelmében kimondhatatlan lehetőségek rejtőznek. Ebből a ködből még minden lehet: egy világ, egy nyelv - akár megmaradhat nyugalmas, mozdulatlan ködnek. A meg nem született szavak lehetősége a legszebb vers. Kár, hogy az emberi értelem számára teljességgel élvezhetetlen.

Jellemző, hogy a köd megszilárdulása, sűrűsödése az első pillanatban nem az értelem irányában történik. Mintha a szó minden jelentéstől független, önálló léttel bírna és az agy ezt az önállóságot megérezné. Bizonyára érzéki csalódás leselkedik e jelenség mögött. A szó, ez az elsősorban közlésre szolgáló eszköz, vagy jelkép, nem létezhetik az embertől függetlenül.

Minden bizonyíték az utóbbi mellett szól. Így a gyakorlati cél meglehetős önkényt enged meg a hangzócsoport jelentésének megválasztásában. Ha akarom: «almafa» minden nehézség nélkül jelentheti azt, hogy «hatalom» és viszont. A szót eszerint én töltöm meg jelentéssel és nem a szó értelme kényszerül rám. A modern fizika is tudja ezt s a tünemények mögött ezért nem keres jelentést, hanem csak összefüggést, rendszert. A nyelvnél az értelem önkényét csak a társadalmi játékszabályok kötik, de azért el tudnám képzelni a nyelv fizikáját, amely minden jelentéstől függetlenül csak kapcsolódásokat, összefüggéseket, egyszóval alkatot vizsgálna. Ez volna a valóban «tiszta» nyelvtudomány, aminek kezdetleges megvalósulása a mai grammatika.

Egy ilyen «tiszta» nyelvtudomány felé mutat a szavak ez első, értelem-ellenes kristályosodása. Egyetemi éveim alatt, miközben a római joggal egyidejüleg a román nyelv titkaival is kinlódtam, egy-egy szó úgy zendült meg bennem, mint valami titkos hang, amelynek nem jelentését, hanem vonzását éreztem. Ismene mondta a szöveg s görög istennő-szobrok homályos képzete villant át agyamon, holott a szótár azonnal felvilágosított, hogy a titokzatos szó egyszerűen «alsónadrág»-ot jelent. Pár hónappal ezelőtt az angol olvasmányban kapott meg a dark szó. Értelmét még nem tudtam, de mégis vonzott és megborzongatott. Hasonlóképpen vagyok egy cseh dallal, ami furcsa mássalhangzótorlódásaival mindig örvendő mosolyra ingerel. Pedig csehül egy szót sem tudok.

Mindehhez az értelemnek semmi köze. Magában a szóban, a leírt, vagy méginkább a kimondott hangzócsoportban rejlik az, ami hangvillaszerűen együttzengésre kényszerit. Akarattal választottam e zenei hasonlatot. Talán csakugyan a szó zengésében található fizikai tünemény hat a vele véletlenül egyformán hangolt agysejtekre. Egy ilyen szó kiejtése kétségtelen fizikai gyönyörűséggel jár. Maga a test: az agy és a nyelv érzi meg a meghallott, vagy elolvasott hangzócsoport édességét, esetleg érdességét. Az értelem csak azután lép működésbe, hogy illanó képzeteket, zsongó felhangokat társítson az idegen szóhoz - függetlenül a szó jelentésétől. A jelentés ebben az esetben nem is szerves része a szónak. Számomra a dark éppen annyira jelenthet «sötét»-et, mint «esernyőt». A kristályosodás pillanatában nem ez a fontos benne, hanem az az értelmetlen, helyesebben értelmen kívül álló megfelelés, ami a szó alkata és saját felfogóképességem alkata között van. Feleségem szinte egyforma gyakorisággal nevezte kislányunkat hogy «pisis mányinak», hol «életemnek». Az utóbbi nem ragadta meg a gyermeket, sohasem hallottam, hogy ezt a szót emlegette volna. De a «pisis mányit» annál gyakrabban használja. Vajjon miért tetszett meg neki ez a kifejezés, aminek közelebbről vett értelme nincs? A gyermek bizonnyal csak azt tanulja meg, ami tetszik neki. S vajjon ez a tetszés azonosítható-e azzal a fizikai gyönyörűséggel, amiről az előbb beszéltem? Határozott felelet természetesen nincs. De a megegyezés valószínűsége igen nagy.

A jelentést fel nem tételezhető, sőt néha egészen kizáró szókristályosodások tüneménye magyarázza a szürrealisták bizonyos törekvéseit is. Egy úgynevezett «értelmetlen» vers a szavak jelentésének kikapcsolásával éppen erre a kezdeti állapotra mutat vissza. A «tiszta nyelvtan» tiszta költészete ez, ahol a szavak és állítólagos mondatok fizikai tulajdonságaikkal érnek el hatást. E «tiszta költészetnek» már alsóbbrangú válfaja az, ahol az értelem képzeteket társít az értelmen kívül álló kifejezésekhez. A valódi, minden jelentéstől megfosztott «tiszta» költészetnek természeti tüneményként kellene hatnia. Meg kellene mozgatnia az emberben egy tudat előtt lévő réteget és együtthangzásra kellene kényszerítenie.

Talán éppen ebben az ütemes mozgásban, lüktetésben, ritmusban születik meg a valódi nyelv.

Minden nyelv dallamos a maga módján és ez a dallamosság a beszéd képességének eredetére mutat vissza. Hiszen a hang maga: a hangzók és a szavak egy ismeretlen óriási dallam töredékeinek tetszenek néha. De ez a dallamosság még nem az emberi beszéd. A zenét leginkább a madarak közelítik meg, de a beszéd elérhetetlen messze van tőlük, még ha a mátyás, vagy a papagály felvágott nyelve mást is szeretne bizonyítani. Kétségtelen, hogy a hangok és hangzócsoportok dallamossága nélkül nem születhetett volna meg az emberi beszéd. De a nyelv igazi megszervezője a ritmus, ami a hangok gáttalan áradását partok közé szorítja. A primitívek ugyanazt a szótagot ismétlő kéttagú szavaiban ez a ritmus akarat jelentkezik. Ez alakítja a héber tohuvabohu, az angol hotch-potch, a magyar «encsem-bencsem» szavakat. Ez a ritmus játszatja húszhónapos kislányomat a szavakkal: «Lába-bába, ágyam-mágyam». Ezek nem hangutánzó, hanem ritmusutánzó szavak, amelyek átveszik a fadobok ütemes ropogását, a kövezeten végigcsattogó paták ismétlődő zaját, a zuhogó esőcsöppek egyenletes pergését.

Az egyes szavakban jelentkező ritmikus elem azonban csak másodrendű fontossággal bír. A ritmus igazából nem az egyes szavakat, hanem a beszédet, magát a nyelvet teremti. Persze lehet, hogy eltúlozom annak a fizikai tüneménynek jelentőségét, ami a többé-kevésbé szabályos ismétlődés révén kellemes benyomásokat ébreszt az emberben. De szinte kikényszeríti belőlem ezt az állítást a kislányommal tett tapasztalás. Az a folyamat, hogy Panni eljutott az értelmesen beszélhető emberi nyelvig. Vágyait, óhajait inkább még csak félszavakkal és szavakkal kísért mozdulatokkal fejezte ki, de hajnali ébredéseikor már egyre nagyobb biztonsággal ismételgette az előző nap hallott versikék és dalok szövegét. Eleinte csak a verssorok végéhez pótolta oda a hiányzó rímeket, de később minden unszolás nélkül mondott el olyan ritmikus szövegeket, melyeket hetekkel előbb hallott tőlünk. Szemmelláthatóan tetszett neki a lüktető mozgás, ami - a gépezet lendítőkerekéhez hasonlóan -, a makacs és ellentálló szavakat átsegítette a holtpontokon, mert később «akármilyen vers elmondása vagy eléneklése után boldog és követelő «Mégegyszer! Na, mégegyszer!» kiáltásokkal buzdította az énekmondót. Jókedvében pedig maga talált ki határozottan ritmikus szövegeket - értelem nélkül való «halandzsát», amiben azonban a ritmust fel nem ismerni lehetetlen volt. És ekkor jelentkezett csak a nyelv. A ritmikus szövegek mondogatása és ismételgetése látható módon megelőzte az önállóan, vagy félig önállóan megalkotott mondatokat. Jóval hamarabb hallottam tőle a «Kis kutya, nagy kutya», vagy az «Ég a kunyhó, ropog a nád» teljes szövegét, mint azt, hogy «Pannikának leveske kell!».

A tanítók régóta ismerik a ritmus segítő erejét s a «memoriter» célja nemcsak a szöveg gépies bemagolása. Avagy a cél éppen a gépiesség, ami az idegen szöveget megszokottabbá, pergőbbé teszi. A nép is a ritmus gépiességében őrzi meg közmondásainak tartalmát s az ókori törvényhozó is vers-szerű sorokban tette tartóssá a szabályt. Mindez, úgy érzem, visszamutat valami távolira, valami ősire, amikor a karban zengett, mormolt, vagy üvöltött félig-meddig érthetetlen hangzócsoportokból szavak és mondatok alakultak ki s a maguk gépies módján a nyelv soha elnem felejthető alkatrészeivé váltak. Egy bennem megszülető nyelv szintén a ritmus hatalmáról tesz tanúságot. Dadogó és kerékbetört angolságom egyszerre szárnyakat kapott, amikor a divathölgyről írt buta versikét mondogattam fel hangosan, vagy amikor az Annabel Lee zengő sorait ismételgettem. A szavak, a mondatok, a fordulatok élesebbek, maradandóbbak lettek a ritmus nyomán s egy vers elolvasása mérföldekkel vitt előre az ismeretlen tartományban.

Ritmus nélkül a nyelvi ősköd sohasem szilárdulna meg. A ritmus a nyelv tér-rácsa, amelynek láthatatlan erővonalai mentén a molekulák pontos egyensúlyban helyezkednek el. Ezt bizonyítja talán a művészi eszközként használt nyelv viselkedése is. A próza miért évül el hamarább, mint a vers? Ugyanannak az írónak verseit az avatagság leghalványabb íze nélkül olvasom, míg prózájában itt is, ott is megcsap a korhadt részek kellemetlen illata. A vers - természetesen a jó vers - mindig magas nyomás alatt, nagy hőfokon keletkezik s az anyag zománcos csillogást és roppant keménységet kap. Néha olyan fényes, kemény lesz, mint a gyémánt. Ezért van az, hogy a nyelv igazi alkotói mindig a költők. A próza csak átvesz, felhasznál, kiteljesít (gyakran felhigít) és élettartama aránylag rövid. Az alkotó ritmust tudatosan és büszkén felhasználó vers azonban szinte örökké, mondjuk három-négyezer évig él. Mert az egyik csak van, míg a másik cselekszik és ezzel teremt.

A világegyetem élete is mozgásban van. Csupa ritmus és csupa szabályszerű ismétlődés. Valamikor megkapta az első lökést és minden porcikája megmozdult belé. A kezdetek ősködéből kialakuló nyelv is mozogni akar és ehhez szüksége van egy «első lökésre». A Teremtés Könyvének első mondata számomra most nem véletlen, hanem törvényszerűen jelentkező idézet, ami a Mózesi teremtéstörténeten kívül még a nyelv születésének történetét is tartalmazza. «Kezdetben vala az Ige» szól az Írás s a megszülető, már szinte megszületett, de még lelketlen nyelv kezdeténél szintén az ige áll.

Amig az ige meg nem született, a kikristályosodott szó csak merev tömeg, ami mozdulatlanságában inkább csak akadály. Ha az ige hiányzik, a nyelv nehéz, zavaros anyaghalmaz, de nem rendszer. Olyan mind Ádám teste a hetedik nap reggelén, mielőtt az Úr lelket lehelt volna belé. A főnevek függetlenek egymástól. A világ zárt darabjait jelképezik, amelyek közt nincs semmi kapcsolat. Jelzők, határozók és kötőszók, mind csak az állapot körülírására szolgálnak, de a világ logikai és a nyelv fizikai merevségét nem képesek feloldani. Az ige teremti meg az összeköttetést a főnevek között s mint a hajtószíj a gépezet kerekeit, szabályszerű mozgásra kényszeríti. Akárki tanult idegen nyelvet, folyton érezhette az igék idegesítő fontosságát. A főneveket könnyen meg lehetett tanulni, de az igék a maguk rejtélyes módján mindegyre kicsúsztak az ember kezéből. Szinte önálló életet éltek, amit tudomásul kellett venni, mint egy természeti tüneményt, anélkül, hogy az okot felfedezhettük volna. A tehetetlen tömegek között az ige az erőforrás, ami ismeretlen körülmények között felhalmozódott hatástartalékokat sugároz ki. Mint minden erőforrás: veszedelmesen kemény, áthatlan és ellenálló. Olyan könnyű uj főneveket teremteni! - a nyelvújítók itt szoktak maradandó eredményeket elérni -, de új igéket alkotni szinte lehetetlen. Még az igék képzését is előre meghatározza valami ismeretlen törvény. A törvény áthágásának büntetése a nevetségesség, vagy a gyors elhervadás. Erőforrásokat, mozgási elveket nem kitalálni, hanem csak követni lehet.

Mihelyt az ige feltámad bennem: a nyelv is megszületett. Mert nem elég az igét tudni. Érezni is kell az igét. Érezni kell, hogy az ige mögött az alkotó elv rejtőzik. E lassan sajátunkká váló érzés azért olyan nehéz, mert az ige valami láthatatlanra, megfoghatatlanra, sajátképen elvont dolgokra vonatkozik. A főnevek anyagi párja külső világunkban rögtön fellelhető, de az ige mintaképét hiába keressük. Az bennem rejlik, abban a nyugtalanító módon felfedezett mozgási elvben, ami a kislányom kísérletező beszéd-töredékeiből egész nyelvet teremtett. Eleinte csak «papa« volt, «lámpa» és «szép lámpa» volt, de a nyelv csak akkor indult mozgásnak, amikor az új lakás lámpája alatt Panni bátran és habozás nélkül felszólított, hogy «Papa, nézzük meg a szép lámpát!» Egyszerre és váratlanul következett ez be, mintha a nyelv csakugyan megkapta volna az «első lökést», ami mozgásba hozta a rest anyagot. Ami most már együttmozog a külső világgal.

Humboldt szerint külső világunk és a nyelv között feloldhatatlan kapcsok vannak. Nem véletlen, hogy a gyermek minden új dolognak legelőször is a nevét szeretné tudni. A név körülfaragja, lekerekíti, körvonalakkal látja el a tárgyakat s a homályos ködben terjengő világ lassan feltisztul. Mert aminek neve nincs, az voltaképpen nem is létezik számunkra. Ami azonban nevet kap, az kilép a lehetőség homályából az öntudat fényére és elfoglalja helyét a világ alkotórészei között.

A kételkedő azt mondhatná erre, hogy a külső világ tárgyai a nyelvtől függetlenül is léteznek és az elnevezéstől függetlenül is beléphetnek öntudatomba. Ez az ellenvetés bizonyos mértékig talán igaz s a névtelen, ködös formában jelentkező fogalom az érzékelt tárgyat jól-rosszul csakugyan világképem részévé teheti. De milyen ködös, homályos világ lehetne ez! - a névtelen kisértetek világa, amelyben az érzékelés vad növényzetét nem nemesíthetné meg a képzet. Mihelyt elhagyjuk az érzékelés területét a nyelv szerepe, rögtön döntővé válik. Az elvont gondolat, az eszme csupán a nyelv segítségével ölthet határozott alakot. Amíg a nyelv ki nem mondja, hogy «szépség» vagy «igazság», sem egyik, sem másik nem létezik. A bensőnkben határozatlanul kavargó érzés csak akkor válik fogalommá, amikor a nyelv megtalálja hozzá a megfelelő formát.

A nyelv alakulásának ősköde és a tárgyi világkép ősköde így esnek egybe és így oszlanak el egymással párhuzamosan. Végtelenül jelentős az a tény, hogy az ember tud beszélni és az állat nem. Az állatnak is van bizonyos világképe. Környezetéről határozott tudomással bír, emlékei és céljai vannak. De világképe nem az ember világképének alacsonyabb fokozata, hanem attól merőben eltérő képződmény. Az állat ugyanis saját világképében bennfoglaltatik, mintegy alkotórésze saját környezetének. Az ember azonban kívülről nézi a világot, szemléletében elvonatkozik és függetlennek tudja magát. Az állatnak tudata van, míg az embernek öntudata. Az öntudat pedig fogalmakból és ítéletekből tevődik össze. Fogalmakból és ítéletekből, melyek kialakulásánál felmérhetetlen fontosságú szerepet játszik a nyelv. Vitázhatunk azon, hogy az ember azért beszél-e, mert van öntudata, vagy azért van öntudata, mert beszél? Döntő választ adni úgysem lehet. Mint minden emberi vonatkozásban, vagy mint minden fizikai tüneménynél: az ok és okozat teljesen viszonylagos és emberileg szinte kifejezhetetlen. Ha A oka B-nek, akkor ellenkező szemszögből B oka A-nak. A fontos mindig a köztük lévő viszony. A nyelv és az öntudat viszonya kétségtelen, mert a nyelv születése elválaszthatlanul egybeesik az öntudat születésével. Ami azt jelenti, hogy abban a pillanatban születik meg számomra a tőlem független, megfigyelhető külvilág, abban a pillanatban születik meg az én, amikor a nyelv - legalább is a legelső: az anyanyelv - megszületik.

A nyelv teremtené tehát azt az érzékeny műszert, amit mi emberi szellemnek nevezünk? Első pillanatra merész állításnak tetszik. Ha csakugyan így volna, akkor a nyelv hálójával összekötött emberi társadalom valamennyi egyedének egyöntetű szellemi tulajdonságokkal kellene bírnia. Ez pedig nyilvánvalóan nem igaz. Egyelőre azonban ez a teremtő tulajdonság határozottan megfelel a nyelv társas szerepének. A társadalomból kiszakított nyelvet épúgy lehetetlen elképzelni, mint a társadalomból kiszakított embert. Jóllehet egyéniségünk alakítója, a nyelv mégis csak gyakorlati célok szülötte. Az emberiség érintkezni akart és érzéseinek, gondolatainak közvetítésére kidolgozta a nyelvet (ami persze az ok és okozat törvényének viszonylagossága folytán a társadalom legkitűnőbb szervezője lett). A nyelv tehát tőlem független életet él, szinte tárgyi valóságnak tekinthető, ami akkor is létezett, amikor én még nem voltam és rendíthetetlen meggyőződésem, hogy akkor is létezni fog, amikor már nem leszek. Akár a szokás, akár a törvény: a nyelv is valamiféle társadalmi szerződés. Ősök végtelen sora dolgozott és unokák végtelen sora fog dolgozni rajta. Én pedig belépek egy társadalomba, egy nyelvbe, amin nincs módomban változtatni. Rám kényszeríti magát, mint az erdők zöldje, vagy anyám sötétbarna haja s el kell fogadnom. El kellett fogadnom azt is, amit az angol nyelvtan mondott, nem változtathattam szavakon és kifejezéseken - az egész nyelv, ami másnak lobogó élet és virágzás, számomra kemény, törhetetlen szabály volt, kemény, mint a kinyilatkoztatás. Formák és formák, melyekbe a hajlékony öntudat anyaga ömlik és mire kihűl, a merev alakzat már a külső erő bélyegét viseli.

Valóban alig lehet félreismerni a nélkülem és közreműködésem nélkül kialakuló nyelv kényszerítő hatását. De vajjon kizárólagos ez a hatás? Idegen szemlélő számára kétségtelenül az. Én is csak azt láttam, hogy a kislányom szavakat tanul el tőlünk, kifejezéseket utánoz, hanglejtéseket igyekszik lehetőleg híven követni, tehát készül magáravenni a társadalom kényszerzubbonyát. Az egyéni lét azonban nem érzi a nyelv születésének kényszerű voltát. A lélek számára a világ és a nyelv sohasem előre meghatározott, törvényszerű valami, hanem egyszeri és esetleges tünemény, ami vele egyidőben jött létre és vele egyidőben fog elmúlni. Néha érzi, hogy a játékot bizonyos meghatározott szabály szerint kell játszania. De a szabályok tiszteletbentartása öröm, mert ugyanakkor érzi saját jelentőségét is: ha akar, bármikor kiállhat a játékból.

A nyelv végül is nem börtön, hanem lakás, amit kiki saját izlése szerint rendezhet be. Az egyformaság botor parancsuralmának kísérletét így űzi el az egyén befolyása. Nem mindenki nyelvújító a szó irodalmi, vagy köznapi értelmében, de mégis mindenki nyelvújító, mert nincs két ember, aki egy nyelvet egyformán beszélne. A hang lejtése, a hangsúly észrevétlen változása, egy-egy sajátosan használt szó, - íme szemünk láttára villannak fel azok a különbségek, amelyek az egyéni lélek munkáját hirdetik a nyelv nagy társas művében. Végeredményben minden felolvad a roppant olvasztótégelyben. De azért magam is alkotó vagyok. A rámbízott részekből sajátos és külön jellemmel bíró szerkezeteket állítok össze. E munkámban itt is, ott is lefaragok egy nekem nem tetsző sarkot, egymástól idegennek vélt darabokat forrasztok egybe. Közben pedig a nyelv észrevétlenül átalakul. Átvesz valamit hordozójának egyéniségéből, abból az egyéniségből, amit pedig hatalmas és kikerülhetetlen erejével ő alakitott ki.

Az esetek nyomasztó többségében az egyéniség szándéktalanul hat a nyelvre. Az öntudat szándékolt változtatásai már túlnőnek e tanulmány keretein. Egy-egy lángész, vagy egy-egy őrült sejt meg titkos kapcsolatokat a nyelv rákényszerülő szerkezetében és egyéniségének tüzében összeforrasztja az összeforraszthatatlant. De ez már a nyelv felnőtt kora. Igazából mindegy, hogy szándékos-e a változás, vagy szándéktalan. A művész akármekkorát tágíthat a nyelv kötelékén, bizonyos határnál meg kell állnia, ha nem akarja magát a nyelvet veszélyeztetni. Nem a szabályt, nem a nyelvtanná szárított szerkezetet támadja meg az ilyen meggondolatlan kísérlet, hanem a nyelvben rejtőző művészi gazdaságosság elvét. Nyelvtani szabályokat lehet semmibe venni, szavakat lehet kerékbetörni, de az elv, a láthatatlan szabály megsértése már rombol, vagy kizár a nyelvből. Ez a külsőleg alig megmutatkozó alapelv minden nyelv határozott művészi vonása. Olyasvalami, mint az elektronrendszerek, vagy a naprendszerek bolygóközi vonzása, amely láthatatlanul, de mindennél erősebben tartja össze a széthúzó részeket. Összhang ez, ami a nyelv felépítésének és felépülésének módozatait szabja meg. A látszólag céltalan képződményeknek ez ad magyarázatot. A gépies logikán túl, egy magasabb, szervesebb logika nevében ez szentesíti mindazt a nyelvben, ami különös, sajátos, ami más nyelvektől eltérő. Ez az alapelv, ez a művészi vonás, a nyelv természete, amit meg lehet érezni, de magyarázni nem. Azt kell mondanom: «két ember», vagy two men, nem változtathatok rajta. Ez az alapelv rendszerint csak egyszer, a bennünk legelőször megszülető nyelvnél mutatkozik meg teljes tisztaságában. Később már nem érezzük természeti törvényként ható szükségességét, mert a kifejlett öntudat önkényesebb, merevebb, tévelygőbb. És mindegyre változtatni kíván azon, ami természete szerint változtathatatlan.

Vajjon csakugyan változtathatatlan?... Ma estefelé holmi tanítói szándékokkal eltelten kislányomat kérdezgettem. «Mit láttál Pannika?» - Lavakit - volt a gyors válasz. S eszembejutott, hogy anyám szerint gyermekkoromban én is így ejtettem ki ezt a szót: «lavaki», vagy «lavami», vagy «lavezin». Nincs elég tapasztalatom arra, hogy vajjon más gyermekek így ejtik-e ki először ezeket a szavakat. Lehet, hogy a születés kínjai között vergődő nyelv először a beszéd eszköze számára könnyebben kialakítható formákat választ és ezért a «lavaki» minden gyermeknél előfordul. De lehet, hogy nem így van. Ha e különösség általános volna, akkor nem tűnt volna fel anyámnak. A nyelvbotlás és a furcsaság mindig egyéni tulajdon és ezért nem is olvad fel a nyelvben. Nincs is jelentősége. De meggondolkoztat az a különös megfelelés, ami apa és leánya hasonló nyelvbotlásában mutatkozik meg. Az átöröklés tétele érvényes volna itt is? El tudom képzelni azt, hogy kislányom a beszéd szervének bizonyos elváltozását örökölte tőlem, ami mindkettőnket arra kényszerített, hogy a «valaki» szó első tagjának mássalhangzóit felcseréljük. Az is lehetséges, hogy Panni a lelki beállítottság, vagy talán a lelki sérülés egyik formáját változatlanul vette át tőlem. Azonos lelki alakulatok pedig azonos kifejezéseket szülnek, vagy pontosan: azonos sérülések azonos tünetekben jelentkeznek. Lehet, hogy ez a «lavaki» beláthatatlan nemzedékeken vonul keresztül és mindannyiszor felüti fejét, valahányszor az érett nemzedék friss gyümölcsében újra megszületik a nyelv.

E szinte törzsi vonásnak képzelhető sajátosság ismét az emberre irányítja a figyelmet. Az emberi lélekre, az emberi egyéniségre, amit a társadalomtudósok szívesen neveznek a társadalmi hatóerők interferenciájának. A társadalom az ok és én vagyok az okozat. De a viszonylagosság itt is érvényesül. És érvényesül az a különös tünemény, amikor az összeadandó mennyiségek változatlanok, de az összeadás eredménye mindig más és más. Berzsenyi is ugyanazt a nyelvet tanulta, mint Kölcsey, Petőfi is ugyanazt, mint Arany. És a világ valamennyi költője kortársaival együtt tanult meg beszélni. S a fül mégis pontosan megkülönbözteti egyiket a másiktól. A hegedű mindig új és új hangon zeng, valahányszor egy másik művész veszi kezébe.

Az eszközt bizonyos mértékben készen kaptam, de a felhasználási módját teljesen rámbízták. Szinte rámbízták azt is, hogy éljek vele, vagy ha úgy tetszik le is mondjak róla, mint a karthauziak. Ha ezt a példát látom, büszkeség tölt el, hatalmamon érzett büszkeség. Mintha a nyelv születése és élete teljesen tőlem függne, az öntudatos és sorsa felett határozni képes egyéniségtől, akit akarat ellenére nem kényszeríthetnek a nyelv elfogadására. A gyermek természetesen nem harcolhat ellene. A beszéd millió hangszálával összekötött társadalom nyomását a gyermek nem kerülheti el. De szakítható a szabállyal, megtörheti az egyességet - elnémulhat, ha akar. De csak akkor, ha már egyszer a nyelv megszületett benne.

Mert a nyelv születését megakadályozni nem lehet. A nyelv megszületésének oka voltaképpen nem a társadalom. A társadalom csak melegágy, oldat, alkalmas közeg, ahol a nyelv teljes tökéletességében jelenhetik meg. Az ok sokkal mélyebben rejtőzik. Lelkünknek abban a különös tulajdonságában, ami az embert emberré teszi. Eddington szerint az ember azért ember, mert kérdez. Az ember az, aki kérdez. Okok után kutat, magyarázni kíván és nyugtalan izgalommal követi saját létének megoldását. Az egyéni lélek legkínzóbb, örökkön égő kérdése: mi lesz velem? A társadalom erre nem adhat feleletet. És az egyén sem kap erre feleletet. A kérdés mögött sohasem rémlik fel egyéb, mint ama sötét űr, aminek neve halál.

Az öntudat ez elől menekül. Tudja, hogy nincs hova menekülnie, de a félelmetes nyomástól mégis szabadulnia kell. Sötét erdőkön át az ember énekel, nyomasztó bűnét papjának vagy orvosának gyónja meg - és névtelen rettegés ellen kitalálja a nyelvet. A halálfélelem nem a társadalomban, hanem az egyénben munkál. S a társadalom kényszerét ki lehet kerülni, de a saját lelkem kényszerétől nem szabadulhatok. Minthogy pedig ezt a kényszert el kell viselnem s a világ borzalmát semlegesítenem kell valahogy, beszélni kezdek. Így születik meg bennem a nyelv, melynek bölcsőjénél nem a zene, nem a vigasság, hanem a halálfélelem áll.