Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: BERNÁTH AURÉL KIÁLLITÁSA

Bernáth Aurél ama ritka művészek közé tartozik, akiknek kiállítása ünnep számába megy. Hiszen télen és tavasz felé annyi kiállítás torlódott egymásra, amely úgyszólván semmi nyomot sem hagyott a látogatóban, akit a sok hétköznapi holmi után valóságos ünnepi hangulat száll meg, ha végre egy mélyen érző, igazi alkotó művészetét élvezheti. Bernáth különben is azok közé a festők közé tartozik, akik minden magyarázgatás után is talányszerűek maradnak, mert a róla ejtett szó kevesebbet mond annál, amit írója akármilyen buzgó iparkodással is kifejezni akart és bármilyen lelkesedés fűti is, nem tudja elképzeltetni azt, mivel a művész megajándékozott, nem tudja követni felülemelkedését, mely magosra emeli alkotásait.

Majdnem tíz éve múlt annak, hogy Bernáth az Ernst-múzeumban első döntő sikerét aratta. A mi közönségünk régebbi munkásságát, mely a berlini expresszionizmus lázai között fogant, nem igen ismerte, az a Bernáth, aki 1928-ban megjelent közöttünk, már egy majdnem kiforrott művész volt, átesett a Sturm und Drang válságos és gazdag korszakán, megtalálta önmagát és rálépett arra az útra, melyen ma sokkal biztosabban halad, mint első nagy sikere idejében.

S ha visszaidézem magam elé az azóta múlt évek alatt rendezett kiállításait, meg kell látnom, hogy az idő nem hozott megállást, nem hozott begubózást az első sikeres formákba, Bernáth évről-évre tovább fejlődött, érzéseinek világa szélesbedett, mélyült, állandóan nemesedett, kifejezőereje nőtt, de egyúttal választékosabbá finomult.

Alig van festőnk, aki annyira szentnek érezné hivatását, mint ő, aki annyira óvakodna művészetét a hétköznap szolgálatába állítani, aki annyira irtózna önmaga profanizálásától. Kiállításán van egy képe, mely a festőt munkaközben ábrázolja. Úgy áll ott, mintha elmerülten imádkoznék, lesütött szemmel önmagába mélyedve, mély alázatossággal figyelve lelke rezdüléseit. Félkézzel eszközei után nyúl, de belső víziója egy pillanatra gondolkozóba ejti, megbabonázza: munkája egy pillanatra megállott, amíg a lelki kép ki nem tisztul és parancsoló erővel nem vezeti tovább kezét. Ez a magábaszállás és befelétekintés fölötte bensőségessé teszi alkotásait, érezzük, hogy nem könnyedén születnek, nem boldog önmagafelejtés múló virágai, hanem fölötte érzékeny lelke küzdelmes vajúdásának termékei.

Ez a lélek telve van egymásratorlódó víziókkal. Megtermékenyül a valóság nyújtotta jelenségektől, de elzárja őket magába, hosszasan foglalkozik velük, kifesti csöndesen izzó képzeletének parázsló fényével. De nemcsak képzelete küzd vélük, hanem ritka értelmisége is, amely óvatosságra inti és kegyetlenül kritikussá teszi nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is. Kevés művészünk van, akiben az érzékek fínom mohósága annyira egyensúlyban volna értelmiségének gyanakvó kételkedésével, aki olyan gondosan ügyelne minden vágyára, minden törekvésére, minden munkája megvalósulására.

Víziós festőnek szoktam őt nevezni és nem ok nélkül. Hiszen első pillanatra szembeötlő, hogy a benyomás, a tapasztalat, az emlék néki csak kiinduló pontul szolgál egy belső látományhoz, mely messzire eltávolodik attól, amit hétköznap természetnek szokta nevezni. S ha erre azt felelnék, hogy minden igazi művész vízióját festi, azt kell válaszolnom, hogy az a felvillanásszerű mód, ahogyan a Bernáth nyújtotta kép elénk tolul, messzire túljut azon, amit rendesen vízión értenek, van benne valami démonikusan különleges, van benne valami álomszerűen valószínűtlen, de mégis megrázóan igaz, úgy hogy meghökkent, nyugtalanít, bár gyönyörködéssel tölt el, mert mindenkitől különbözően egészen másképen láttat és éreztet mindent, amit régóta csak megszokott és únott formákban tudunk emlékezetünkbe idézni. S ha ezt a különös látományszerűséget valamiképen megfejteni szeretnők, mert érezzük, hogy mennyire mélyen markolt belénk és mekkora erővel sodort magával, talán érzékeinek forró kibontakozását, talán szellemiségét fogjuk emlegetni, de aztán eszünkbe jut, hogy műve oszthatatlan és szétbontogatása olyan józan boncolgatás, amely képet nem ád, érzéseket sem közvetít és akkor inkább nagy festők szinte hirtelen fénycsóvaként kigyult hangsúlyaira emlékezünk vissza, bármennyire mások és Bernáth-tól idegenek voltak is.

Ez a látományszerűség korántsem hidegen kápráztató. Bensőséges melegség hatja át, valami mély szeretet, mely lágyan öleli magához a néző lelkesedését, de egyáltalában nem kacérkodik vele, mert Bernáth a legtartózkodóbb művészek egyike. A hozzá rokon lelket magához inti és csalogatja, de annál gőgösebben zárkózik el azok elől, akik kételkedéssel állanak elébe, vagy csak a színek pazar játékát látják műveiben, sőt talán megütköznek azon a szuverén hallgatáson, amellyel az ábrázolás megszokott módjait kihagyja. Ez a bensőséges nemesség, mely egyszerre hí és egyszerre elutasít is, eddig még egy képén sem fejeződött ki, olyan megdöbbentő erővel, mint azon, mely e kiállításon őt magát gyermekével ábrázolja. Talán tetőpontot jelent minden eddigi teljesítménye között. Maradék nélkül tárja elénk azt az emelkedett második világot, melyet művészetével teremtett, azt a különösen átszellemült világot, ahol mély csend és nyugalom van, mert benne a földi élet átlényegülésen esett át.

Ez a transzfiguráció Bernáthnál sohasem válik színtelen elvonássá, az érzékek tüze parázslón izzik benne tovább, a színek nem halványodnak el, csak a mozdulat halkul el réveteg várakozássá. Mintha valami titokzatos kifejlődés előtt állanának elmerengő alakjai, mintha a végtelenség meghökkentő képe tolulna eléjük, mint a balkonon álló férfi és két nő elé, akik mögött a tenger és az ég sejtelmessége hirdeti a világ nagyszerűségét. Ez a végtelenségérzés alázatos önmagukba szállásra készteti őket, de nem gyönyörűséggel, hanem megdöbbenéssel tölti el.

Bernáth mai művészetének középpontjában az ember áll. Az az ember, akit a szeretet vezet és lelkesít, de annyi akadályba ütközik, hogy csak lelkébe zártan tud tovább élni és csak annak a második világnak tud örülni, melyet bástyaként épített maga köré.

S ha ez az ember körülnéz a természet világában, ott is a sejtelmest és titokzatost keresi és ünnepli, mert csak ebben ismer a maga képére. A kristályos napfénynél jobban érdekli a borulás, a sötétség mélysége jobban vonzza, mint a mindent élesen kirajzoló nappal, mely mindent elmond, de kevesebbet árul el.

Ritka és kivételes művészet Bernáth Aurélé. Erről az a szinte páratlan félreértetés is tanuskodott, amellyel ez a kiállítása még eddigi elismerői és magasztalói között is találkozott. Nem könnyű véle együtt haladni, szárnyaláshoz gyalogjárás kevés, de elég a nehezteléshez.