Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám

FÖLDI MIHÁLY: AZ IGAZSÁG

Szívesen fogadtam el Döme barátom és a felesége meghívását egy kis csöndes vacsorára. Döme esztétikus, sok okos és mulatságos könyve jelent meg, állandóan ír tanulmányokat és cikkeket folyóiratokba és napilapokba, rendkívül művelt ember, szeretem hallgatni a fejtegetéseit, figyelni eszének fürge villódzását, értelmének gyakran elfogult, de mindig szórakoztató csapongását. A feleségét, Cecilt is szeretem. Cecil alacsony, vékony, fekete asszony, elefántcsont színű a bőre, gömbölyű nagy okos szeme van, vékony kis piros szája és csípős, vidám nyelve. A házasságuk is érdekelt. Döme már közel járt az ötvenedik esztendejéhez, régóta magántanár, tekintélyes férfiú volt, amikor hirtelen megnősült és feleségül vette Cecil kisasszonyt, a művészettörténet doktorát, egy földbirtokos és festékgyáros gazdag leányát. Kiváncsian lestem, mi lesz ebből a házasságból, egy ötvenesztendős tudós és egy huszonötéves eszes, temperamentumos, elkényeztetett kisasszony váratlan szerelméből. Mi lett? Semmi különös. Úgylátszott, hogy boldogan, kellemesen élnek és örülnek a szerencséjüknek. Azt is el kell még mondanom, hogy azért is szívesen mentem el mindig Cecilékhez, mert ott szoktam találkozni nagyszerű barátommal, a drámaíró Lacival, aki majdnem egész nap náluk lebzsel, ha Pesten tartózkodik, éppen csak hogy ott nem alszik.

Hát az első meglepetésem ezen a vacsorán Laci távolléte volt. Gyanutlanul meg is kérdeztem, hogy hol van, nem jön-e el. Mintha nem hallották volna kérdésemet, nem válaszoltak, hanem a finom ételekre terelték az érdeklődésemet. Cecil konyhája kitűnő. A csöndes, világos ebédlőben, az izlésesen terített asztalra a fehérkesztyűs, feketeruhás, feltűnően szép, angyalimosolyú szobalány, Döméék híres Klárija finomabbnál finomabb ételeket szolgált fel. Megtárgyaltuk az irodalom összes bel- és külföldi érdekességeit, magasztaltunk és ócsároltunk, elvi vitákba bonyolódtunk s mikor a feketekávénál a könyvtárszobában megakadt egy pillanatra a társalgás, önkéntelenül megint megemlítettem Laci barátunkat és megkérdeztem, mikor látták utoljára.

Döme elkomorodott. - Nem láttuk, - mormolta és hegyesre vágott, fehér, kemény bajszát rágta. Éreztem, hogy elhallgat valamit és kiváncsian a feleségére néztem. Cecil a száját csücsörgette, a kávéját kavargatta. - Pesten van, úgy tudom, - mondtam. Furcsa csönd támadt. Cecil hirtelen felvetette a fejét és rámnyitotta fénylő, fekete szemét. - Nem szoktuk látni, nem jár hozzánk, - szólt érdes hangon, erélyesen. - De hiszen - csodálkoztam - a legjobb barátotok, a ...

- Volt, - kiáltott Döme ingerülten és a dohányos dobozból kiválasztott egy pettyes, szőke médeát, melyet dühösen úgy ropogtatott, hogy attól féltem, rögtön ketté töri. - Volt, már nem az. Vége.

- Hát mi történt? - faggattam.

- Mi? - pattogott Döme. - Mi történhetik egy világhírű író és egy tisztességes kritikus közt? Bajt okoz az igazság! - harsogta és az asztalra dobta a gyufát, amely nyugtalanul reszkető kezében nem akart meggyulladni.

Cecil elmerülten szürcsölgette a kávéját és nyugodtnak látszó, mégis idegesen feszülő hangon közbeszólt, anélkül, hogy férjére vagy rám pillantott volna: - Ne izgassa magát, szívem, ezt a kérdést már megtárgyaltuk.

- Nem izgatom magam, eszem ágában sincs - mondta elrekedve Döme és a szivarjába harapott -, csak megállapítom a tényeket. Laci nagyon tehetséges ember és én mindig elismertem... elismertem!... szolgáltam a tehetségét. Amit soha senkiért nem tettem, kiálltam és harcoltam érte. Oroszlánrészem van az elismertetésében, a sikerében. Dehát mindennek van határa. Végülis nem Shakespeare és nem Moliére. És mert bátorkodtam tavaly egy bíráló megjegyzést is írni... kérlek, szóról szóra ezt írtam: «Kétségtelenül fokozódott volna a hatás, ha a világhírű író a második felvonás végén még be tudta volna hozni a főhősnőt, legalább egy pillanatra.» Hát ezért orrol. Hogy én akarom-e megmagyarázni neki, mit kell tenni... és valóban azt képzelem-e, hogy ő nem tudta volna behozni a főhősnőt, ha akarja? Pedig nem tudta? Tudd meg, nem tudta és nem is jutott eszébe. Megfeledkezett róla. És mert nem borultam le előtte, mert bátorkodtam egy szemernyit megírni az igazságból, hát szakított velem... elkerüli a házunkat... felrugta a barátságunkat. Hát barátság volt ez? Kérdem, barátság volt ez? Barátság, ha egy grammnyi igazságot nem bír el?

Cecil cigarettára gyujtott és kényelmesen elnyujtotta finom, izmos macskatestét a széles sárga karosszékben. Sűrű füstöt fujt az arca elé és mosolyogva, az okos asszonyok csöndes fölényével figyelte haragvó férjét. Lassú, nyujtott hangon, szinte élvezve minden egyes szavát, mondotta: - Ne mérgelődjék, édes szívem. Laci majd belátja, hogy helytelenül viselkedett és igazságtalanul bánt magával. Laci - fordult hozzám - hiszen ismeri... önző... teljesen önző ember... Csak a saját ügyei érdeklik. Erősen narcisztikus. Végtelenül hiú. És teljesen materialista. A siker érdekli, a pénz vonzza... és az ő kis élvezetei! Az ő kö-zön-sé-ges kis élvezetei. Futó kalandok, sok tantiém... nincs szociális érzéke. Alapjában véve nagyon rossz ember. Rossz, irígy, durva... Közönséges... A mi barátságunk jó volt arra, hogy kigombolkozzék... megmutassa magát... hát amit láttunk, az egyáltalán nem vigasztaló. De beszéljünk másról.

Igyekeztünk ugyan másról társalogni, de negyedóránkint mindig visszatértünk Lacira. Minél jobban védtem, annál erősebben támadták. Cecil is valósággal áttüzesedett. Különös fehér és kék fények villantak a szemében, hegyes nyelve gyakran megnyaldosta lázasan száraz, vékony ajkát, fehér karcsú foga néha az alsó ajkába fúrt. A hangja mély, szenvedélyes lett. Döme egyre rosszkedvűbben bólogatott és mormogott. Cecil egyre ékesszólóbban magyarázta Laci önzését, gonoszságát, durvalelkűségét.

- Egy ember, aki az igazságnak a leheletét sem bírja el! - kiáltotta Döme és a vizes tálba hajította szétrágott, szétnyomkodott szivarját.

- Egy ember, - mondta mosolyogva és lemondóan Cecil - aki előtt semmisem szent. Még a saját érzése sem.

Hát mit tegyek, meg kellett nyugodnom felvilágosításaikban és ennek a szép barátságnak a felbomlásában. A különös azonban az volt, hogy a harag, amely Döméből és Cecilből szikrázott, nem állott meg az ő személyüknél, hanem - úgylátszik - belobogta az egész házat. Mert amikor későn éjszaka elbúcsúztam és eltávoztam a házigazdáimtól s a karcsú, örökké mosolygó, angyaliarcú szobalány kikísért a lépcsőházba, hogy világosságot gyujtson, a felvonónál megállt és bizalmasan hozzám fordulva így szólt: «Hallottam, hogy a nagyságos úrék a Laci nagyságos úrról beszéltek. Hát kérem, bocsánatot kérek, az egy nagyon rossz, az egy utolsó ember.»

Csak néztem Klárira, erre a finom, kedves, gyönyörű leányra, kerestem hízelkedő mosolyát, édes-gyermeki tekintetét, lényének megszokott szelídségét... hiába!... helyette sápadt, dühös, gyűlölködő, eltorzult arcú nőt láttam, aki ökölbe húzódott piros, munkás-kezét a mellére szorította és izgatottan lélegzett, szinte fulladozott.

- Valóban, - kérdeztem zavartan - utolsó ember? És miért?

- Miért? - lihegte Klári. - Miért? Azt ne is tessék kérdezni, de ha látja a nagyságos úr, csak mondja meg neki. Utolsó ember, tessék megmondani neki.

- Hát majd megfontolom a dolgot, - mormoltam és a borravalót Klári ökle felé nyujtottam. Az indulat és a szokás harcra kelt, de Klári ujjai végül szétnyíltak, a tenyere elém tárult és én elhelyeztem benne két pengőmet.

No, ez a Laci alaposan elintézte itt a dolgát, gondoltam s el-elnevettem magam, mialatt hazafelé sétáltam. Mégis csak furcsa népség ezek az írók, művészek! Egy ártatlan megjegyzés... hogy is mondta Döme?... «az igazságnak a lehelete» miatt megbolygatnak, feldúlnak egy ilyen régi barátságot. Hát nem többet ér a barátság a legfellengzősebb dicséretnél is? Bolondok ezek, de úgylátszik, hogy Laci a hibás. Ne ítéljünk azonban, mig a másik felet is meg nem hallgattuk. A véletlen úgy akarta, hogy a barátságnak és irodalomnak, vagy talán az igazságnak ez a kis története kiegészült számomra... ha ugyan egyáltalán lehet véletlenről beszélni a mi életünkben, mely gyakran oly zártnak és befejezettnek látszik, mint a kör. Úgy történt, hogy most nyáron a Dunaparton találkoztam Lacival s mert a sétában már elfáradtunk, leültünk az egyik kávéház terraszán és hideg feketekávét ittunk. Egyszerre csak Dömééket látom elvonulni előttünk. Ott jön Döme hosszú csontos alakja, bifsztekpiros arca, hegyes fehér bajusza, s ahogy séta közben szokta, a karját fogja válláig érő, sápadt bőrű, fekete feleségének, Cecil asszonynak. Észrevesszük egymást, én előrehajolva, hangosan köszönök, fogadják az üdvözlésemet, egy-egy mosoly villan felém, de rögtön ki is alszik a mosolyuk és az arcuk sötétbe borul. Lacira pillantok, az mereven, mozdulatlanul ül, szívja a cigarettáját, nézi a feketéjét, a szája körül mosoly merevedik, gömbölyű arcán kissé rezegnek az izmok, sötétbarna haja símán hull a homlokába, barna szeme okosan, keményen, kissé gúnyosan szegeződik egy pontra és nem mozdul.

- Nem láttad, kik mentek erre? - szóltam rá.

- Dehogynem, - felelte csöndesen.

- Hát mért nem köszönsz nekik?

Laci lassan felvonta és leejtette a vállát, nem válaszolt. Bosszankodtam. Ezek a Döméék most azt hiszik, hogy Lacihoz húzok... a haragvó emberek különösen féltékenyek... tessék...! békésen, csöndes szemlélődésben igyekszem élni és akaratlanul belekeveredtem mindenféle vitába, veszekedésbe. Ingerülten figyeltem Laci nyugodt, elégedett, majdnem vidám arcát. Miért ül ez itt ilyen fölényesen? - gondoltam hirtelen támadt és rögtön helytelenített bosszúsággal. Ime az elkényeztetett ember.! Mit törődik ez már a barátaival, egy-két ember érzéseivel... elbódította a siker és csak a személytelen tömeg tapsa izgatja. Dehát még sem lehet így viselkedni!? Majd én megbolygatom egy kicsit... az igazságnak is van csak valamely jussa ebben az életben!

- Te, Laci, - szóltam szeliden és kiváncsian - tulajdonképpen egy üzenetet kell átadnom neked. Emlékszel még Klárira, Döméék szobalányára? No ne vágj ilyen fürkésző arcot, évekig jártál hozzájuk, nem felejthetted el azt az édes, angyali teremtést?! Hát azt üzeni neked, hogy utolsó ember vagy!

Laci sápadtan bólintott. Úgy kiszaladt arcából a vér, hogy önkéntelenül megfogtam a kezét. - Neki igaza van, - mondta csöndesen és szomorúan.

- Igazat adsz neki? - kérdeztem csodálkozva. - Nem érted? Azt üzeni, hogy utolsó ember vagy?!

Laci rekedten és fájdalmasan megismételte: - Értelek. Igaza van. Utolsó ember... kissé homályos kifejezés, de el lehet képzelni, hogy szegényke mit ért alatta. És szegénykének igaza van úgy, ahogy ő gondolja. - Félig lehunyt szemmel rám pillantott. - Hát Cecil... ő nem üzen semmit?

- Üzenni semmit, - feleltem váratlan szorongással - de éppen eleget mondott. Nyiltan beszéltek... nem köteleztek titoktartásra... hát mondhatom, alaposan szidnak. Azt mondják, utálod az őszinteséget. Az igazságot.

Laci szeme feketén villant. - Az a kérdés, melyiket?

- Ne tréfálj - szóltam rá, - igazság mindig csak egy van.

Legyintett. - Legalább kettő. Kettő akkor, ha két emberről van szó. De mert ezt a drámát négyen játszottuk, hát legalább négy igazságnak volt szerepe. Döme, Cecil, Klári és én. Négy szerep, négy ember, négy igazság. Én nem szeretem az igazságot? Ezt mondják? Csak én szeretem. Mert én ismerem és elismerem az ő igazságukat is, a másik háromnak az igazságát is.

- Öregem, - szóltam közbe elégedetlenül - hadd a mesterségedet. Ez most nem vígjáték vagy szentimentális színmű, hanem egy egészen egyszerű kis kérdés, egy...

- Nincsenek egyszerű kérdések - mondta hevesen és szokatlan indulattal megszorította a kezemet -, egy porszem hullásában is világok drámája játszódik le.

- De rejtélyes vagy! - nevettem gúnyosan.

Meglökte térdemet az asztal alatt. Ránéztem, követtem a tekintetét. Döméék sétáltak el a parton, ellenkező irányban. Döme mereven a feketén árnyaló citadella felé fordította fejét, Cecil szeme egy pillanatra átsuhant Laci ellágyult arcán.

- Nézd - mondotta fojtottan Laci -, nézd ezt a Cecilt. Látszólag olyan, mint a többi nő, sőt talán még jelentéktelenebb is. Kis fekete párduc. Sovány és ruganyos. Kényes, elbizakodott, mégis szerény, sőt félénk. Egymás elé rakja a lábát, a válla meg-megrezzen, odasímul Döméhez. Olyan mint a többi... nékem mégis egy külön világ... más világ.

Meglepődve néztem barátom arcába. Meghatott, szomorú volt.

Bólintott. - Bizony, szerelmes... - Elharapta a szót, látszott rajta, hogy váratlanul buggyant ki belőle a vallomás, megrémült, de meg is könnyebbült a kimondott valóságtól. - Hát tudd meg - folytatta elkeseredetten - Cecil az egyetlen nő, akit igazán szerettem... ma is szeretem... feleségül akartam venni... és hajszál híja, hogy most nem Dömével, hanem velem sétál itt a korzón. Ez az igazság.

Cigarettára gyujtott és ingerülten fujta az asztalra a füstöt.

- Elvártam volna Ceciltől - mondta tépelődve -, hogy egy bizonyos idő mulva korrektül viselkedik és megérti azt, amit tettem. Hogy rájön a titokra és felfogja az igazságot. De így is jó. Végül is, én ezt akartam. Azt, hogy haragudjék, szidjon, utáljon, addig szidjon a férjének, míg teljesen el nem fordul tőlem. De ez már mégis csak sok!... hogy valósággal propagandát folytat ellenem... közhírré teszi a csalódását és a barátaimat, téged is el akar szakítani tőlem. Lehetetlenség. Kérlek, nem volt más választásom. Te jól tudod, hogy élesen elleneztem Döme házasságát. Mit akar egy ötven éves férfi egy huszonöt esztendős lánytól? Ne képzelődjünk, ne legyünk szamarak, ne hitessük el magunkkal is azt a divatot, amely dadogó aggastyánokat is mindenáron fiatalságra kényszerít és hamis elméletekkel fertőz meg. Egy ötvenéves férfi, akinek fehér a haja, az nem ifjú legény, még akkor sem, ha egy ambiciózus vidéki kisasszony biztatgatja. Dehát Döme nem hallgatott rám, győzött a kisasszony, aki természetesen az első perctől kezdve úgy bánt velem, mint személyes ellenségével. Nem a Döme barátját, hanem a saját ellenségét látta bennem. Támadott, ingerkedett, gúnyolódott, üldözött. Nem hagytam magam. Vitatkoztunk, veszekedtünk, de mi lett a nagy harag, a sok pör vége? Egy téli délután, amikor otthon várakoztunk Dömére, aki előadást tartott valahol Shakespeare nőalakjairól, a kezembe ragadt a keze, megködösödött a fejünk, bénultan reszketett az arcunk... valami pokoli dolog történt... képzeld el, ott állottunk Döme dolgozószobájában és dühösen és eszünket vesztve és ellenségesen és mégis vágyakozva... hát megcsókoltuk egymást. És amikor kinyitottuk a szemünket és megint fény gyulladt ebben a hirtelen ránkszakadt sötétségben, akkor már későn volt, akkor már megértettük, hogy itt nagy baj van, mi egymásba szerettünk. No, most mit kell tenni? Rettenetesen vergődtem. Soha életemben ilyen problémát nem adott nekem a szerelem. Döme régi testi-lelki barátom, atyai jóakaróm, atyai... hát az egy kicsit sok, de mindenesetre mondjuk, a bátyám... és szeretem, imádom... és most jön ez a szerelem, jön, belémbujik, elterpeszkedik és nő és dagad, mint egy rettenetes hólyag, amelybe állandóan duzzadó levegőt fuj minden perc, minden találkozás, minden szó és érintkezés. És látom, hogy egyre szerencsétlenedik a helyzet, mert kérlekszépen, a nőknek, minél vérbelibb nők, annál egyszerűbb, természetesebb nekik a szerelem. A szerelemnél megállnak, mintha csak arra vártak volna. Eljött, köszöntik, magától értetődő nyugalommal fogadják minden megnyilvánulását... olyan egyszerűen lubickolnak a lázban, melyet okoz, mint a hal a vízben. Node, hová fejlődik ez, kérdeztem, mi lesz ennek a vége? A barátomat, akit imádok, akire szükségem van, nem csalom meg, ezt bizonyára Cecil sem akarta. Dehát szakítsam el tőle? Váljon el? Én taszítsam boldogtalanságba a barátomat, én lökjem vissza a magányba, melyből nagy nehezen kiszabadult? Akkor kezdtem folyton külföldre utazni, egyre hosszabb ideig maradtam távol... de hiába! A távolság megnövelte a vágyakat, idegen városok hotelszobájában megszépült minden, ami messze van... minden levél, amelyet Cecil küldött, fellázított és haza húzott... rohantam haza és otthon sem találtam a helyemet. Hogy' történt, hogy' nem, talán Döme is megérzett egyet-mást ebből a szörnyű válságból... nem tudom, de tény, hogy ebben az időben kezdett el Döme bírálgatni engemet. Míg azelőtt minden munkámat lelkesedéssel fogadta és mint tudod, olyan enyhe dicséretekkel magasztalta, hogy korszakalkotó és remekmű, most egyre több kukacot ásott ki belőlük és ezeket diadalmasan magasra tartotta, hogy mindenki láthassa. Bizalmas megbeszélésekre hívott és hanyatlásomat magyarázta. Ezzel sem elégedett meg, hanem társaságokban, idegenek előtt is egyre feltünőbb fogyatkozásaimról tartott előadásokat. Még az életmódomat is helytelenítette és azt fejtegette, hogy elzárom magamat az élettől, nincs közösségem az emberekkel, nincs feleségem, gyerekem, családom, az ilyen író pedig nem értheti meg és nem tárhatja fel a mai ember érzéseit, életét. Eleinte mosolyogtam, aztán bosszankodtam. Mit akar ez a Döme? Bolond? Játszik a tűzzel, nem tudja, mit tesz, vagy ördögi akarat lökdösi veszélyes szakadékok felé? Támad, mert nincs családom, egészségtelen az életem, amely azért magányos, mert kimélem az övét? Mit szólna, ha közölném vele, hogy csak az én kegyelmemből lehet még nagyképű és boldog? És akkor omlik össze, amikor én akarom? Cecil csak nevetett rajtunk és egyre többször hívott magához, amikor Döme nem volt otthon. Cecil nem titkolta az érzéseit, egyre nyíltabban beszélt. Sajnálta Dömét, szerette és tisztelte, a barátjának tekintette, de ezeket az érzéseket határozottan megkülönböztette a boldogság álmaitól. Ott álltam a boldogság kapujában és benéztem rajta. Szép a boldogság háza, de nem mindenki fér el benne. Én ott láttam kirekesztve Dömét, sírt a ház előtt, szenvedve terült el a fal alatt. Nem tudok boldogságra törni másnak a szenvedése árán. Nem akarok célhoz érni árulással. De örök szenvedésre sem tudom elitélni magam, nem állhatok egy életen át árnyékban úgy, hogy egy lépés válasszon el a fénytől, amely tulajdonképpen az enyém, amelynek minden sugarát én adom oda másnak, anélkül, hogy megköszönné vagy egyáltalán tudna róla. Itt maradni és szenvedni? Nézni ezt az asszonyt, akinek csak intenem kellene? Nézni a barátomat, aki az én kegyelmemből boldog és fölényes? Napról-napra fegyelmezni magamat és lemondani? Kínlódtam, töprengtem, törtem a fejem, hogy állíthatnám vissza a régi állapotot... a barátom szeressen, a felesége gyűlöljön, vagy ne törődjék velem... hogy minek kellett ez a házasság!... nem hiába elleneztem. Barátom, hallgass ide. Egy este, amikor Döme szellemileg együttműködött mindenféle kül- és belföldi lángésszel, Cecil pedig ügyesen otthon maradt és engem is ott tartott, felgyulladva, felháborodva, átkozva magamat és mindent, tántorogtam az előszobába, erőszakosan elszakítva magamat Ceciltől, aki gúnyosan és szótlanul mosolygott utánam, sárga karosszékének mélyéből, ahol úgy tud megbujni, tudod, mint egy mindig ugrásra készülő álmos párduc. Mentem álbibliai József én, kómikus profán az irodalmi Putifárnétól... nevetséges és szégyenletes és megalázó... mentem felindulva és ekkor, kérlek, az előszobában Klárival, a szobalánnyal találkoztam. A kedves, az angyali, a mosolygó, a boldogan szolgáló Klárival. Ott állt és tartotta a kabátomat, hogy rámsegítse... mögöttem nyitva az ajtó, tarkómon éreztem Cecil szúró, égető szemét... átvillant rajtam egy ördögi terv... átvillant és én engedelmeskedtem... nem is tudom, minek?... az ösztönömnek, az értelmemnek, az okosságomnak... mindegy, ma is vállalom és állítom, hogy helyesen cselekedtem. Megfogtam Klári kezét, néhány udvarló szót mondtam úgy suttogva, hogy Cecil is meghallja s megcsókoltam a leányt. Nem láttam, de minden idegszálammal éreztem, hogy Cecil felemelkedik a sárga karosszékből és izgatottan utánam jön... én húztam ki magammal a lányt, a rémülten és boldogan fulladozó Klárit a sötét lépcsőházba s éppen abban a pillanatban találtuk ott meg együtt a villanyt, mikor a lakásban minden fény elaludt és Cecil becsapta a nyitva hagyott ajtót. A leány reszkető vállán át láttam, hogy Cecil egy-két másodpercig a sötét ajtónál áll, aztán elmenekül lakásának belsejébe. Azt mondtam ekkor a didergő Klárinak, hogy hívjon fel másnap, vagy jöjjön el hozzám, beszélni akarok vele... el is jött s néhány rosszkedvű szóval elküldtem,... mormoltam neki valamit... hogy bocsásson meg, sokat ittam, tréfa volt, felejtse el... s mit tehettem mást?... elfordítottam tőle a fejemet, mert láttam, hogy szép barna szeme könnyel telik meg. Végig vezettem a lakásomon és kinyitottam előtte az ajtót... Azóta nem láttam sem Klárit, sem Cecilt, Dömével pedig, aki telefonon felhívott, összevesztem: mégsem tűrhetem, kiáltottam, hogy a legjobb barátom bírálja a legnyíltabban és legélesebben a munkáimat... ez nem igazság, ordítottam én... nem bírod el az igazságot, szavalta ő... megsértődött és én tudtam, hogy Cecil igazat ad majd neki.

Laci barátom idegesen összeverte asztalunkon a vizespoharakat és konyakot rendelt szódavízzel. Felhajtotta az italt, a szeme lázasan, pirosan elborult, az arcára szürke, ráncos fáradtság rakódott.

- Ez az én történetem az igazságról, - mondta rekedten. - Azt hittem, hogy sohasem beszélek majd róla s elviszem a sírba, de nem tudtam ellenállni a közlés vágyának és azt is únom már, hogy mindig, mindenki, a legjobb barátaim is folyton úgy beszélnek rólam, mint egy hiú és önző emberről, aki mindent feláldoz a hangulatainak... Elmondtam neked, felejtsd el... bár én feledhetném!

Cecil és Döme, a kis fekete asszony és a magas, fehérbajszú férfi ekkor megint elsétáltak a parton. Nem néztek ránk.

- Bár én feledhetném el - mondta Laci és vérbeborult szeme Cecil után úszott - ezt a rossz, hiú, szívtelen asszonyt... a szemét, amely itt ég a szívemben, azt a csiripelő hangját, amely folyton itt ketyeg-kotyog, zong-bong a fejemben... hazugságról, igazságról... igazságról? Kinek van itt igaza?! Gyere, menjünk innét.

Ingerülten fizetett, megindult, tétován követtem. Olyan volt a mozdulata, mintha Cecil után akart volna rohanni, de néhány lépés után megállt, mélyen, szaggatottan sóhajtott és a Duna felé fordult. Ott botorkáltunk a víz mellett. A Duna sötéten, feketén hömpölygött, az ég kéken, puhán borult a városra, a Gellérthegyen sárgán csillogott néhány lámpa. Laci megállt és cigarettáját a vízbe hajította. Vöröses fény lobbant a Dunán s én ekkor azt láttam ebben a villanó-hamvadó fényben, hogy a siető-nyomuló hullámokon kígyók tekeregnek... kígyók, nyitva a szájuk és a nyelvükön hegyes igazságok sziszegnek.