Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ

Várkonyi Nándor: AZ ÁRNYÉKNÉLKÜLI EMBER
Sásdi Sándor novellái

Sásdi regényeit jól ismerjük; novelláskötetétől líraibb, személyesebb megnyilatkozásokat vártunk. A novellaköltő más távlatban áll tárgyával s az olvasóval is, mint a regényíró; nem vonulhat el, mint emez, a hosszúlélegzetű elbeszélés tárgyias, nagyarányú színfalai mögé; a szűk határ, a zárt történet rögtönös színvallásra kényszeríti képességeit s az íróban rejlő művészt állítja elénk. Sásdi azonban nem művész, ha ezt a fogalmat főként a formagondra, szigorú és elegáns arányokra, leegyszerűsített szerkesztésre vonatkoztatjuk, hanem inkább személytelen epikus, aki tárgyának csak eszköze, akin uralkodik a történet, amelyet elmond. Novelláiban kétségkívül mindvégig megcsillan a szerkesztés rutínja, a gyakorlott író vázlat-tudása, de személyisége nem lép közelünkbe s egyéni tehetségének ismert képe nem változik. Eredetisége nem a különös stílusban, alakrajzban, tárgyvilágban nyilvánul meg, hanem életszemléletében, abban a módban, ahogyan történeteit kifejleszti s egy jellemzőnek gondolt ponton lezárja.

Rövid, tisztarajzú elbeszélései mintegy tömörítve, kézzelfoghatóbban domborítják ki írói egyéniségét. Mint a vérbeli elbeszélők, az ösztönös epikusok, ő sem sokrétű; történeteit néhány alapvető élmény sugallja, tárgyvilága zárt, kerüli a puszta képzelet kalandjait, alakjainak sora nem végtelen. De ebben a zárt környezetben, a tipikus alakok mozgatásából mindig új meg új történet bonyolódik elénk, mert történetekben végtelenül gazdag a legegyszerűbb élet is, és mivel egyszerű, egyúttal mély értelmet takar és emberi tanulságoktól terhes. Sásdi ősélménye, melyet a gyerek ébredező szemével, fülével, agyával és szívével szívott magába: a baranyai magyar falu. Már magában véve zárt világ ez is, egy kis sarka a magyar glóbusnak, melyet sokan látnak pusztulásra ítéltnek; kivénült faj-töredék lakja a gyarapodás lehetőségei nélkül, népbetegségek pusztítják, az örökös küzdelemből eredő lelki bajok, amely küzdelemben az esendő jóság vívja örök harcát a rosszal. Sásdi testestől-lelkestől benne él ebben a harcban: a falu élménye a lelkiismeretén keresztül fogja meg. Ezért nem tud elszakadni tőle, ezért lát e szűk kör mélységeiben annyi problémát, minden mozdulásában új meg új drámát, amelyet ki kell bogozni, amelynek végére kell járni - nem azért, hogy megoldást találjunk, hogy nyugvópontra jussunk, mert hiszen ennek a szomorú küzdelemnek vége nem szakad, - hanem azért, hogy felvérteződjünk és el ne bukjunk, ha a lezajlott dráma ismét fenyeget. Mint a realisztikus írók közt oly kevesen: Sásdi idealista. Innen ered komoly, melankólikus hangja, gyakran szigorú haragja s a vidámság gyökeres hiánya. De tolla alól mégis melegen fakad az élet képe, mert szereti a népet, amelyről ítélkezik s mert nem ismeri, hanem tudja a történetet, amelyet róla ír. S itt van a titka annak, hogy ezek a nem derüben fogant s mulattatásra oly kevéssé szánt történetek mégis olvasottak és népszerűek.

A falut szereti Sásdi; az ő színpadának valóban hőse a paraszt. A másik élménye a városi kispolgárhoz fűzi s a kis zsidóhoz, aki a városban is, a faluban is kispolgár. De ez az élmény már kevésbé jelentős számára; a polgár figuráját kissé felülről kezeli s nem is mindig rokonszenvez vele. De önmagát itt sem tagadja meg, apróbb-nagyobb drámákat keres és sohasem válik riportszerűvé. Viszont ez az alak eleve jelentéktelen, kissé sekélyes, távolabb él az élet tragikumától, mint a paraszt s drámái inkább sablonosan mindennapiak, mint tipikusan emberiek. Mégis ki-ki tudott emelni ebből a rétegből egypár fínoman és maradandóan megrajzolt figurát, így a fiatal zsidólányt (Hanna nagy útja), akiben bizonyára sokan fölismerték magukat, vagy vágyálmaik teljesülését; - ilyen a nyeszlett, érzelgős fiatalember több regényében, vagy az a rejtélyes és céltalanul izgatott férfiú, kétségkívül maga az író, akivel első könyvében (Vadludak) leszámolt s aki nem is lép fel többé a színen.

Regényeinek ezt a világát látjuk viszont novella-gyüjteményében sűrítve, pergőbb ütemmel, mint valami gyorsan megforgatott kaleidoszkopban. Alig egy-két kitérés a megszokott környezetből: egy gyors és hideg biztonsággal felkapott lélektani röntgenkép, mely a kötet címét adta; egy kutya halála, kissé szimpla, de költői szimbolummal; gyerekkori emlék, a realitásnak avval a különös misztikumával, amelyben a gyermek él; a megfigyelés apróbb szellemi és ideg-izgalmai: ez minden, ami az író lelkének rejtettebb szögleteibe nyit egy pillanatra ajtót. Mint minden hivatott epikusnak, Sásdinak is megvan a maga írói magánélete, de ezt a lírát, mint amazok, ő sem meri közvetlenül feltárni, hanem átvetíti a regény objektív világába.

Viszont ezekben a sűrített adagokban jól megfigyelhetjük epikai módszerét: nem az élet nagy drámai jeleneteiben, nem jelentős és kiemelkedő pózokban állítja elénk alakjait (különösen a parasztot), hanem a legszürkébb mindennapi mozgás folytonosságában; kirobbanás alig van s bár érezzük, egyre feszül a húr, alakjai a filmelőadás részletességével csizmát húznak, ökröt itatnak, kapálnak, esznek-isznak előttünk s a döntő esemény úgyszólván két kapavágás vagy vacsoratálalás közben fordítja tovább a történetet. Ez is az élmény egyszerűségére vall, önkéntelenül alkotó írói munkára, keresetlenségre.