Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · M. POGÁNY BÉLA: CSALÁDI GYILKOSSÁG

M. POGÁNY BÉLA: CSALÁDI GYILKOSSÁG
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella
6.

Ha Szász nem is tudott semmiről, a család minden egyes tagja tisztán látta a helyzetet. Csak azok, akik között szerelmi viszony folyik, tudják elhitetni magukkal, hogy ügyességük túljár az emberek eszén. Hinniök kell ezt, máskülönben nem folytathatnák szerelmüket. Rogger és az asszony, tudtukon kívül, száz meg száz nyomát hagyta, hogy belső kapcsolatban állnak. Zsebkendők, holmik, arckifejezések, félreérthetetlen helyzetek, az ördög se tudná felsorolni mindazt, ami megcáfolhatatlanul elárulta őket mások előtt. A valóság az, hogy ezt az arcpirító, majd kétségbeejtő köteléket mindenki egyedül, önmaga számára fedezte fel az adott véletlenek bizonysága révén, de óvakodott bárkivel is közölni gyászos felfedezését. Ezt a titkot mindenki abban a hitben temette magába és hurcolta lelkében hosszú-hosszú éveken keresztül, hogy csakis ő a tudója, igyekezett hát elfelejteni, nem venni tudomást róla, másra gondolni, sőt bizonygatni, elhitetni önmagával, hogy optikai csalódás áldozata, nem is igaz, kizárólag az ő egyéni, piszkos, romlott képzelete és találgató aljassága ébresztette benne ezt a lehetetlen sejtelmet, amiért börtönbüntetést érdemelne.

Lelkében itt mindenki nagy bűnösnek érezte magát külön-külön, és ezt csak úgy vezekelhette le, ha fokozott szeretettel övezi az anyjától kezdve minden hozzátartozóját. Ezért volt oly hangos a szeretetük, a jóságuk, egymás imádata. A biztos sejtelmek azonban újabb és újabb tápot leltek, az együttélés túlfejlett érzékenysége mögéje látott az álcázott arcoknak, szemérmetlenül beleérzett mások belsejébe s megtudott oly dolgokat is, melyeket nem kellett szónak formába öntenie. Egy óriási, hangtalan, rettenetes, nyilt titok lengett itt a bútorok között és áradt a szőnyegekből, a fotelekből, az ágyak süppedt öbléből. Egy kimondhatatlanul szégyenletes titok állandó jelenléte fertőzte meg a levegőt, amit beszívtak és kileheltek, megfeküdte a lelkiismeretet, a tudatot, és keresztül-kasul keringett az összetartozó emberek lelkén. El kellett hazudni, meg kellett cáfolni ittlétét, s ezért volt oly nagy szükségük a nyájasság zajos cuppanásaira, szavak és simogatások kiáltó mákonyára, a családiasság zengő diadalára. Ezért kellett ragyogni az arcoknak és a szemeknek, egymás segítségére és támogatására sietni, folytonosan együtt lenni és kerülni a magányosságot, nehezen szétválni, mindenről másról beszélni és kiváltképpen a jelentéktelenről, a semmitmondóról, igen, akármiről, csak nem a legfontosabbról, a mindnyájukat megölő titokról. Igazolni lehetett ezt az élet nagy veszélyeivel, a bizonytalan jövő borzalmasságával, mert, jaj! mi történne velük, ha mindnyájuk alapja, a pénz kicsúsznék lábuk alól. Nem lehet a helyzeten változtatni, mert ha összeomlik a közös vállalat, ha a kitörő tragédia lángjai összeégetik őket, mi marad belőlük, hova mehetnek és mibe kezdenek. Így még biztos a helyzetük, de az uccára kerülnek, ha a fenyegető gazdasági helyzetben előlről kell mindent kezdeniök. Nemcsak apát, anyát veszthetnek el, hanem az egész családot, ezt a biztos fészket és összetartást, ami nem engedi elsüllyedni őket. Ennek pedig súlyos ára van... Igy viszont folytathatják a néma zsarolást apa, anya és a harmadik ellen, mindent megkaphatnak tőlük, mert muszáj nekik jónak, engedékenynek és bőkezűnek lenni; nem mozdulhatnak ki a kelepcéből a bűnösök; állandó elnézésre és hangtalan bocsánatkérésre kényszerülnek. A legnyomósabb érv nagytitokban nem az-e, hogy utóvégre a család fejének a dolga vállalni vagy elvetni a helyzet szégyenét, nem pedig az övék. Nem ők teremtették, ők csak elfogadták ezt az életet, amelybe belenőttek, belekeveredtek, ártatlanul, s nincs joguk hivatlanul beleavatkozni. A felelősség kizárólag egy ember vállára nehezedik s ez az apa. Az ő joguk legfeljebb az, otthagyni a zsíros fazekat, melyet körülülnek. Önmagában mindegyikük szentül hitte, hogy Szász mindenről tud; ha pedig tud, akkor beleegyezett, akkor ő is akarja. Ez hát az ő dolga, másnak semmi köze hozzá. És főleg, elkéstek már mindennel. Talán régen... akkor... mingyárt... lehetett volna, vagy legalább is akkor kellett volna tenni valamit, nem most. A bűn, amit belélegeztek, beléjük rögződött, ők is hozzáedződtek, belenyugodtak s úgy vették, mint megváltozhatatlan rosszat. Utóvégre, ha két púpja volna, akkor is az anyjuk! Ezt az Úristen mérte ki rájuk, semmit sem lehet tenni ellene. Amikor pedig már az Istent is belekeverték a játékba, nyugalmuk csaknem felhőtlenné tisztult. Az, hogy András találta ezt az életet a legkevésbbé elviselhetőnek, ez csak fiatalságára vall, az élet nemismerésére és arra, hogy a jómódban elpuhulván, nem tanulta meg a pénz értékelését.