Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 8. szám

HALÁSZ GÁBOR: "KÖNNYED" PRÓZÁNKRÓL

Jourdain úr ámult, hogy prózában tud beszélni. Ma íróink egyrésze nem győz eleget álmélkodni, milyen könnyedén, pontosan, utánozhatatlan eleganciával és civilizált fölénnyel beszél prózában. Mindegy, hogy mit: cikket vagy nagy regényt, csevegést vagy vallomást, ötletes megfigyeléseket vagy súlyos lélekrajzot egyforma biztonsággal és megbízhatósággal szállít. Úgy ír, ahogy a tornász tornázik; a legnehezebb nyujtógyakorlatok éppúgy sikerülnek neki, mint az egyszerű fogások. Lassan csapatba is verődik, akár a tornászok; a néző már alig tud köztük különbséget tenni, egy-egy szerencsésebb lendületet jutalmaz ítélő pontozással, a mesterség örömében egészen elfelejtkezve az egyéni stílusról. Nem is oly régen még különbözni akartak az írók, ma hasonlítani, a legjobban azok, akik az egyéniségre esküdtek fel. Pedig a feladat nem változott. Jó átlagnívó - minden irodalom büszkesége, az átlagnívótól elrugaszkodni - minden igazi író ambíciója. Egymást másolva nem lehet irodalmi nyelvet teremteni. Az irígyelt francia elbeszélő hang nem mesterségbeli megegyezésből született, hanem magányos különcségekből, nyelvi erőfeszítésekből, még szertelenségekből is; más a leszűrődött tisztaság, mint az elhatározott. A stílus még mindig az ember és nem a métier.

Különben a jó mesterember elsősorban az anyagát becsüli, tudja, mit mire szabad felhasználni. Nem a feltűnőt keresi, hanem a megfelelőt; érzékeli a rangkülönbségeket, az olcsóbb és drágább változatokat, amelyek a laikus számára egyformán tetszetősek. A mi mesterségükre büszke íróinkból éppen ez a csalódhatatlan érzék hiányzik: nem válogatósak, minden jó nekik, mihelyt jó és hatást ér el, nem inyencek, főleg nem szenvedélyesek; nincsenek különös részrehajlásaik, érthetetlen ellenszenveik. Mint az örökösökből, kiveszett belőlük a szerzés izgalma és az összehordott kincsekben gyönyörködés, csak a költeni tudás önérzete maradt meg.

Legjobban saját tulajdonságaikban tévednek. Könnyedségük nem pontos, eleganciájuk utánozható és fölényük nem civilizált. Az igazi pontosság nem a helytálló szó, hanem a helytálló fogalom. Stílusukban a szó túlmarkáns színészként mindig önmagát játssza, végletekig kiélezi a megjelenés hatását és elfeledkezik a szerephordó szolgálatról. Mindenfajta ábrázolás alapja, az alkalmazkodás hiányzik belőle. A kipróbált formulák lassan kelléktárrá gyűlnek össze; az író már nem a szemléletét próbálja megfogalmazni, hanem a kellékeket szemléli, méregeti, keresi bennük a meglepőt, a jól ismert eszközök között aránylag legfrissebben hatót. Olyan únott biztonsággal foglalkozik velük, hogy már csak átvitt értelemben meri használni a szavakat. Kiélte magában, mielőtt leírta volna őket, elvesztette a nevénnevezés szűz örömét és bátorságát. Egyszerre kényelmes és céltalanul erejét fecsérlő, szélhámos és áldozat. Egyre több idézőjelre van szüksége, egyre több fortélyra, trükkre és célzásra, hogy leküzdje a szavak nehézkedését és megközelítse a tényeket. Ahol új érzelmi telítettséget és képzettársítást kellene teremtenie, képtelen a régiektől szabadulni; de az ismertnek sem érzi a varázsát, csak kényszerét és szégyenletes voltát. Soha nem hallott énekek nem jutnak eszébe, de a macskát is röstelli macskának hívni. Ő az a kényeskedő, akit a klasszicizmus elutasított és a romantika megvetett.

Az eleganciából elengedhetetlen a tartózkodás, a fölényből a megbecsülés. Lehet valaki a szavak szerelmese, de ne legyen a szavak rouéja. Annál kevésbé, mert a stílus kötelez és maga után von minden más írói részletmunkát. A gyors kisüléseket hajszoló elveszíti epikus igényét, nem izgatják többé a kitalálható fordulatok, saját képzeletének a lehetőségei, félig érdeklik csak a magateremtette alakok, sorsukban nem érez kényszert és felelősséget, csak ürügyet a ragyogásra. A gondolatnak nem kiváncsi a menetére, az életnek történetére, a léleknek múltjára, nem feledkezik belé az emberi sokféleségbe; hozza az ötletet, a «leleplező» pillanatfelvételt, a típust, legfeljebb a figurát, az előlegezett végeredményt. Az action gratuite-re esküszik, hogy ne kelljen okról-okra haladnia; olyan utasra emlékeztet, aki csak az állomásokon néz ki a vonatból. És a pályaudvarok olyan egyformák!

*

Aki történeti érzékkel bír közöttük, szívesen hivatkozik tizennyolcadik századi példákra. Az egyetemes írnitudás korszaka volt, mint ahogy az egyetemes optimizmusé és ízlésé. A rossz mondatokat egyértelmű felháborodással utasították vissza Páristól Szentpétervárig, a jó mondatokat világsiker kísérte. A nyelvről kiderült, hogy civilizálható, folyamatos, értelmes beszéddé tudott válni a régi ünnepélyesség, a könnyedség mindenható lett, prózát azóta sem írtak tisztábbat. A civilizáció példáját pedig az időleges visszahatások és az elvesztett eredmények ellenére sem szabad elejteni. Tökéletesen igaz, csak éppen a követelés kevés. A tizennyolcadik század nyelvi eszményéhez hozzátartozott, a rengeteg vitából ítélve az alapja volt: a természetesség. (Persze nem az ösztönös.) A szellem százada senkit sem üldözött jobban, mint a minden áron ragyogni akarót, a henyén cicomázót, a szellemeskedőt, semmit sem becsült annyira, mint - a kor nyelvén - az egyszerűt és a fenségest. A wit-ek és a bel esprit-k vesszőt futnak a kritikai írásokban és vígjátékokban. Bármilyen elmélkedést ütünk fel, szinte szóról-szóra megegyeznek a vélemények. Hume például így ír a stílus egyszerűségéről és keresettségéről szóló esszéjében: «A túlsok díszítés bármilyenfajta alkotásban hiba. Szokatlan kifejezések, túlerős sziporkázás, kihegyezett hasonlatok és epigrammatikus fordulatok, különösen ha sűrűn térnek vissza, inkább eléktelenítik, mint szépítik az írást.» Mindig vannak írók, akik érdemnek tartják, «to have twenty insipid conceits for one thought which is really beautiful». De talán ez a pedáns filozófus zsörtölődése, akinek nincs érzéke a stílus érzékibb színei iránt. Hallgassuk meg a főarbitert, Voltairet. «Mindezek a játékok, fortélyok, fordulatok és ötletek, tréfák, rövid csattanós mondatok, szellemességek, amelyeket oly bőséggel ontanak máma, csak apró szórakoztató művecskékbe illenek.» Érdemes filozófiai szótárában az egész Esprit fejezetet elolvasni, ahonnan az idézetünket vettük, milyen éleslátással jelöli ki szűkreszabott helyét az alkotás eszközei között, mennyire megkívánja a hang emelkedését az emeltebb témánál. És milyen élvezettel idézi, gúnyolja, semmisíti meg a visszaéléseket, amiket nevében elkövetnek. Kazinczy is értette és gyakorolta a mindenekfelett egyszerűség parancsát. Mai szellemeseink Voltairet élvezik és a madrigálírókat követik.

*

De akad, aki nem nyúl ily távoli érvekhez, indokolása egyszerűen társadalmi. A magyar nyelv urbanizálódó folyamata, akárcsak a szokásoké, vagy népjellemé, feltartóztathatatlan. A polgárság századvégi lendülete birtokba vette a stílust is, először a hirlapok, folyóiratok, majd a könyvek területén, uralmát már nem lehet megdönteni. Mára nincs írni tudó, bármilyen stíluseszményt valljon is, bármilyen nyelvi emlékeket hozzon magával származásából és környezetéből, akinek nem ez a folyamatos, kiművelt, polgárosult nyelv lenne az alapanyaga. A külön cél ezen csak ékítmény, vagy tudatos átalakítás, a tagadással is meglevő erőket bizonyító. Az érvelést elfogadom, sőt tovább viszem. Ma a népi stílus is jó képviselőiben az irodalmi nyelv művészi átstilizálása, játékos áttétel az általánosból a különösbe, az országosból a helyibe, mesterséges tájnyelv teremtése. Ahogy az argot csak változat és nem cáfolat, ugyanígy a regionalizmus, amelyet a tegnap parasztirodalma másolóérzékével nem is ismerhetett.

Mégsem jogos az utoljárajöttek túlzott önérzete. A változott történeti tényezők alatt örök törvények érvényesítik erejüket, az új eredmények megvoltak máskor is, ha mindig újból elfeledkeztek is róluk. A századvég érdemét is csak vonakodva ismeri el az új stiliszta, a sima kortárs mellé emlékezve a peckes, feszes elődöt. Avultnak érzi és nem gondol rá, hogy csak a divat változott és nem a viselő eleganciája. Az igazi elegancia nem hiányzott az előző korszakokban sem; a kifínomodott nyelvi törekvések sűrű ritmusban váltakoztak vagy együtt futottak a nyersebb, dúsabb irányokkal, a választékosság jelszava a gazdagsággal. A valódi folyamat itt is, mint a szellem egész területén, nem az egyenes vonalú tökéletesedés, hanem folytonos újrakezdés és átmenet, hasonló ritmusok ismétlődése. Ahogy a polgárosodás más-más alakban, de mindig megvolt és időnként felerősödve kivette a részét a nyelvi hatásból. A negyvenes évek úgynevezett «forradalmi stílusa» rövid, szaggatott, sietős mondataival tudatosan polgári fegyvertény volt. Kazinczyék előtt már Kármán és Bessenyei hirdetik és hozzák az urbanitást, amely akkor volt olyan fordulatos, mint bármelyik mai írástudó csevegése. A régiségben a cicerói hang mellett elevenen élt az egyszerre választékosabb és mindennapibb, elegáns stílus élménye, a századokon át húzódó humanizmusban és a szélesebb köztudatban is. Tizenhatodik, tizenhetedik századi magyar leveleken végigkövethetjük a nyelvi kertészkedés, gyöngédség és fínomodás változó eredményeit.

De ha már a multja sokszínű volt, miért kell az urbanitás mai, legegyetemesebb alakváltását csak a könnyedségre szegényíteni? És miért lenne a könnyedség egyféle? Mintha a francia századforduló kiművelt ízlését csak a francei áttetsző próza képviselné és nem éppen annyira, vagy még inkább Bourget kimértsége és Proust elomlása, Barrčs érzékisége és Gide puritánsága, vagy Valéry elvontsága. Mintha az új angol regényben csak Huxley ötletei lennének a kor színvonalán állók, a többiek nehézkesebb írása nem. A gazdagult városi anyagnak megfelelően nőtt meg mindenütt a kifejezés alkalmazkodó képessége, a társalgástól a nyomor nyelvéig, az árnyaló elemzéstől a brutális szemléltetésig, a színektől a nyomasztó szürkeségig, az olajozott siklástól a csikorgó zakatolásig. Mindez belefér a választékosságba; a stílus mai urbanitása százfelé nyilalló, erőfeszítésekkel teli, mint ihletőjének, a nagyvárosnak az élete. Nem urbánus ellenben az érzelmi vagy értelmi konvenciókban elkényelmesedett nyelv, akár város, akár vidék foganta, akár népiek, akár műveltek a fogások, amelyek leplezni próbálják belső gyengeségét. Van igazi és álpróza; a sallang akkor is rossz, ha fordulatosságnak hívják.

*

Az író ezt mondja:

Nem érdekelnek az új indokolások és a régi analógiák, csak a művészetem érdekel. Nem törődöm a visszaélésekkel, én tehetséges vagyok. A művészet biztonságérzet, az erőfölösleg játékos kedvtelése, büszkeség, hogy rugalmasan követi a toll a gondolatomat, megnyugtató tudat, hogy ami papirra kerül, minden izében kielégítő, találó és formás lesz. Pontosan fedi a közölnivalót, de egyben érzéki szépségét is csillogtatja, örömömet is elárulja, amit egy váratlan megoldás felett érzek; egyszerre tanusítja az én megbízhatóságomat, a nyelv értékét és az élet kimondható gazdagságát. A könnyedség, amivel kifejezem magam, alapjában hódolat a kifejezésnek és az a meggyőződés, hogy a legrútabbat, a legsivárabbat, a kétségbeesést, az undort, a felháborodást is formálni kell, hogy ami alaktalan, az erőtlen is, ami túlságosra méretezett, szétfolyó, ami ordító, attól megsüketülnek a fülek és nem hallják a hallanivalókat. Mosolyogva tudok tombolni, amire sem az egészségesek, sem az őrültek nem képesek, csak én, a művész. És a mosolygás semmivel sem érdekel kevésbé, mint a tombolás; írni van olyan izgalom számomra, mint az életet figyelni. Önző vagyok, magam éppen úgy szeretek kielégülni, mint az emberek, akik számára írok. Kényes ízlésű vagyok, csak akkor hiszem, hogy igazam van, ha szépen mondom el. Ötleteim áradnak; miért takarékoskodjam velük? Mindent meg tudok valósítani, amit akarok, könnyedén, fényűzően, előkelően. Miért tetessek erőlködést, hajszoljam a kimondhatatlant, hordozzam a megváltó szándékot? Ezt átengedem a rossz íróknak.

A kritikus így felel:

Szeretem az önérzetet, de a megelégedésre haragszom. Arra való vagyok, hogy megzavarjak, kételyt támasszak és tovább hajszoljam a nyugodtan pihenőt. A jó eset az, ha csak visszhangozom az íróban magában megszólaló aggódást. Mert a művészet elsősorban hiányérzet, elégedetlenség a meglevővel, akár az élet alkotta, akár mások, akár a régebbi én; innen a nem szünetelő vágy, teremteni, különbözni és felülmúlni saját megvalósításait is. A tehetség egyszerre erő és igény, egyik sem mondhat le a másikról. A kifejezés sem puszta erőgyakorlat, ahol a megszokás már észrevétlenné tette az izmok játékát, hanem a nagy mutatvány, ahol a művésznek és a közönségnek lélegzetfojtva kell ügyelnie a legkisebb mozdulatra. A könnyedség hozzátartozik a produkcióhoz, de tartozzék hozzá a veszedelem is, különben érdektelen lesz az egész. A veszedelem az írásban: vállalni a téma követelményeit, a legnyersebbét is és hozzáidomulni a hanggal, a legkulturáltabbal. A klasszicitás nem a kikerült, hanem a legyűrt romantika, nem a mosolyogva tombolás, ami ötletes játék, hanem az úgy átkozódó, hogy feledtetni tudjon minden hozzátapadt olcsó, rossz hatást és megrendítsen azzal, ami elriasztani szokott. Könnyű a nevetésben elegánsnak lenni, tessék a sírásban, pátoszban, haragban, gyűlöletben, az elemi, nehéz érzésekben azzá válni. Mert a jó író mindezeket nem engedheti át a rosszaknak, aminthogy nem engedheti át az érzelgősséget, hősködést, prófétaságot, borzalmakat, bűnügyet, izgalmakat sem. Mindent kisajátít, hogy a maga kohójában ércet ötvözzön belőlük. A jó író az, aki ugyanazt akarja, mint a rossz író, csak máskép csinálja. Nem pedig fordítva, ami szellemeskedő legjobbjainkkal oly gyakran megtörténik.