Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · FIGYELŐ

Ádám Zsuzsa: PIRANDELLO LEGSZEBB NOVELLÁI
Pesti Napló Könyvek

A novellás kötet nem műfaj, még csak nem is mű, csupán véletlen materiális külsőség, utólagos technikai megoldása az egymástól független s külön-külön életre született novellák megőrzésének. De mint ahogy szirtfokról szirtfokra csak a közbül kifeszített kötél segítségével jut el a turista, úgy kell Pirandello novelláinak olvasása közben folyton lesni-bogozgatni az író intencióit, hogy az egymást követő darabok egymást kiegészítő hatásából okulva bizonyos időn túl már közvetlenül is megértsük, amit egy-egy novellájában mond.

A kezdetben gyorsan és szélsőségesen váltakozó impressziók zavarba ejtik az olvasót és nyugtalanítják a lelkiismeretét. Hátha mégis téved, hátha ő a hibás abban, hogy ezt az írót hol megdöbbentőnek, hol bosszantónak, hol megrázónak, hol meg csak idegesítőnek érzi. Alig érthető ekkora egyenetlenség a pályájának delén már túlhaladott s jelentékeny írónál! S mekkora a meglepetése, amikor arra a paradox felfedezésre jut, hogy ennek az egyenetlenségnek oka - az egy-hangúság, az írói előadásnak állandóan azonos modora. Mert van olyan téma, amelynek kezelésében ez a modor - éppen a téma drámaisága miatt - szaggatottságával a titokban feszülő tragikum elektromos töltésű felhőit idézi fel; míg más, epikaibb témák előadásánál ugyanez a modor a dolgok egészét lekicsinylő kivonatolás, a frivol elnagyolás benyomását kelti. (Pirandello nyelvén szólva: számtalan téma keresi a maga formáját, de csak egy írót talál, aki nem hallgatja meg esengésüket, csak a maga hangját hallatja.)

Kivonat! Erre a szóra forma és tartalom egyszerre lebbentik fel titkaikat. Mert Pirandello novelláit nemcsak a megjelenítő művészettel ellentétes elbeszélő hang jellemzi, hanem ennek az előadásnak szinte pontozó sietsége. Ezek a kivonatok inkább csak vázlatok s egyenest úgy hatnak, mintha még megírásra váró témáit mondaná el egy író. Ez az író azonban hangjának nyers őszinteségével érezteti, hogy nem! igazán eszébe se jut a témákat kidolgozni, hogyisne, hogy még ő se azt mondja el, amiről szó van, még ő se azt mutassa meg, ami a jelenségek mögött rejtőző igazi lényege a dolgoknak!?

Formában és tartalomban ez a pirandelloi szándék végső szava: a jelenségek mögé tekinteni. S mondhatunk-e többet, nagyobb dícséretet, mint azt, hogy esetről esetre átjár bennünket a döbbenet: ezt mi is pontosan így láthattuk volna, ha nem zsongít el bennünket is az életnek az a szüntelen ringatása, amelynek - a halál magaslatának távlatából - megállj-t parancsol a pirandelloi elme ereje. Olyan markoló impresszió ez, amely alól aligha szabadul egyhamar az olvasó. S Pirandelloban olyan ismerősre tesz szert, kit egyhamar el nem felejt.

És a novellák? Közel húsz novella között pontosan négy van, amely még másnap is él az emberben. A többi beleolvad a «Pirandello» című mozaikba. (Aki már kulccsal a kezében akarja megközelíteni ezt a megdöbbentően érdekes világot, annak ajánljuk, hogy kezdje meg utazását a két remek bölcseleti monológon, a «Hirek a nagyvilágból» s «A halál árnyékában» címűeken.)

Mindebből nyilvánvaló a tanulság, hogy a szemlélet eredetisége s a gondolati magasságokban való térhódítás nem teszi fölöslegessé, sőt fokozottabban megkívánja a zseni formateremtő erejét. Pirandello elbeszéléseiből éppen ez hiányzik: az egyéni művészetnek az a varázslása, amely itt is megtalálta volna a módját annak, hogy - a pirandelloi szándék csorbítása nélkül - felidézze a többféle hangok zsongásának legalább azt a minimumát, ami nélkül nincs élet, csak értelem.

Az igazán nagy elbeszélők felejthetetlen műveket s nem felejthetetlen benyomásokat hagytak hátra. Kicsit bátortalanul, de mégis kimondjuk: Pirandello nem tartozik ama nagy elbeszélők közé. S lehet-e annak más oka, mint az, hogy ennek a nagy írónak nem az elbeszélő művészet az igazi területe.