Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · KÖRMENDI FERENC: KIÁLTÁS A VÁLSÁGBÓL

KÖRMENDI FERENC: KIÁLTÁS A VÁLSÁGBÓL
Földi Mihály könyve - Nyugat-kiadás
2. A GONDOLAT

Válságban élünk: válságban van a gazdaság, a politika, a társadalmi és termelési rendszer, a szellem; a civilizáció s a kultúra. A válság univerzális mibenléte nem konjunktúra-szerű, jelen van mindenütt és mindenben, sem fogalmi, sem földrajzi határai nincsenek. Erői elsődlegesek és mindent áthatók; következményei katasztrófával fenyegetnek. Oka kettős: az egyik az élet anyagiasodásának túltengése, a másik a szellem erejének hanyatlása; az előbbi erőszakosan fokozza az utóbbit, az utóbbi viszont kényszerűen, tehetetlenül tűri, tehát erősíti az előbbit. Jelentkezési formája: a káosz, az eszméletlenség és a céltalanság; eszköze a jelszó; áldozata: az anyagi nélkülözések közepette sínylődő tömeg s a szellemiség színvonaláról zuhanó egyén. Célja: a katasztrófa, az általános vagy részleges diktatúra, a bellum omnium contra omnes: az új barbarizmus. Orvossága: anyag és szellem egyensúlya, embernek és Istennek jogaikba való visszahelyezése, egymás által; egy új humanizmus a szellem szolgálatában, s egy új theokrácia, Isten szolgálatában. Ez teszi az embert urává az anyagnak. - Az orvosság éppen olyan univerzális, mint a baj.

Jó, mondhatná valaki, a gondolat szép, de hogyan jutok általa egy falat kenyérhez? hogyan oldom meg vele a magam válságát?

Nem erről van szó. Részletkérdések felől máshogyan mint részletekben nem lehet gondolkozni; részproblémára részmegoldás jut. A gazdasági válság részleges enyhítésére gazdasági eszközökhöz kell folyamodni: az anyagi elzárkózásra az önellátási rendszer kísérlete a válasz; a nemzetközi pénzforgalom és pénzértékelés megbénítása e magasabbrendű rendszert a kezdetlegesebb cserekereskedelemmé fejleszti vissza; a termelési és fogyasztási rend részleges csődje rendszerkereszteződésekkel, fél-megoldásokkal való kísérletezésre kényszerít. Mindez éppen annyira részletkérdés, mint amennyire részletkérdés az, hogy ahol hiány van valamely nyersanyagban, ott megfelelő s akár meg sem felelő pótanyagról kell gondoskodni; ahol az értéktelenségig vagy inkább az értékesíthetetlenségig túltermelődik valamely érték, ott - nem kellene ugyan, de - elégetik, tengerbelökik, rohadni hagyják és kipusztítják a búzát, a kávét, a gyapjúültetvényt, a gumitermő-fákat, a háziállatot. A szellem válságát legjobb esetben narkotikumnak számító s gyakran annak se jó szellemi pótlék-panccsal, a mérgezett betű moslékával, átlagszórakozással s még ez alá is aljasított «művészetekkel» igyekeznek enyhíteni, álcázni, nemlétezőnek hazudni. Mindez: részlet. Megoldása, - néha emberfeletti erőfeszítések árán, - itt egy harapásnyival több kenyér, ott egy korttyal több friss víz, a szellem szomjasai számára. S mindez, természetesen, részletmegoldás.

A kérdést azonban a maga alapvető és átfogó mivoltában kell felvetni, és alapvető, átfogó választ kell keresni. Ahol a betegség a gyökeret, a törzset s a lombozatot egyszerre támadja meg, ott hiba s hiábavaló arról gondolkozni, hogy mi gyógyítandó először vagy egyáltalán: ha az orvosság nem egységesen és általánosan hat, a beteg elpusztul.

A világkrízisnek pedig, véli Földi, nem vet gátat semmiféle részletorvosság. Hiába hívod egységbe jóllakottakat az éhesek ellen, a szegényeket a gazdagok ellen, a sárgákat a fehérek ellen, a nyomorékokat az épek ellen vagy a vidámakat a szomorkodók ellen. A válsághangulat a válságtól való félelemből ered, a válságjelenség mögött bújik meg az igazi s az egyetlen ellenség: a szellemellenesség, az új barbarizmus. Ez ellen kell egységbe forrasztani azt, aki ellen támad: az embert s az Istent. Az orvosság, mondja Földi, Isten, az istenhit, egy új theokrácia, amelyben a vallásosság nem csupán múlhatatlan része a világképnek, hanem az emberi életérzés alapja. «Világ polgárai egyesüljetek!» követeli Földi s itt természetesen nem az osztály-polgárra gondol, hanem az univerzális emberre, a szociális emberre, egy új vagy megújhodó gazdasági és szellemi rend «polgári szocializmus»-nak nevezett keretében; «világ vallásai, világ istenhitei egyesüljetek!» kiáltja az író. Az univerzális ember ebben a szintézisben diadalmaskodhatik a fenyegető új barbarizmus fölött.

Isten és istenhit? kérdezik majd a kételkedők, az oktalanok vagy a rosszhiszeműek, nem túlságosan gyakorlatiatlan-e ez a megoldás? nem forradalom-gyanús? nem reakciós kísérlet? Ez is és az is, a nézőpont szerint. Mert reakciót jelent az anyag túltengése ellen és forradalmat a szellem tagadói ellen; hitében Isten s igenlésében az élet iránt pedig talán gyakorlatiatlan is, vagy inkább általánosítható. De a gondolatnak éppen az az ereje, hogy általánosít. Mert mindenkinek az életében volt, vagy lesz egy pillanat, amikor egyedül marad önmagával s ebben az emberi egyedüllétben találkozik Istennel, az isteni gondolattal, s aki e szót jobban kedveli: a Szellemmel. Aki pedig már átélte ezt az egyedüllétet és ezt a találkozást, tudja, hogy a közösség számára megfogalmazott gondolatnak általánosnak és egyetemesnek kell lennie: részleteiben azonban csak ki-ki önmaga számára oldhatja meg a kérdést.