Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám

Fejtő Ferenc: Zágrábi utinapló

Szülővárosom

vagy Zágráb, pedig nem benned születtem, mégis a te öledben érzem magam csak egészen otthon. Megmaradni nem tudnék benned, élni nem tudnék itten, hiszen idegen a néped, más a nyelve és a sorsa is más, bár hasonló. De ki is tud élni a szülővárosában? A szülőváros nem az a hely, hol az ember élni tud, nem is az a hely, ahol megszületett, a szülőváros az a hely, ahol az ember anyja közelében érzi magát és ahol gyerek volt. Nekem itt fekszik anyám a Mirogojban, te őrzöd és itt voltam gyerek is, kamasz is és csak véletlenség, hogy nem itt születtem.

Kellemes város vagy, Zágráb, szépek és ízlésesek a házaid, szeretek járni uccáidon. Szeretek járni a keskeny Ilica üzleti zűrzavarában, a Jellasics-téren, annak a Jellasicsnak a terén, akinek kivont kardja a tér közepén Magyarország felé mutat, kár, hogy nem másfelé húzta ki a kardját akkor, kár, hogy nem hazámfiával, Kossuthtal szövetkezve húzta ki s az is kár, hogy miért nem. De ez a nagy tér szobrával közepén és kellemes barna házaival körül s a virágárusok bódéival és a népességgel oly színes, eleven, mintha a tenger mellett lenne. Ha szimatolok, érzem már a tenger szagát is, nem képzelődés: a halpiacról hozza a szagot a szél és a halak az Adriából jönnek ide valóban, ha nem is önként jönnek. Szeretem a Zrinyevácot is, ezt a szimmetrikus parkot a filagóriával, ahol annyiszor hallottam a katonazenét s különösen a csengetyüt, a csengetyüért hallgattam a zenét is, mert nagyon jól esett a tiszta hangja. A Tuskanecet is, a te Városligetedet, ezt a dombra épült erdőt, ahol krikettet játszottam, s néztem a lányok után, ébredő vágyakozással. A Dómot, a szigorú nagynénit, akitől mindig borzadtam kissé, de jól esett tudni, hogy ott van, ahol van. Az ódon felsővárost, patriciusi és hivatalnoki levegőjével, mely olyan, mint a mi Várunk. Most békességben él a Kaptól és a Felsőváros, a szabad és királyi, - megférnek az alsóvárossal, amely kereskedik és zsibong: de a látszólagos békesség mögül, aki figyelmesen fülel, kihallja a Püspök és a Világi Hatalmak folyton folyó párbaját és közös megvetésüket a plebejus alsóváros iránt. Kedves ez így is, az embernek minden kedves szülővárosában.

Majd elfelejtettem színházadat, ezt a sárgásbarna, reneszánszutánzatot, - olyan a színe, mint az Erzsébet-hídnak - s olyan könnyed, behízelgő, dallamos is. Épültél is azóta, Zágráb, nagyváros lettél, negyedmilliós, vannak új palotáid és villáid is, de azok, ne haragudj, nem érdekelnek, hiába büszkélkedsz velük. A régiek érdekelnek, amiknek közük van gyermekségemhez. S megvallom, tetszenek lakóid is és irígyellek értük. Férfiaid hangosak, jókedvűek, barnák, - asszonyaid és lányaid jóalakúak, szinte mind szép lábakon járnak, feszülő mellekkel, egészségesen, kissé gúnyosan néznek a szemembe, nem szépek, de erősek, nem egyének, de egy fajta, amely még ép, egyformák, szőkék vagy barnák, kék szemekkel és ha mosolyognak, kivillan a harminckét foguk, hibátlanul és fehéren.

Laku nocs! -

mondják a zágrábiak este, «könnyű éjszakát». Úgy érzem, igen mélyről jön ez a fínom köszöntés, valahonnan a népből. Könnyű, nem egyszerűen: jó éjszakát az kíván, akinek a nappalja nehéz és verejtékes. Gyöngéd, szomorú, kedves üdvözlet, mi is így kívánhatnánk egymásnak nyugalmas, könnyű éjszakát.

A nővéremet

nyolc éve nem láttam, azóta asszony lett, gyereke született s most gömbölyödő hassal fogad, ez a meglepetés. Zavarban vagyunk egymással, köhintünk s nézegetjük egymást, nem tudjuk, mit beszéljünk, elidegenedtünk. Egy anyának gyerekei vagyunk és hasonlítunk egymáshoz. A férje vöröseshajú horvát, kémleli, hogy mit szólok a gyerekükhöz. Ülök a székben és nézem őket. Az ablakon át látni a Szljemét, felhőket füstölög. Eszembe jut az Erzsébet forrás jéghideg vize, hogy a napra tettük melegedni. Eszembe jut, hogy hányszor az ágyába bújtam a nővéremnek, átölelt és mesélt és egyszer csak nagylány lett és nem bújhattam az ágyába. Aztán udvarlók kezdtek hozzá járni és engem előre küldött, amikor a Tuskanecen sétáltunk és én ki nem állhattam őket, bosszút forraltam. A muraközi cselédlány a konyhában valami vontatott nótát énekelt. Azt mondtam, hogy szép nagy az ötéves gyereke és apjára hasonlít és elsírtam volna magamat, ha nem lennék férfi.

A piacra

is elmentünk, a nagy piacra a Jellasics-tér felett. Nagyapámmal sokat jártunk a piacra, akkor még a Jellasics-téren volt, nagyapám költött föl, jókedvű öreg volt, maga vásárolt be mindig, hatkor reggel mentünk a piacra és én vittem a kosarat, mint most. Cukrot vett nekem és ha volt, fügét, mindig mondott valami érdekeset, szidta a nagymamát, hogy nem tud bánni a cselédekkel és szidta a kormányt, mert drágaság van. Szép ősz kecskeszakálla volt és lassacskán fölibe nőttem, lóbáltam a kosarat, míg ő végnélkül alkudozott és mindig olcsóbban vásárolt, mint más. Kár meghalniuk a nagyapáknak, mindenkinek kár meghalni, akihez az embert emlékek fűzik, ahogy kár volna és igazságtalan, ha a Jellasics-tér egyszer csak megszünne élni. Tág cimpákkal szíttam az édes, az émelyítő halszagot.

Vásároltam is, játékot az öcsémnek. Kis parasztfiútól vásároltam, alig volt nagyobb, mint a nővérem fia, magagyártotta vitorlásokat árult, néhány fillérért. Kifizettem az árát, visszanéztem rá, boldog mosollyal számolta át a másik kezébe a hat dínárt. Aztán csirkét vettünk, a tiszteletemre és a kofa magyarul beszélt és magyar is, Zlatina mellől. Öreg, fonnyadt, sovány parasztasszony volt, amilyenek nálunk, ügyefogyottan pislongott ránk. Kérdezni akartam tőle egyetmást, de csak azt kérdeztem tőle, hogy van? Köszönöm kérdését, - felelte, - vegyék meg a csirkét. Ennyiből állt a beszélgetésünk.

A rokonság

dícséretét kellene énekelnem, a rokonságét, amely bőkezűen etetett és itatott, csirkehússal, tésztákkal, s borral, emlékezetes szeretetreméltósággal. A rokonság nem is érdektelen, emberek ők is, tragédiákkal, bogarakkal, veszekedésekkel és elbújó gyengédséggel. Anyám nővére ma is szép asszony, büszke vagyok rá, anyám is ilyen lenne, még szebb és fiatalabb, ötvennyolcéves, ha élne. Tóni néni azonnal megigazította a nyakkendőmet, amit egyesegyedül az ő kedvéért húztam fel a kánikulában. Szakértő szemmel fedezi fel a nyakkendők hibáit és figyelmeztet, hogy ideje volna levágni a hajamat - míly alkalom arra, hogy megsímogassa, - a hajamat, mit néhány napja vágattam le, őrá való tekintettel, kínok között. Tóni néni jókedvű és vicceket mesél, néhány éve hagyta ott a férje, hirtelenül, huszonöt éves házasság után. Soha nem volt közöttük nézeteltérés, két gyereket neveltek művésszé. Tóni néni maga is művész volt és sokáig csengő szopránt énekelt a Dómban. Egy este azt mondta a férje, hogy mást szeret, az öreg bakkecske, fiatalabb húsra éhezett meg. Tóni néni otthagyta szemrehányás nélkül, fínom asszony, csak a rendetlen nyakkendőkre haragszik. - Veszekedtetek? - kérdem tőle, közbevetve. - Sohasem - felel és másról beszél. Nincs ránc gömbölyded arcán. A fia külön tanulmány, legkedvesebb barátaim egyike, karmester és zeneszerző. Mogorva fickó volt, mint gyerek is, szobájába tilos volt a bemenet, csak engem oldott fel a tilalom alól az egész rokonságban. Engem beavatott a Beethoven szonáták és Wagner rejtelmeibe, aminthogy beavatott nagy villanyvonatának rejtelmeibe is, amellyel órákon át játszottunk, zenedrámákat költve hozzá, szabályos bonyodalmakkal, közösen. Anyám halála után a használt ruháit is én kaptam néha, emlékszem, volt egy szép fekete bársonykabátja, azt szerettem volna, de sosem kaptam meg. Le is vagyunk fényképezve egymás mellett, sorban állunk, ő a legnagyobb, utána öccse, a hegedűművész, aki most Párisban tanít és hangversenyez, aztán jövök én, a legkisebb, vállamra hulló hullámos hajjal, nagy szemekkel és trombitával a kezemben, báván. Tőle tanultam életem egyik törvényét is, egyszer, búcsúzásnál. Mikor meg akartam csókolni, megfogta a kezemet és gyengéden hátrataszított: - Nur keine Sentimentalität - mondta a taknyos. Most is az élete jeligéje, szüksége van rá, amint nekem is. A rokonság nem szereti, kiállhatatlan különcnek tartják, akiben nincs szeretet. Irígylem is ezért a közhiedelemért, megengedheti magának, hogy csak akkor legyen jó és kedves, ha igazán az és akkor is kitüntetésnek veszi mindenki, akihez az. Engem kedves fiúnak ismer a rokonság, udvariasnak, akinek meg lehet igazítani a nyakkendőjét és akitől számon lehet kérni az illemet. Ő nagyhajjal jár, kopottas ruhában és nyakkendő nélkül, apacsingben. Tekintélyes állása van és nem reprezentál. Csak akkor reprezentál, ha leül a zongorához. Ő tanított meg Debussyre és Stravinskijre, ő játszotta nekem először a Seherezádét, most is oroszokat játszik, régieket és ujakat, lágyan, alig hallhatóan, de ha belevág a zongorába és viharzani kezd és fokozza és idézi a nagyzenekart, olyan hatalmas, mint egy varázsló, - akkor szégyellem és sajnálom, hogy a szavakkal való alacsony művészkedésre adtam magamat s kifejezetlenül maradt bennem a zene, a családi, anyai örökség.

A család rémét

is meglátogattam, Jenny nénit, a Svarzov Dómban, valami szeretetházfélében, a városon kívül. A család és a cselédek réme volt Jenny néni, azért is került ide, a legjámborabb s béketűrőbb cselédlány is káromkodott és fejéhez vágta a lábost, ha kiment a konyhába, olyan hegyes volt a nyelve. Régen is az volt, Jenny néni, fínom, őszhajú intrikus, fiatalon maradt özvegy. Én se szerettem, mert mindig figyelmeztetett, ha morzsát ejtettem a szőnyegre és én mindig leejtettem a morzsát. Egyszer, emlékszem, nagyon összesírtak Nagyanyámmal, sírtak, jók voltak hozzám és ő sem szólt a morzsákért hetekig. Megsajnáltam nagyon őket, hogy olyan szomorúak, a balkonon lengett a háromszínű zászló, nálunk is egy cseh ezredes lakott, aki szépen játszott a pianinón, virágos bakák mentek az uccán. Kérdeztem őket, mért sírnak, azt mondták, a háború miatt, mert sokan meg fognak halni. Hetek mulva kottyantotta csak ki a szakácsnő, amikor a mamámról beszéltem néki, hogy a mama nem jön már vissza, mert meghalt Zágrábban és már el is temették. Akkor értettem meg, hogy miért sírtak, hogy nem a háború miatt sírtak és voltak jók hozzám. Ezért is látogattam most meg a Svarzov Dómban, mikor már béna a lába, mind a kettő s nincs szőnyege sem, amiért pöröljön. Jenny néni nem ismert meg, nem tudta, ki vagyok és amikor megneveztem magamat, azt mondta, lehetetlen. A kezével mutatta, hogy milyen kicsinek kellene lennem még és hitetlenül bólongatott a fejével, nem is örült. Most értettem csak meg, hogy mi az igazi öregség, mit jelent olyan mélyen belesüppedni a multba, mint Jenny néni a karosszékébe a béna lábával. A világ egy ponton végérvényesen megállt, befejeződött, én még tizenötéves vagyok, vagy még annyi sem, a földre szórom a morzsát, matrózingben járok és furcsákat kérdezek. Aki ott ülök most előtte, az csak egy árnyék, amit el kell hessegetni, mert kellemetlen híreket hozok az idő múlásáról és a halálról, ami az idő mögött leselkedik, mint egy rossz szobalány az ajtó mögül. - Igaz-e, hogy megnősültél - kérdezi hosszú hallgatás után, de nem is figyel a válaszra, az esze messzejár. Rossz szag van a Svarzov Dómban, rossz szagúak az öregasszonyok, akik itt laknak. Jenny néni elaludt a karosszékben, felállok, lábujjhegyen kisompolygok és nagyot lélegzem a friss levegőn.

Józsi bácsi

következik. Azt hiszem, a család nagyon szegény lenne Józsi bácsi nélkül és minden rendes családnak megvan a Józsi bácsija. Józsi bácsi magas, komoly, szép pocakja van, nagy őszülő horvát-magyar bajsza és bizalmas gyerekarca, pedig jóval felül van az ötvenen. Józsi bácsival gyerekkoromban rendszerint haragban voltam. Súlyos nemzeti ellentétek voltak közöttünk. Néki meggyőződése volt, hogy mi gazemberek vagyunk, és elnyomjuk őket és az utolsó szálig agyon kellene bennünket durrantani, hogy írmagunk se maradjon. Szép egyenruhája volt, Szokol-egyenruhája, ideges lett, ha magyarul beszéltünk a nagyapámmal és különösen akkor haragudott, ha azt mondtam, hogy Zrinyi Miklós mégis csak magyar volt. Súlyos ellentétek voltak közöttünk, megmondtam néki, hogy ha nagy leszek, megpárbajozok vele a magyar nemzet becsületéért. Ilyen hazafi voltam akkor. Egyszer igaza is volt és ezért pláne megharagudtam akkor. Nagyanyám, szegény, gutaütést kapott, mindenről tudott és mindent megértett, de a szája máskép járt, mint ahogyan az esze akarta, nagyon kínlódott. Ebédnél ültünk, rámnéz nagyanyám s azt mondja: kérek sót! Nyujtottam neki a sót, nagyanyám arcán kiüt a veríték, gesztikulálni kezd remegő kezével, könnyes lesz a szeme és azt hajtogatja: nem ezt, a sót, a sót! Rémület fogott el és sajnálkozás. Józsi bácsira néztem, aki sápadtan ült és a többiekre, akik fészkelődtek és ostobán, durván kitört belőlem a nevetés. - Mistvieh! - kiáltott rám Józsi bácsi. - Schweinehund! Marsch hinaus! - És kifutottam a szobából, az ágyra vetettem magamat szégyenemben, a párnát haraptam s nem mentem uzsonnázni sem és vacsorára is erőszakkal kellett vinni, napokig nem mertem senkinek sem a szemébe nézni. Józsi bácsit pedig gyűlöltem, határtalanul, mert igaza volt.

Józsi bácsi most már nem olyan heves patrióta, mint régen, egyenruháját se hordja többé, mert nem szabad és én is rájöttem közben, hogy ő a legjobb és legárvább rokonom. Az uccán találkoztam vele, vártam, mert tudtam, arra kell jönnie a hivatalból s köszöntem néki - Guten Abend Herr! - Szórakozottan visszaköszönt, - Guten Abend - és továbbment. Utánaszaladtam, közel léptem hozzá és hangosabban mondtam: - Guten Abend, Herr! - Akkor rámnézett Józsi bácsi, szája szétnyílott, gyerekszemei felragyogtak, elejtette az aktatáskáját, földreejtette, úgy ölelt meg, mert a legkedvesebb nővérének fia vagyok. Aztán eltólt magától, felöltötte régi, szigorú, patrióta arcát s rámrivallt:

- Bist meschüge geworden?

- Mért? - kérdeztem riadtam. Mért lennék én mesüge? - Felébredt bennem újra a régi dac, talán megint Zrinyiről lesz szó, vagy az elveimről, amelyek mindíg mások, mint a család elvei, a nagybácsik és nagynénik, apák és nagyapák elvei.

De Józsi bácsinak most nem az elvek ellen volt kifogása, hanem a házasságom ellen, amelyet szegényen és szegénnyel kötöttem, bizonytalanul, egzisztencia nélkül. Józsi bácsi keményen ellenez minden házasságot a családban, minden házasságot személyes sérelemnek érez. A rossz nyelvek beszélik, hogy néki is volt valakije, akit szeretett, rakta is félre a pénzét, hogy otthont alapítson, de mindig közbejött valami. Apját és anyját tartotta el s nem akarta otthagyni őket s a lányt sem akarta odavinni az öregekhez. Aztán öccse ment tönkre Pólában, azt segítette ki, most Tóni nénivel él együtt, sohasem fog megházasodni, az a lány is régen asszony, gyerekei vannak és a fényképe is lekerült a falról.

De azért nem kell azt hinni, hogy szomorú ember a Józsi bácsi. Akkor láttam meg igazi valóját, amikor elvitt kirándulni Samoborba. A vicinálison találkoztunk már barátaival. Az egyik hórihorgas, nagyszakállú nyugdíjas vasutas, a hasa annyit nyomhat, mint én szőröstől-bőröstől, a Rübezahl jutott róla eszembe a meséből és én olyan voltam mellette, mint a vándorlegény, akit Rübezahl megleckéztetett. A másik barátja könyvkereskedő, valamivel soványabb, a könyvkereskedők ritkán szoktak nagyon meghízni, szintén rövid túristanadrágban és kövér hátizsákkal. Mikor megérkeztünk a faluba a hegy alatt, - szép nemes falu volt ódon kúriákkal, parkokkal, kastélyokkal és cifra parasztlányokkal - villásreggelivel kezdtük a kirándulást. Rübezahl úr, bármíly hihetetlen, egy gulyást, 24 lágytojást és félkiló sonkát evett meg előttünk, áhítatosan és szelíden mosolyogva, hogy bennem majd megfagyott a vér. Aztán meneteltünk, lassan, ahogy a hasak engedték. Józsi bácsi is kivirult a néhány kancsó sörtől, csípős megjegyzéseket tett az arra haladó lányokra, diszkréten félrehívott és magyarázni kezdte, hogyan kell megismerkedni kiránduláson a nőkkel. Kurjongatott is Józsi bácsi, ugrált a falevelek után, nyilván elemében érezte magát a szabad természetben, ahogy mentünk a hegyre és száraz leveleket ropogtatott a lábunk. Közben megálltak, komoly vitákba keveredtek, amelyekből nem értettem egy szót sem, a szemük villogott, megfogták egymás kabátját, azt hittem, politizálnak. Kérdésemre kiderült, hogy arról tárgyalnak, melyik vendéglőbe vigyenek engem a hegy tetején, melyiknek jobb a főztje. Nem tudtak megegyezni s Rübezahl úr elcsörtetett tőlünk sértődötten a másik vendéglőbe, ahol pulykát ígértek neki a mult vasárnap. Sietett, nagyon éhes lehetett szegény a villásreggeli után. Mi is felértünk a vendéglőbe, a fogadós lánya csókkal fogadta Józsi bácsit, a ravasz bizonyára ezért jött ide, olyan szemérmesen hajtotta le a fejét, mikor a lány megcsókolta, előttem szégyelte magát. A nap hordószámra ürítette ránk a forró levegőt, az árnyékba mentünk, ott meg olyan hűvös volt, hogy fel kellett venni a felöltőt is. Ez Samobor nevezetessége, az éles, tiszta, fenyőlevegő az árnyékban.

Külön fejezetet érdemelne az «odojak», amit kinn ettünk, nyársonsült malacpecsenye, a horvátok specialitása, azt hiszem, a világ legcsemegébb csemegéje. Azontúl mindennap odojakot vacsoráztam Zágrábban, egészen meghatódtam a puha húsától, és piros, ropogó bőrétől, az egésznek elemezhetetlen gyöngédségétől és zamatától. Bizonyára nagyrahivatott egy nép, amelynek ilyen jó ételei vannak! Áhítattal néztem a nyárs füstjét alattunk a völgyben, ketten forgatták, a füst felfelé szállt, mint Ábel áldozatának füstje a felhőtlen, tiszta, ragyogó égbe. Józsi bácsi is boldog volt az elismerésemtől az odojak iránt és mikor megígértem, hogy ezt megírom, hadd tudják meg nálunk is, milyen remek nép a horvát. A levegőtől elálmosodtunk, jót aludtunk, borunkba beleszálltak a legyek. Hazafelé vidáman jöttünk a nyilt vasuti kocsiban, visszatért hozzánk Rübezahl is és a pocakja a pulykától, vagy a pulykáktól, ki tudja, mintha még egy arasszal terjedelmesebb is lett volna. Mások is ültek velünk, asszonyok, férfiak vegyesen, kulacsból kinálták Józsi bácsit, a kulacsban víz volt és undorral kiköpte, a vicinális gyorsvonati sebességgel vágtatott a mezőkön át, a férfiak énekeltek és az asszonyok fenekére ütöttek, Józsi bácsi volt a leghangosabb. Amikor hazaértünk, - Józsi bácsiéknál aludtam az este -, az öreg kinyitotta a Wertheim-szekrényt, az asztalra olvasott néhány százdinárost s morogva rámszólt, tegyem el. - Nekem nem kell - mondtam neki - van. - Dugd el! - kiáltott rám és motozni kezdett a holmijai között s a kezembe adott egy ócska alpakka-cigarettatárcát is. - Na, üdvözlöm a feleségedet is, - mondta, azzal ágynak dőlt. Józsi bácsi híres volt arról, amit álmában művel, úgy vacogtatja fogait, mintha néhány század egér rágná a kilincseket s más hangok is jöttek, mintha az egerekre állhatatosan ágyuzna valaki. Jobbnak láttam százig számolni, hogy hamar elaludjam és sikerült is elaludni még száz előtt, szerencsémre.

Ezért jöttem

főkép s mégis csak az utolsó napokban szántam rá magam, hogy kimenjek anyám sírjához. Ketten mentünk, a nővéremmel. Illetve hárman, mert a harmadik már erőteljesen kopogtatott az anyja hasán. A temető, a Mirogoj, szép csendes liget a városon kívül, kellemes lehet benne feküdni. Zavarban vagyok a sírnál, nem tudom, mit csináljak. Jó volna leülni mellé, egyedül maradni vele és megkeresni az emlékét. Ez így csak Staatsvisit, futólagos szertartás. 1877-ben született és 1914-ben halt meg, olvasom s egy levelet leszakítok a sírról. - Régen meghalt már - mondja a nővérem. Követ tesz a sírra, azt mondja, régi szokás ez, hogy tudja: itt voltunk. Én is követ tettem a sírra, aztán tovább ballagtunk, dolgunkvégezetlenül. Láttam Radics sírját is, díszhelyen, de fakereszttel és fényképével, kövérkés parasztember volt, s a sírja körül temérdek friss virág, cserép és koszorú.

A Szávához

jártam fürödni, órák hosszát hevertem a napon, lelkiismeretesen pihentem, fügét ettem s más gyümölcsöt és jókat; sokat söröztem és azt se tudtam, mi történik a nagyvilágban, lapokat nem olvastam, nem tudtam, kitört-e már az abesszin háború és senkit sem kérdeztem, kitört-e, nem voltam rá kiváncsi. Csavarogtam az uccákon, álldogáltam a könyvkereskedők kirakatai előtt, néztem a könyveket, lapokat. Akkor gondoltam arra, jó lenne megtudni, mit csinálnak, hogyan élnek, hogyan gondolkoznak itten az emberek, talán megértenénk egymást valahogy, a másnyelvűség drótakadályain keresztül. Egy ujságíró a Pressbüróba igazított. A sajtóiroda főnöke síma modorú, értelmes arcú idősebb hivatalnok, bemutatott két ujságírónak, hogy világosítsanak föl a szociális és irodalmi helyzetről. Irodalmi informátorom, dr. Josip Draganics, fiatalember, professzorosan beszél franciául. Aktív tanár; mikor családi körülményeiről érdeklődöm, elpirulva árulja el, hogy menyasszonya van. A «Mladost» című lap szerkesztője, főkép a francia-horvát irodalmi kapcsolatok kutatásával foglalkozik.

- Ki a legnagyobb élő regényírójuk? - kérdeztem tőle. Feljegyeztem nehéz nevét: Miroslav Krlezsa. Ki a legnagyobb drámaírójuk? Miroslav Krlezsa. Ki a legnagyobb esszéistájuk, legnagyobb költőjük? Miroslav Krlezsa. Sajnos - tette hozzá a professzor. Sajnos. - Mért sajnos? - kérdeztem. - Sajnos, mert Krlezsa marxista. Nem is igen akart róla beszélni, de érdekelt és nógattam. Ő a horvát Remarque, - igyekezett hozzám közelebb hozni - háborús regényeivel tűnt fel, még Remarque előtt. Az ifjúság szerette, ő vezette be a marxizmust is és a szociális kritikát a horvát irodalomba. Polémikus, összeférhetetlen ember, szabad verseket ír, az egész horvát irodalmat lekicsinyli.

Sokat beszéltünk még irodalomról, más neveket is említett, parnasszistákat és modernistákat, dekadenseket és futuristákat, Rimbaud és Mallarmé tanítványait, - Nusicsot, a belgrádi Aristophanest, kinek egy-két szatírikus témáját elmondta s valóban rendkívül ügyesek, - analitikus írókat és a falusi élet, parasztság, népköltészet legújabb szerelmeseit (mindez, akárcsak nálunk). Elhatároztam, hogy felkeresem Krlezsát, hallom Zágrábban van; még kicsit nézegetek, nem sietek hozzá, őt tartogatom csemegének.

Prof. dr. Jurisicshoz

nem igazított senki hivatalosan, találomra mentem fel hozzá. Kirakatban láttam meg a lapját, «Hrvatska Revija» (Horvát Szemle), előkelő, szép kiállításu irodalmi és művészeti lap. «Nem vagyok irodalmár!» - azzal fogadott, amikor körvonalaztam neki, hogy ki vagyok, miért jöttem, hogy itt élünk a szomszédságban, néhány órányira egymástól s fogalmunk sincs, mit írunk és miről, milyen az életünk és küzdelmünk. Hiszen egyformán kis nemzet vagyunk, egyformán tehetséges és tehetetlen, a töröktől és Habsburgoktól együtt és éppúgy szenvedtünk, mint provinciális helyzetünktől.

- Most már nincs okunk haragudni a magyarokra - mondta a professzor, akinek arcára alig emlékszem, egy órával a beszélgetés után is már hiába igyekeztem idézni, de megismerném, az egésznek valami kínai-féle összbenyomásáról... Valami kínai sutaság, alázat és fanatizmus volt a szemeiben és a kézmozdulataiban, az a kínai handlé jutott róla eszembe, akivel egyszer éjjel találkoztam egy kis balatoni állomáson, csecsebecséket árult és egy darab papirosra leírta nekem Anna May Wong nevét, amire kértem. Ő nem irodalmár, magyarázza, ritkán ír csak s nem is ambicionálja, azért van itt, hogy szerkesszen, mert megbíztak benne.

- Mi a lap célja? - kérdem.

- A horvát nemzeti irodalom emelése.

- Hány előfizetője van?

-1640.

- Kik állnak a folyóirat mögött?

- A Matica Hrvatska, kultúregyesület, amelyet még az illir mozgalom idejében alapítottak s amely nélkül a 19. századi horvát irodalom elképzelhetetlen. A Matica könyveket ad ki, klasszikusokat és moderneket s nagy alapítványai folytán, amelyeket kapott, döntő hatalom Horvátország művelődésében.

- Kik olvassák a lapot?

- Főképp értelmiségiek.

- Van határozott világnézete a folyóiratnak?

- A lapnak egy világnézete van: az erők egyesítése a horvát nemzeti kultúra kiépítésére!

Keményen mondta ezt prof. dr. Jurisics, nem irodalmár, hanem politikus, az arca jelentéktelen, de a mozdulata erélyes.

- Mi egységet akarunk - mondta. - Lehet, hogy később, ha ezt a célt elértük, belső ellentétek merülnek majd föl, köztünk és a szocialisták, munkások és polgárok, szegény és gazdag parasztok között. Most ezt mind félretesszük.

- Meglátszik ez a lap szerkesztésében? Szabadon írhat ide mindenki?

- Mindenki, aki nemzeti alapon áll!

- Krlezsa például dolgozik a lapba?

- Nem.

- Ő nem áll horvát nemzeti alapon?

Jurisics úr elmondta, hogy Krlezsa s más marxisták, Kikics tanító, Bartulovics, Angjelinovics belletristák, szintén munkatársai voltak a lapnak. Hitler uralomrajutása után a hitlerista frakció a marxisták kidobását követelte s a Matica Hrvatska elnöke megtámadta őket a lapban. Ő, Jurisics ezt nagyon helytelenítette. A marxisták, Krlezsával az élükön, visszahúzódtak ekkor.

- Van a marxistáknak folyóiratuk?

- Van, a Knjizsevnik.

- A két lap harcol egymással?

Mosolygott. - Toleráljuk egymást.

Bajza professzorról érdeklődött, aki egy ideig járatta a lapot és a Nyugat-ról, amelyet látott, de nem értett. Ady nevét is ismeri, Krlezsa írt róla esszét. És még Szabó Pált ismeri a magyar irodalomból, akinek két könyvét lefordították horvátra.

A Knjizsevnik (Író)

szerkesztője magas, szőke, szlávarcú fiatalember, néhány éve dobták ki az egyetemről, igazi entellektüel típus, nem az alkotók, hanem a fészkelődők és fanatikusok fajtájából. 1500 példányban jelenik meg a lap, kb. 1000 előfizetője van, diákok, középosztálybeliek, a munkássághoz nem juthatnak el. Lapozok benne: hosszú tanulmány Roosevelt kisérletéről, Azevről, - a szubjektív értékelméletről. Maxim Gorkij egyik novelláját közlik. Helyi kérdésekkel nem foglalkozhatnak, csak külső, vagy magas elméleti kérdéseket tárgyalnak. A szubjektív értékelmélet nem veszélyes. A horvát paraszt élete már veszélyesebb téma.

Adyt ismeri ő is és Szabó Pál regényét is olvasta, nem tetszett neki különösen.

Könyveket is adnak ki. A Kapital első két kötetét, Engels és Marx minden jelentősebb művét, Plechanovot, Rjazanov Marx-könyvét, új orosz regényeket.

Kérdeztem tőle, fizetnek-e íróiknak. Ismét leguggolt s egy másik fiókból előszedte üzleti könyveit, azzal illusztrálta, hogy minden közleményért oldalanként 50 dinárt fizet. Krlezsáról is érdeklődtem nála. Krlezsa nem dolgozik a lapba, összeveszett velük. Krlezsa mindenkivel összeveszik, dogmatikusoknak tartja őket, fegyelmezetlen. De a legjobb. Vajjon a legjobbak nem mindig fegyelmezetlenek-e? - kérdeztem tőle. Hiszen nem lennének jobbak, ha mástól hagynák magukat fegyelmezni. A szellem dolgaiban nem a számarány dönt: a többség mindig elkésik, majdnem mindig téved, ha a «legjobb» felfedezi, hogy a föld mozog, akkor a többség a föld mozgása ellen van, ha a «legjobb» felfedezi az új érzelmi vagy erkölcsi igazságokat, akkor a többség majdnem mindig ellene van.

- Nehéz kérdés ez, - mondta az ifjú szláv forradalmár elkomolyodva. - Talán megoldhatatlan is. A tehetségesek és tehetségtelenek «osztályharcát» nehezebb megoldani, mint a gazdagok és szegények osztályharcát. A megoldásra legalább is nincs általános formula. De most ez nem is aktuális. Első a szociális kérdés.

Macsekéknek a társadalmi kérdés nem fontos, első a nemzet. A «Knjizsevnik»-nek az egyén nem fontos, első a társadalom. Néhányan kezdik már érezni, hogy ha fontos is a nemzet és fontos is a társadalom, a nemzeti és társadalmi felszabadulás csak úgy értékes, ha lépcsője az egyén felszabadulásának.

Értékes, fontos, igen távoli dolgok...

Miroslav Krlezsa

fekete, molett, kissé puhának látszó, középmagas ember elől erősen kopaszodó hajjal, kicsit alázatos és kicsit gőgös, de legtöbbször gúnyosan villanó szemekkel. Láttam egy fényképet valahol, egészen más volt, bajusszal és körszakállal, oroszos, torzonborz alak. Most a szakállát, bajszát levetette, talán egyikében lelki válságainak, amelyek íróknál néha előfordulnak, - talán egyikében pálfordulásainak, vagy ha tetszik ujjászületéseinek.

Megvallom, amit «interwiewőrök» sohasem vallanak be, nem éreztem magam jól nála. Sehogysem akarta megérteni, mért kerestem föl s voltaképpen magam sem tudtam pontosan s így nem is tudtam megmagyarázni. Beszélgetni szerettem volna vele, mint egyik ember a másikkal, vagyis közönségesen. Viszont beszélgetni általában csak úgy lehet, ha az emberek felelnek egymás kérdéseire. Krlezsa nem felelt a kérdéseimre. Ha valamit kérdeztem tőle, saját magáról, Horvátországról, gúnyosan félbeszakított:

- Maga kényszeríteni akar, hogy arról beszéljek, amiről maga akar beszélni.

- Én nem kényszeríteni akarom. Én csak kérdezek.

Dühösen és párbajozva társalogtunk. Lehet, hogy ellenszenves voltam neki. Valószínűbb azonban, hogy bizalmatlan volt. Honnét tudhatta, ki vagyok és ki küldött hozzá? Hiszen el lehet ma képzelni, hogy valakihez valaki elmenjen egyszerű kiváncsiságból, rokonszenvből, érdeklődésből? Félórás csatározás után feladtam a viadalt. Elvből nem felelt egy kérdésemre sem. Belenyugodtam abba, hogy beszéljünk a magyar irodalomról. Vagyis Adyról, mert Adyt ismeri, fordította, ő vezette be a horvát irodalomba. Nagy esszét írt róla s illusztrációképpen lefordította több jellemző versét. Átforditotta nagyjából az esszét is, kiváncsi voltam, hogyan látja s mit lát meg Adyból. «A dekadens párizsi költészetet hozta be a magyar irodalmi gyarmatba. A kispolgári békeidillbe nyugtalanságot, harcot, eltévelyedést vitt. Botrányt csapott Debrecen pusztáin... Persze, mi lehetett itt más, mint szomorú, magárahagyott, meddő verselő... De részegen fedezett fel eddig ismeretlen fogalmakat... a gondolkozás és érzékelés határairól dadogott... szavai lobogtak, mint zászlók...» «És mégis mindez csupán csak francia impresszionizmus lényegében, néhány évtized késéssel... Ma egész költészete jóval szürkébbnek tünik fel...»

«Ady szomorúsága a hún-magyar helyzet abszurditása miatt analóg a horvát Matos fájdalmával... Az európai civilizációtól kínai fallal elválasztott népek zsenii a falak előtt siránkoznak és káromkodnak».

«Ady főjelentősége, hogy őszintén és irodalmian kifejezte a török-barbár magyar sors kínját, a fölöslegesség érzését, a káotikus ösztönöket és a nagyvárosi élet foszforeszkálásait...»

«Katafalkja szimbóluma volt a halálra sebzett forradalomnak, amely a temetéssel önmagát is eltemette.»

Olvasva fordította ezt Krlezsa és amikor a dunai sorsról beszélt, patétikussá vált a hangja és álla is megkeményedett. Stílusa és olvasási módja is szenvedélyes, látszik, hogy gyűlöli a maga sorsát, ideszakadtságát s hogy líra az, amit Adyról ír. Hogy megértette-e? Azt hiszem, igen. Ady szociológiai helyzetét is tisztán látja, verseit is megérezte, hiszen egyénisége is, úgy láttam verseiből, amit másik lefordítottak, vagy novelláiból is, abból a korból, abból a fajtából való, mint Adyéké, hasonló izzású, csak talán ökonomikusabb és fegyelmezettebb és férfiasabb.

Élete pedig zaklatottabb, veszélyesebb. Ezt már mástól hallottam. 1893-ban született Zágrábban, Pécsett járt kadettiskolába, aztán a Ludovikába került. Innen mosakodás közben megszökött a Balkán háború idején, délszláv Piemontnak képzelte Szerbiát, hazafi volt. Olaszországba szökött, Szalonikibe, majd Üszkübbe ment, de a szerbek, mint kémgyanusat lefogták. Belgrádból kihallgatás után megszökött, leitatta a csendőrt, aki kísérte, magyar vasutasok hordóban Zimonyba csempészték. Itt jelentkezett az állomásparancsnoknál, mire ismét lecsukták. Büntetése kitöltése után Zágrábba ment s írni kezdett, résztvett a háborúban is. Utána írt, darabjait játssza a zágrábi színház, de folyóirataitól megvonják az előzetes cenzurát, pamfleteket ír ellenségei ellen: Leszámolásom velük címmel, összeveszik mindenkivel, de könyvei a legjobban fogyó könyvek. Az ifjúság szereti, mire megbírálja a nemzetieket is, az ifjúság most már tüntet és plakátharcot indít ellene, előadásait lehetetlenné teszik, de könyvei még jobban fogynak.

Azt hiszem, európai nívójú író Krlezsa, azok után, amiket olvastam vagy hallottam tőle. Írásaiban van valami, ami Szabó Dezsőre emlékeztet, szubjektív, dühös stílus, fogcsikorgatás, páthosz, a naturalizmus és ökölszorítás vegyítése: «A völgyekben templomok és börtönök épültek, középületek lobogóval, római kereszttel, villámhárítóval és orgonával, vasráccsal és paragrafusokkal: de tegnap még nem voltak és könnyen meglehet, hogy ezek az iratok és rácsok és paragrafusok holnap ismét nem lesznek, Jézus, szent Erzsébet és szent József pedig megint csak Ravasz Róka és Farkas Verem lesznek, mint azelőtt és befellegzett!»

Indulatos írás, gyakran obszcén, nálunk nem hiszem, hogy megláthatná a legtöbb a nyomdafestéket. Legnagyobb sérelme a háború: azt mondják, ő a horvát Remarque és Markovics Rodion. De Remarque nótáriusa, Markovics riportere annak a háborúnak, aminek ő ellensége és szidalmazója. Hat horvát honvédről ír, akik egy szakaszból elestek az erdősbesztercei ütközetben, de a hat honvéd esetéből kozmikus tragédiát formál. Hosszú, zsúfolt, barokk mondatai vannak, igen, Szabó Dezső, de hidegebb gyűlölettel és tárgyilagosabb szeretettel s több szociológiai éleslátással. Azt mondják, sokat tanult Karl Kraustól. 1921-ben Oroszországban járt s kirándulását megírta. Horvát forradalmárból átvedlett marxista forradalmárrá, talán ekkor vetette le a szakállát, elfelejtettem megkérdezni. Egy könyvét sem fordították le idegen nyelvre.

Közben

egy reggel nővérem korán felkelt, összecsomagolt és a klinikára ment. Néhány óra mulva egészséges fiúgyermekkel szaporította a horvát nemzetet. A Davor nevet kapta a gyerek, családi tanácskozás alapján, valami régi horvát királyfi, vagy nemzeti hős emlékére. Különös valami az ilyen poronty, piros és ráncos, mint egy vén zsidó, kétségbeesetten nyöszörög és ordít a világ ellen, az élet ellen, de nem lehet rajta segíteni. Nővérem tiltakozik, mikor megmondom neki észrevételeimet, szerinte a gyerek csöppet sem emlékeztet vén zsidóra és gyönyörű szép, hiszen három és fél kiló. Kocsmába megyünk sógorommal és kicsit berúgunk Davor tiszteletére. «Fiam született» - mondja a kocsmabeli vendégeknek, ismerősnek és ismeretlennek s azok is isznak a tiszteletére. Sógorom boldog, főnökének családja kihal, az övé nem, megilletődötten beszél férfiúi képességéről és kicsit lenéz mindenkit, akinek nincs gyereke, engem is. Nagy csokor rózsát viszünk nővéremnek, ezt akartam csak bevárni, holnap utazom Dalmáciába.