Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · KÜLFÖLD · / · Folyóiratszemle

Gyergyai Albert: Paul Dukas

A mi lapjaink keveset vagy alig írtak, a nagy francia folyóiratok hosszú cikkekben számoltak be Paul Dukasnak, a nagy francia zeneszerzőnek haláláról. Ha hihetünk s mért ne hinnénk e cikkek egyöntetű magasztalásának, Dukasban a francia zenevilág nemcsak az új francia zene egyik első nagy mesterét, Debussy, Fauré és Ravel kortársát, hanem a nagy nevelőt és példaadót is gyászolja. Mint műveit, jellemét is a szigorú szerénység, a fegyelmezett érzékenység teszi rokonszenvessé: ifjúkori műveit sohase bocsájtotta közzé s jóllehet egész életén át, hetvenéves koráig alkotott, mindössze tíz szerzeményét ítélte méltónak a nyilvánosságra. Első sikere, a Bűvészinas, 1897-ből való s nálunk is meglehetősen ismeretes; amikor Dukas a párisi Operában maga vezényelte el egy hangversenyen, a névtelen muzsikusból egyszerre világhírű zeneszerző lett; a szakértőket és a közönséget főképp a Scherzo ragadta el, amely híven követi a goethei ballada drámaiságát s bámulatos crescendóban éri el hatása tetőpontját. Zongoraszonátájában Cortot a francia zongorairodalom egyik legszebb erőpróbáját látja; legelőször Risler játszotta 1901-ben s ugyancsak Risler segítette diadalra a Rameau egy menuettjére költött Variációkat. Operáját, a Maeterlinck-szövegre szerzett Ariane et Barbe-Bleue-t (1907) nemcsak a francia közvélemény, hanem egy Bruno Walter is az utolsó félszázad legszebb francia dalművének tartja, egysorban, de nem alább, mint Debussy Pelléasát. Egy másik, szintén operának szánt tánckölteményszerű műve, a Péri (1911), szintén kiállja a versenyt mind a Debussy Faune-jával, mind a Ravel Daphnis et Chloé-jával. Mint zenekritikus, Dukas Bachot s Remeau-t választotta mintaképül: igazi francia muzsikusként az értelmet, a tiszta észt sose hanyagolja el az érzelem kedvéért. Mindamellett jobb szereti Wagnert, mint barátja, Debussy s a Revue Musicale-ba írt Wagner-tanulmányát mint a francia zenekritika egyik remekét emlegetik. S mint tanár, a párisi Conservatoire tanárja, egész sor új tehetséget nevelt a legmagasabb zene kultuszának; halálával egy nagy generáció tünik le a láthatárról, mintegy emlékeztetőnek hagyva az élők között Ravelt, bár az ő legszebb művei is már mögötte s nem előtte élnek...