Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet
A honfoglaló magyarság művészetével ismertet meg
Fölötte érdekes és fínom művészet képe bontakozik ki előttünk, melynek egységes jellege kétségtelenül felismerhető. Nomád nép legelőkelőbb osztályának fényűző hajlamait szolgáló személytelen művészet, ornamentális jellegű. Túlnyomó részben növényi elemek játszanak benne szerepet, melyekből gyakran végtelen minta fonódik össze. Technikája fejlett és gondos, lelkisége friss és erőteljes. Számtalan forrásból táplálkozik és mégis egységesen hat. Keletkezésének és virágkorának ideje a magyarság levédiai tartózkodásának idejére esik, amidőn kultúrájában norman-arab és kazár-bizánci hatások fonódtak össze friss és új egésszé. Persze csak a maradandó anyagban készült tárgyak, a csontfaragványok és nemes fémtárgyak csekélyke töredéke maradt reánk, de ezek az emlékek, akárcsak a nyelvtudomány kutatásai, meggyőzően mutatják a honfoglaló magyarság magas kulturális fejlettségét.
Fettich könyvét azonban nemcsak ezek a viszonylagos szempontok ajánlják az olvasó figyelmébe, hanem mindenki haszonnal forgathatja, aki ornamentális szépségek iránt fogékony.
A másik új kötet
Farkas színben lát és színben gondolkozik. Színvilágának határa a gyermeki darabosságtól a tündéri átszellemültségig terjed. De igazi területe a kevés színegységből álló, árnyalati fínomságokban annál gazdagabb tónus. Legszebb képei gyakran csak a tompa barnának és felhős szürkének hangzataiban csendülnek össze. Különösen szereti a fehéret. A dolgok elvesztik testiségüket, tejes-meszes, üvegesen fehér ecsetvonásaitól. Színeinek felrakásában, elosztásában rend és nyugalom nyilvánul meg, a faktúra sovány, tartózkodó. De ki ne érezné, hogy a fegyelmezettséget erőltető külső mögött láz és szenvedély tombol. Egyszerűsége nyugtalanító. Alapjában nyugtalan és pesszimista lélek nyilvánul meg művészetében.
Nyilas-Kolb Jenő fejtegetései, melyek erősen hangsulyozzák Farkas István jelentőségét, bizonyára sok olvasó szemében igazságot szolgáltatnak majd ennek az érdekes művészünknek, akit a közönség eddig alkalmasint nem érdemeinek megfelelően becsült meg. A szerző a fejlődésnek abba a menetébe állítja őt, mely a legújabbkori víziós jellegű magyar festészet kialakulásához vezetett s a melynek vezető mestereiként Egryt, Szőnyit, Bernáthot és Berényt szoktuk emlegetni.