Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: Az Ars Hungarica új kötetei

A honfoglaló magyarság művészetével ismertet meg Fettich Nándor tanulmánya, mely az Ars Hungarica sorozatában jelent meg. A szerző igen jól oldotta meg nehéz feladatát. Tudományos felkészültségéből épen csak a legszükségesebbet tárja fel, tudja, hogy a nagyközönségnek ír, melyet archeológiai részletkérdések nem túlságosan érdekelnek. Vonzóan és érdekesen foglalja össze tudományos kutatásainak végső eredményeit. Legfőképen stiláris elemzéseket nyujt, mikor végigvezet a nem épen nagyszámú és bőséges leleteken. Ezeket különben a könyvecske harminchárom képes melléklete igen jó reprodukciókban ismerteti.

Fölötte érdekes és fínom művészet képe bontakozik ki előttünk, melynek egységes jellege kétségtelenül felismerhető. Nomád nép legelőkelőbb osztályának fényűző hajlamait szolgáló személytelen művészet, ornamentális jellegű. Túlnyomó részben növényi elemek játszanak benne szerepet, melyekből gyakran végtelen minta fonódik össze. Technikája fejlett és gondos, lelkisége friss és erőteljes. Számtalan forrásból táplálkozik és mégis egységesen hat. Keletkezésének és virágkorának ideje a magyarság levédiai tartózkodásának idejére esik, amidőn kultúrájában norman-arab és kazár-bizánci hatások fonódtak össze friss és új egésszé. Persze csak a maradandó anyagban készült tárgyak, a csontfaragványok és nemes fémtárgyak csekélyke töredéke maradt reánk, de ezek az emlékek, akárcsak a nyelvtudomány kutatásai, meggyőzően mutatják a honfoglaló magyarság magas kulturális fejlettségét.

Fettich könyvét azonban nemcsak ezek a viszonylagos szempontok ajánlják az olvasó figyelmébe, hanem mindenki haszonnal forgathatja, aki ornamentális szépségek iránt fogékony.

A másik új kötet Farkas István művészetét ismerteti. Szövegét Nyilas-Kolb Jenő írta, aki nagy szeretettel elemzi témáját. Rámutat fejlődésének egyenes vonalára, mely kezdettől fogva a kép átszellemítésében csúcsosodott ki. Farkas sohasem volt naturalista művész, mindig erősen átalakította a természetet, képei mindig belső látomások. Az álmok melegéből előbányászott alakelemeket a hétköznapi valóság mezébe álcázva juttatja kifejezésre. Nála először mindig az eleve elrendezett alapérzés van adva. Ebben megfogan a külső és belső ingerektől összetevődő aktuális hangulat. A kiindulási pont egy színakkord, a következő lépés az egyensúly megkeresése. A névtelen mondanivaló kezd tárgyi köntösbe öltözni: jön a dolgok behelyettesítése, szabad képzettársítástól vezetve. Ami kialakul, az teljesen hű képe a belső életműködésnek. Ösztönös és tisztán festői eljárás ez, mely a tárgyi elemeknek csak alárendelt szerepet enged. Ugyanaz a festői akarat fejeződik ki csendéleteiben, arcképein, figurális kompozicióin, tájképein, elmossa a műfaji határokat, közös forrásból fakad és közös hatást eredményez.

Farkas színben lát és színben gondolkozik. Színvilágának határa a gyermeki darabosságtól a tündéri átszellemültségig terjed. De igazi területe a kevés színegységből álló, árnyalati fínomságokban annál gazdagabb tónus. Legszebb képei gyakran csak a tompa barnának és felhős szürkének hangzataiban csendülnek össze. Különösen szereti a fehéret. A dolgok elvesztik testiségüket, tejes-meszes, üvegesen fehér ecsetvonásaitól. Színeinek felrakásában, elosztásában rend és nyugalom nyilvánul meg, a faktúra sovány, tartózkodó. De ki ne érezné, hogy a fegyelmezettséget erőltető külső mögött láz és szenvedély tombol. Egyszerűsége nyugtalanító. Alapjában nyugtalan és pesszimista lélek nyilvánul meg művészetében.

Nyilas-Kolb Jenő fejtegetései, melyek erősen hangsulyozzák Farkas István jelentőségét, bizonyára sok olvasó szemében igazságot szolgáltatnak majd ennek az érdekes művészünknek, akit a közönség eddig alkalmasint nem érdemeinek megfelelően becsült meg. A szerző a fejlődésnek abba a menetébe állítja őt, mely a legújabbkori víziós jellegű magyar festészet kialakulásához vezetett s a melynek vezető mestereiként Egryt, Szőnyit, Bernáthot és Berényt szoktuk emlegetni.