Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · DISPUTA

Halász Gábor: Személyes kérdésben

Ami felizgat. Amikor a tizennyolcadik századvég fényes költői rajzása után jelentkezett a szürkébb «kritikai nemzedék», Kazinczy így írt róluk barátjának, a szelíd Kis Jánosnak: «Ezek a fiatal emberek elhitték magokat erejekben s tanultságokban... Czimboráskodás, undok, fertelmes czimboráskodás az ő dolgok. S annak elakasztására én ugyan kész leszek mindent megtenni.» A fiatalok, - Bajza, Toldy - akik a szent öreg tiszteletében nőttek fel, nem értették az indulatnak ezt a váratlan kitörését. Nem értették, hogy aki egyénisége sugárzásában olyan jelenvaló volt számukra, miért figyelmeztet harci riadóval erre a jelenvalóságra. Nem értették, hogy fogalmak, amelyeket ők az elvonatkozás korukkal járó szenvedélyével boncolgattak, személyes szálakat bolygatnak meg, ütődést okoznak egy végtelenül érzékeny idegrendszerben és érzések, amelyekbe ők korukhoz illő elfogultsággal temetkeznek belé, hideg játéknak tünhetnek fel a nagy megértő előtt. Nem értették, az élményeknek és emlékeknek milyen gazdag szőttesét tépték meg, az érett lélek mennyi belső ellenmondását, hatalomvágyó és csüggedt, lenéző és féltékeny, buzdító és bénító hajlamát kavarták fel, az öregedés sokszínű tüzijátékát gyújtva ki önkéntelen mozdulatokkal és nem értették, makacsságuk mennyi titkos ösztönükre, a kisebbrendű érzés, lázadás, hatalmi mohóság indulataira árulkodik a tiszta elvek mellett. Nem értették, vagy inkább nagyon is jól értették egymás lélekállapotában mindazt, ami a természet salakja, de nem vették számba, mert csak a salakból kimosott aranyat keresték és örültek neki, ha megtalálták. Ha elvonatkoztak a személytől, a gyengeségtől választották el az értéket, a gondolatok harcává tisztították az egyéni ütközést. Számukra az eszmévé finomult ember volt a lényeges, akivel szemben, vagy mellett állást foglalhattak, az elkülönödés volt, ami megnyugtatott és méltán csodálkozhattak, hogy éppen ez az, ami mesterüket felizgatja, hogy az elvi rangemelésből lett «személyes kérdés».

Persze az ellentét azért a magasabb síkon is szembetűnt. Ők az indulók örök reménykedésével kerestek valamit, amiről Kazinczy a készek örök illuziójával hitte, hogy megvalósítva hagyja hátra nekik.

«Tanultunk másoktól.» Százegynéhány év multán Babits Mihály veti a fiatalok szemére elhittségüket és a cimboráskodást, undok, fertelmes cimboráskodást, amit ő maibb szóval nemzedékelméletnek nevez. Legfőbb vádja és egyben legfőbb magyarázata magatartásunkra az eredetiség hiánya, a függés azoktól, akik hatással voltak ránk. Micsoda érv éppen Babits Mihály tollából! Bántásra jó, de leírná-e tételnek? A kő kő marad, ha parittyába teszik is. A hatások keveredésének törvényszerűségeit, a függésben rejlő ösztönzőerőt bizonyára kevesen ismerik olyan jól, mint ő. Rejtélyes csatornákon futnak felénk az élmények, az elődnek ugyanúgy van elődje, mint a követőnek és ami közvetlen átadásnak látszik, néha csak közös megejtettség a távoli példától. De különben is két élő gondolat sohasem lehet teljesen azonos. Holt teherként hurcolnánk minden elsajátítottat, ha az újrafogalmazás nem öntene új életet belé és éppen ebben az előlről kezdésben, a közös anyaggal való egyéni bírkózásban van az egymás nyomába lépés értelme, nem pedig a változatlan hagyományozásban. A példámat hagyom örökbe, nem az eredményemet, nem dogmát, hanem erkölcsöt, a «személyiség rádióaktivitását», ahogy a felpanaszolt jelzőben írtam és ezt vállalom én is az örökségből, hogy, ha kisebb erővel is, de próbáljak hasonlót, mint az, aki megfogott a nagyságával. És ha már osztályozni kell a hagyományt, miért kevesli az «életpéldát» és találja többnek a «mondatok hangsúlyát»? Mesterünknek tekintjük, miért akar iskolamester lenni?

Mesteremnek tekintem, ám fejemre olvashatta saját szavaimat, mástól tanultam, tőle nem. Kemény szó így kiragadva és rám pirítható hazugság, de kemény szó és igazság, ha cikkem összefüggésébe ágyazzuk, ahol könyvével kapcsolatban egyetlen centrális gondolat foglalkoztatott: a tizenkilencedik század viszonya előzőihez. És itt egyedül magamra kell vállalnom a vétket, amiből nemzedékem ellen kovácsolódott a vád: legszemélyesebb élményem volt az ittasultság a tizennyolcadik századtól és az elteltség a tizenkilencedikkel, amelyet sok külső hatás támogathatott, de semmiesetre sem a Babitsé, aki az elsőt lenézte és a másodikat rajongva szerette. Volt elég más, amit Babits Mihálynak köszönhettünk, most már mindannyian, költészetének tüzes borától gondolatainak ékes pátoszáig, az irodalom és a humánum tiszteletének nagyszerű példái. És volt még valami, kevesünk méltányló csodálata számára, töretlen magatartása, a nemes maradiság, amely a mai «reform»-lázban példaadóvá tudott nőni, nem tartalmával, de lényeget jelentő formájával, erkölcsi habitusával. Babits Mihályt nem kapta el a lemaradás rémülete, meg mert állani az ismert helyen a bizonytalan felé rohanásban, vállalva a tegnapot a jelen igézete és fenyegetései ellenére, betöltve a szerepkört, ami a hivatása.

A mi hivatásunk. Ezt a szerepkört szimbólumnak vállaltuk (cikkem ezért íródott), de nem azonosulhattunk vele. Egyszerűen, mert fiatalabbak vagyunk és nem nemzedéki összeesküvésből, mi nem őrizhettük a tegnapot, amihez nem sok közünk volt, mi legfeljebb újra felfedezhettük, hogy tanulságul szolgáljon a jelen egyedül ránk váró feladataihoz. A helyzet szükségszerűen eltolódott; a nyugodt birtoklásból a mi tudatunkban izgalmas probléma lett, magának az őrzésnek és az átmentésnek a gondja, a tiszta irodalom, az ízlés, a humánum uralmának újraalapozása a változott körülmények között. Kell-e több ujság, hogy egy új raj elindulhasson? A tennivalók különlegessége éljen benne, évek rendszeres munkájának előérzete, amit semmiféle igazolás kedvéért sem lehet rögtönös bűvészmutatványba sűríteni. Az értékes kisebbség a nemzedékünkön belül is elutasítja a hevenyészett választ és az elsietett megoldásokat és ezeket most rajta sürgetnék? Igen, kész újra, meg ujra kérdezni és részt kér minden nehézségből. Ha van a fiatalságnak valami értelme, az a keresés nyugtalansága, a kudarcokon, féleredményeken, csalódásokon keresztüli hajtóvadászat az egyre távolodó cél után. A falka röpül, de egyenkint kell venni az akadályokat, úgyis mindenki levizsgázik. A sikert semmiféle elbizakodottság nem előlegezheti, de a róla ítélkezést sem semmiféle szigor; mert a pálya java még hátra van. Az indulók szerepköre, hogy hivatást érezzenek, ha igazolatlanul is; rajtuk áll azután, mi lesz osztályrészük, bukás, vagy célhoz érés.

A hivatásérzés már önmagában kegyeletlenség az előttük voltakkal szemben. Ha rossz munkát találtak maguk előtt, ha jót, változtatni akarnak. Lázadók és folytatók között nincs sok különbség, legfeljebb a forradalmárság hálás helyzeteit nélkülözik az utóbbiak. A követőknek mindíg csak ürügy, ami őket az elődökben megfogta; ürügy a formai és társadalmi szabadságharcra, ha kiszikkadt ízléssel, vaskalapos középszerűséggel találkoznak, mint Babitsék annak idején, ürügy az elvi tisztázásra, ha egy teremtő nemzedék nyomába lépnek, mint mi. Lenézett és nagyrabecsült örökség egyformán buzdítás a magunk képességeinek felszabadítására. A szakadás elkerülhetetlen, ha nem is akarjuk megtagadni a mintát; vagyunk, tehát másképen vagyunk. Hirtelen rohammal vagy lassú elkülönödéssel új stílus lép a régi helyébe; már a mód is stílus és elválasztó. Babits a lázadást kevesli bennünk, ugyanakkor, önmagának ellenmondóan, szemünkre veti a vele szembefordulást. Bizonyára óvatosak és konzervatívak vagyunk mai fiatalok; de miért kívánja éppen a forradalmár, hogy eredményeit konzerváljuk?

Mégsem egy barbár fiatalságbálvány nevében méltányolt és bírált a cikkem, csupán a magam fiatalságának csalódásain, tanulságain és célkitüzésein keresztül. A kritikus ítéletének alapja az élményei, így fiatalsága is, ami nem méltóság, de lélektani tény; nem számolni vele épp olyan kevéssé lehet, mint előjogokat formálni belőle. Ahogy egy ismerős tájat két ember külön emlékein át lát, úgy éreztem Babits Mihály tizenkilencedik század szemlélete mellé a magam túlbuzgó rohamozásait, a «felgöngyölítést», amit a válasz dicsekvésnek tart, holott a harcmodor feletti rezignáció, de a nyereséget is, a változott értékelést, a régmult nagy élményének hasznosítását a tegnap újraélésére, azt a «tizenkilencedik században felfedezendő ancien régimet», amiről, bár igazán dicsekvés, mint minden terv és szándék, a válasz nem vesz tudomást, nehogy a hálásabb vádat, az antiviktoriánus divatnak hódolást el kelljen ejtenie. Mintha Hardy, akit dícsérek, nem lenne éppolyan viktoriánus, mint Meredith, akit megvéd; a kor másik, rejtettebb, izgatóbb arca. Cikkem elismerés volt és bírálat; a belső érettséget méltányoltam, amit nem adhat meg más, csak az évek és a továbbkérdezés szenvedélyével ítéltem, amit eddig megadtak nekem az évek.

Fiatalok és öregek. Fel-felbuzdulás, amely vágyón tekint a végső egybefogottság, a summa vitae felé; a fiatalság egyetlen nagy előkészület az öregségre. Titkos örömmel öregszem, kapzsian halmozva a legnagyszerűbb életjáradékot: a tapasztalást és a már milliomossá lett alkotók látványa mindig megfogott. Van-e szebb, mint a késői líra mélysötét tüzei, érdekesebb, mint az önmaga labirintusát megjárt regényíró, rokonszenvesebb, mint a gondolkodó, kiben hússá és vérré vált a régen hordozott gondolat? Bennük egyéniségük szerves része mindaz, ami bennünk még idegen, féligemésztett, zavaró anyag. Látszólag tárgyilagosabbak, míg mi szubjektívebbnek látszunk, valójában ők az «én», mi vagyunk a «probléma». Bármit képviselhetnek, elsősorban magukat képviselik, szellemi rangjukat, tehetségük egyéni ízét, monopóliummá vált hangjukat, amelynek már csak engedelmes haszonélvezői, még stíluscseréikben is az ismerős modort, még lázadásaikban is a megkötő multjukat. Szellemi köldöknézők, akik végre megvalósították a művész önző álmát, függetlenedni mindentől és mindenkitől. Külön világtájak, külön éghajlattal, flórával és berendezkedéssel, semmi közük egymáshoz. Velük szemben a fiatalság malgré lui nemzedék, legegyénibb törekvéseivel a mozgalmat szolgáló, álmodozó hajlamaival is dinamikus szerepet betöltő. «Nos numerus sumus», rohamcsapat a megújulásra.

Babits Mihály és ötvenes kortársai most élik egyéni életük kivirágzását. Alkotóerejük töretlen erővel jelentkezik, új meg új művekben, amelyek gazdag fűszereikkel, belső fütöttségükkel semmivel sem kevésbbé modernek ma, mint a régiek húsz év előtt; az értékben nincsen korszerűség. Teljesítményük már régen önállósult a néhány közös jelszótól, amely annak idején zárt sorokban harcba vitte őket; több lett színeivel, sokoldalúságával, kevesebb egy egyszeri és meg nem újítható hivatással. Ha szabad ezzel a megkülönböztetéssel élnem, irodalomtörténeti feladatukat betöltötték, bármennyi tennivalót lássanak maguk előtt és bármilyen remekművek szülessenek aktivitásukból. A századelő volt az ő történeti pillanatuk, a korszakcserélő, nagy, közös megmozdulásé, ami azóta jött, magánügy, ha a legközérdekübb is. A roham sikerült, de ők a veteránok makacsságával egyre rohamoznának. Furcsa forradalmárok, akik még mindig a félelmetes Bastillet emlegetik, holott már régen quatorze juillet-t ünnepelhetnének a romok felett. A hivatalos Magyarország ma ők, ha nem is külső poziciókban, de a szellem elismert uralmában; és írók számára mi lehet nagyobb érvényesülés? Így van ez rendjén és senki sem tiltakozik ellene, csak ők maguk.

Megváltozott az ellenség, meg kell változni a harcmodornak is. Nem a szellem függetlenségéről van szó többé helyi elnyomókkal szemben, hanem alapvető értékéről, vállalásáról vagy megtagadásáról, élet és halál kérdésekről egy világválságban. Az ő jelvénynek választott zászlójuk alatt, de a magunk taktikai érzékével kell megvívnunk a küzdelmet; a mi bőrünkre megy a játék, akik még nem értünk rá megérni. Példájuk lelkesít, de gyakorlatilag csak akkor ér valamit, ha a saját szükségleteinkhez alkalmazzuk. Eszményeiket vállaljuk, de csak úgy szolgáljuk híven, ha a kor nyelvére fordítjuk. Díszítő egyéniségeik mellé mi hozzuk a megtartó és újító mozgalmat. Ők - Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és mind a többi, a «nyugatosok» - mi vagyunk. És a mi nyugatunk már nem az ő nyugatuk többé.

Az örök mintakép. Az öreg Goethe a körülötte fiatalosan felcsapó romantikus vitát teljesen a közte és Schiller közti személyes ellentétből származtatta. Részben igaza lehetett, a romantika mégis több volt. Azután teremtő alkalmazkodással megvalósította a maga külön romanticizmusát, a West-Östlicher Diwanban és a Faust második részében káprázatos csokorba kötve minden szépséget, amire az új irány vágyott. (Ahogy ezt éppen Babits újabb költészetének analógiájául már felhoztam egyszer.) Mesterművek, a romantika mégis más volt. A maga korát tetőpontnak érezte és ki érezhette volna több joggal, mint ő? A változás mégis megjött, úgy a Schlegelek elméletében, mint a Novalisok költészetében. De Goethe Goethe maradt abban is, hogy nem akarta befolyásolni a kísérletezőket. Ő is ellenségeket látott fiatal tisztelőiben, de hagyta, hogy a maguk útján járjanak. Mi sem kívánunk egyebet.