Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története
Babits első útja a görögségnek szól. Párja ez a Faust útjának, aki leszáll a mélybe, létünk, az alkotó természet ősi forrásaihoz, az Anyákhoz, hogy egy múló pillanatra felszínre hozza a görög Helenát. Babits útja szellemi létünk, európai kultúránk és irodalmunk ősforrásaihoz, plátói ideáihoz vezet. Csakhogy ez nem veszedelmes álom, hanem szilárd partraszállás. A költő hazatért s viszontlátja választott rokonait. Tekintetét nem homályosítja el sem romantika, sem érzelmesség, birtokába vehet mindent, amit akar.
A többi szellemi tudománnyal együtt az «ókor-tudomány» is megújult: reirracionalizálódott, sőt Hölderlin, Creuzer, Bachofen nyomán egyre jobban «reorientalizálódott». Szakított egyfelől a merev pozitivizmussal, másfelől az angol-francia etnológizmussal: figyelme a külső formáról a belsőre, a «rejtett» értelemre, a filozófiai vonatkozások mellett a vallási vonatkozásokra, az elhomályosult keleti összefüggésekre irányul. Költője vátesz, az istenek hangja, a mitosz hordozója. Nincs az a mitikus réteg, amely alatt ne sejtene egy még ösmeretlenebbet és mélyebbet, nincs az a keleti nyom, amely mögött ne csábítaná egy még meglepőbb, távolibb. Nem kell mondanom: Babitsot századok választják el a Hölderlin-rajongók s a Bachofen-majmok lázától, de a megnyugtató és sugárzó apollói felszín alatt ő is észreveszi a dionizoszit, a lucidus ordo mögött az irracionalitást, a mitoszt, a görög derű mögött a «kesernyés» ízt. A német klasszicizmus időtlen állóképe sem az övé: konkrétabb, történetibb, sohasem marad légüres térben, egyszeribb, de azért nemkevésbbé «simplex et unum», szép és megnyugtató. Lépten-nyomon a maga külön renaissance-át éli és ünnepli, a maga Homérosát, Sapphóját, a maga tragikusait, a maga Aristophanését, Pindarosát, Theokritosát, a maga Platónját mutatja be, s egyúttal azt is, hogyan lehetnek egyenként s együtt, eposzban, lirában, drámában, filozófiai párbeszédben és essayban, idillben, ódában egyfelől gazdag és tökéletes kezdet, ősalak, másfelől századokra szóló, mindmáig eleven paradigmák. (Aki megütközik a Babits egyéni «renaissanceizmusán», aki itt vagy később merő nosztalgiát szimatol ítéletei mögött, annak figyelmébe ajánljuk azt a tényt, hogy minden multnak annyi képe lehet, ahány evokációja, hogy nincsen pld. «egyetlen» exakt Róma-történet, hanem csak a Mommsen, vagy mások Róma-története, nincsen «egyetlen» exakt renaissance-kép, hanem csak a Burckhardtok s Burdachok renaissance-látomása.)
Babits görög irodalmának három plasztikus csúcspontja, «akmé»-ja van... Homéros: plasztikus nyitány. Micsoda apparátust mozgósít a filológia ezen a ponton! Babits egyszerűen félretolja másfélszázad ballasztját, az eredetkutatás és eltevések csődtömegét, s szabaddá teszi az utat a tiszta költészet: az
A polisz bukásával végetér a görögség politikai küldetése, de szellemének nevelő, fegyelmező, formáló küldetése valójában csak most kezdődik. Első önálló tanítványa Róma. A latin irodalom az első «nemzeti irodalom», nem renaissance, hanem továbbépítés, folytatás, görög alapon, természetes örökség és hódítás jogán. Egészben véve hozzáférhetőbb. De Babitsnak itt is akad felfedeznivalója. Főleg az augusztusi korszak három «akmé»-ja, Catullus, Vergilius és Horatius körül. Catullus áll legközelebb a szívéhez. Vergilius képe néhány új vonással bővül: vates és poeta; gáncstalan művész, az
Az új világ küszöbén Szent Ágoston áll. S hatása merész ívben fogja át Európát Rousseauig, Schopenhauer, Kierkegaard, Simmel, Heidegger, Scheler s... Babits augusztinizmusáig. Ő a megtestesült «
Babits irodalomtörténete egyéni műalkotás. Itéletei e műalkotás részei. Éppen azért nem tartoznak az «igaz» vagy «nemigaz» kategóriájába. De az Ótestamentumról leírt ítéletét mégis igazságtalannak érzem, könyve egyetlen igazságtalan ítéletének. Éppen azért, hadd fűzök hozzá néhány megjegyzést.
Minden nép története, szellemi élete csak szimbolikus jegyekben él tovább. Nincs nép, amely ellehetne tetteinek monumentalizálása, vezető alakjainak heroizálása nélkül. A szimbolikus jegyek, héroszok kultusza halhatatlan emlékei annak a hitnek, hogy a földi valóság nyelvét át lehet ültetni az isteni - mitikus erők nyelvére, hogy van valami elidegeníthetetlen emberi tartalom, amely általános érvényű mértékekkel van felruházva. Minél gazdagabb, ősibb egy-egy nép belső kultúrája, annál dúsabb, szimbolikus jegyeinek a nyelve, annál ragyogóbb héroszainak az alakja. A történeti szimbolum megörökített mult, amely átsugárzik a jelenbe; eredeti szerkezetét megtartja ugyan, de időtlen életképességénél fogva egyre megújhodva alkalmazkodik a mindenkori jelenhez. Nemzedékek kollektiv munkája hívja létre a szimbolumokat és héroszokat, de végső formájuk és értelmük szerint vallásos áhítat, teremtő költők és próféták alkotásai. Szimbolumok, heroizált mult nélkül nincs történeti folytonosság. Érvényük nem szorítkozik arra a népre és kultúrára, amelyben gyökereznek. Minél folttalanabb, teljesebb az emberi tartalmuk, annál inkább átlépik hazájuk, kultúrkörük határát, föltéve, hogy nincs érzelmi, történelmi akadály, amely útját állná időtlen terjeszkedésüknek.
Az antik kultúra minden népnél gazdagabb szimbolumokat adott a világnak. Ahol a leláncolt démónia, az abszolút arányok és mértékek, a nagyvonalúság, a tiszta öncélú szépség, a megnyugtató plaszticitás törvénye a döntő, ott vetélytárs nélkül élnek ezek a szimbolumok időtlen időkig. De az is bizonyos, hogy megközelíteni nem tudja őket más, csak akiben legalább egy szikrája él az antik szépségeszménynek, s megértésük európai formáinak, a különböző klasszicizmusoknak legfontosabb feltétele az átadók és elfogadók elemi rokonsága. Ez az a többlet, amellyel ki kell egészülnie az egyetemes emberinek, ha azt akarja, hogy föltáruljon előtte az antik világ, hogy igyék a szelleméből s modernizálja a formáját... A zsidóság szimbolikus jegyei és alakjai ezzel szemben nem a plaszticitás csillagképe alatt születtek, uralkodó törvényük nem az esztétikai, hanem az etikai egyensúly, az istenközelség, a tüzes szekér és tüzes szó, ihlet és intellektus, az eksztatikus látomás és béke, az igazság és szeretet. Egyfelől a Pheidlas Zeusa, másfelől a próféták istene, egyfelől Achilles, másfelől Mózes, ott Oedipus, itt Jób, ott a Medeák, Antigonék, itt a Juditok és Rutok, antik és zsidó idill: nem, ez a két világ valóban összemérhetetlen...
Babits az antik világ felől érkezik az Ótestamentumhoz, s máris az Újtestamentum perspektivájából nézi: ítélete érthető. Ami már most az Ótestamentum világirodalmi hatását illeti, nem hivatkozom Goethe tekintélyére, Herderre, aki rajongó könyvet írt az ótestamentumi költészetről, vagy Byronra, csak egy nagy protestáns teológusnak, Gunkelnek a kommentárjából idézek: «Csodálatos könyv, az emberiség tanítómestere, szellemi létünk alapja, hasonlítasz Istenek boldog városához a magasbanyúló világhegyen. A népek néznek s isznak folyamaid eleven vizéből... Az emberek egyre újból visszatérnek hozzád.» Ehhez még csak annyit, hogy az Újtestamentum mellett az Ótestamentum az egyetlen keleti eredetű könyv, amelynek nem kellett sem deformálódnia, sem asszimilálódnia, hogy megtermékenyítse Európa szellemét, hogy nincsen egyetlen részlete, amely ne talált volna költői földolgozásra, hogy az
Az érett középkort ma már nem látjuk csak «sötét»-nek, noha ismerjük árnyoldalait és napfoltjait; a renaissance-tól való távolsága is egyre inkább csökkenőben (olykor veszedelmesen egymásba folynak). Kifelé a legteljesebb zártság képét mutatja. Az egyetemes «ordó»-t, a test-szellem-lélek paradox hármasegységét látszólag nem zavarja semmi. Az egységen belül élik a maguk külön «graduális» életét, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is kérdésessé tennék ezt az egységet: megnyilatkozásuk formái: érzékiség és aszkézis, naturalizmus és idealizmus, - végül mindig beletorkollnak az «isteni», a «szent» időtlen kategóriájába. De valójában csak idő kérdése, hogy önállósuljanak, új tájékozódást keressenek s egymás ellen forduljanak. Babits jól látja a «graduális» világképnek megfelelő graduális költészetet, lovagi epikát, trubadúr-lirát, minnesangot, a szent és profán egyetemességnek megfelelő konvencionalizmust, tartásban, gondolkodásban, irodalomban, az «ordo» hátterében a feszítő és lazító erőket, a kései középkor arcán mutatkozó hippókrateszi vonásokat. Megrögzíti azt a néhány nemzeti hangot, amely áttör az egyhangúságon, a Roland-dalt, a Tristan és Iseult történetét, Chrétien de Troyest, Wolfram von Eschenbachot, Gottfriedot, Hartmannt, Daniel Arnaut-t, Walther von der Vogelweidet, az egyéni kegyesség néhány hangját, Szent Ferencet... Ez a kép szegényesnek tűnhetik fel a középkor-rajongók szemében, akik tüstént sírva fakadnak, mihelyt középkorról beszélnek. De a Babits középkora látszólagos szegénységében is reálisabb és dinamikusabb. Az igazi középkor szellemét, udvariságát, mértani rendjét, misztikáját, filozófiáját, teológiáját, politikai eszményeit, szimbolikáját különben is Dante «nagy» költészete örökíti meg egy hanyatló kor végén, egy új világ előcsarnokában, időhöz kötötten és mégis időtlenül, egy addig törvénytelen nyelv törvényesítésével. Babits evokativ ereje megidézi Dantet, de valahogy másképen, mint Platónt vagy Szent Ágostont, egyfelől emberibb vonatkozásaiban, törvényszerűségében, másfelől, úgy hogy végigjáratja velünk a Dante földi és túlvilági útját, hogy megfejti ördögi és angyali szimbolikájának nyelvét.