Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám · / · KÜLFÖLD

Hevesi András: A háromszáz éves francia akadémia

A francia Akadémia háromszáz éves. Az efféle jubileumokat a franciák, a mi áhítatos és megilletődött tájékozatlanságunkkal ellentétben, jólértesült íróniával szokták fogadni. Az Akadémia olyan tisztes öreg intézmény, hogy már a kicsúfolása is előkelő patinát kapott, nemzeti hagyománnyá vált. Számtalanszor felsorolták a lángelméket, akiket mellőzött és a nagyvilági nullákat, akiket beválasztott. Balzac, Flaubert, Baudelaire, Maupassant, Zola nem volt akadémikus; Andrieux, Etienne de Jouy, Népomucéne Lemecier akadémikus volt. Ez kétségkívül igaz, de az is igaz, hogy nincs Franciaországban író, nyelvtudós, filozófus, politikus, egyházi férfiú, sőt hadvezér, aki ne álmodozna arról, hogy bekerül az Akadémiára. Érdemekben megőszült nagykövetek, püspökök és generálisok elkallódottaknak, mellőzötteknek, félbenmaradottaknak érzik magukat, mert a legjobb igyekezetük ellenére sem lettek akadémikusok. A francia nemzeti eszmény önérzetes, méltóságteljes magatartást, sztoikus lemondást ír elő az élet minden vonatkozásában és ez életszabály alól csak egy kivételt ismer: az Akadémiát. A büszke katonák szálfa termete hétrét görnyed, mikor sorra látogatják az akadémiai tagokat és alázatosan esedeznek a támogatásukért és ez a megalázkodás nem az egyéni gyöngeség vagy hiúság műve, hanem szigorúan előírt etikett szabályszerű végrehajtása. A meghunyászkodás, az olvadozó hízelgés, a talpnyalás az akadémiai tagság megszerzésénél ugyanolyan kötelező, mint a tagdíj fizetése valamely klubban vagy kaszinóban. Nem ismerek francia írót, aki e szertartás alól kivonta magát; ha Balzac, Flaubert vagy Zola nem lettek akadémikusok, igazán nem rajtuk mult; ők alávetették magukat a formaságoknak, Zola kétszeri visszautasítás után harmadszor is kísérletet tett; nem azért maradtak ki az Akadémiáról, mert undorodtak e silány versengéstől, hanem egyszerűen azért, mert nem kellettek az Akadémiának. Nyilvánvaló, hogy az akadémiai tagság a legnagyobb kitüntetés, amely francia embert érhet, ennek az intézménynek szoros kapcsolata lehet a francia nemzeti eszménnyel, azzal a sajátsággal, amiben a franciák minden más népnél különbeknek tartják magukat.

Pellison majdnem háromszáz éves könyve, amelyben mint szemtanu számol be az Akadémia alapításáról és első évtizedeiről, egyáltalán nem úgy mutatja be ezt az intézményt, mint zsenik kirakatát, elevenek Pantheonját. Az Akadémia eredetileg baráti kör volt, amely Godeau püspök köré csoportosult; később csatlakozott hozzájuk Desmarets, Boisrobert, Chapelain és néhány más író. Mikor 1635-ben Richelieu bíboros miniszter támogatásával megalakult, sokáig gondolkoztak, mi legyen a neve. Felmerült az Académie des beaux esprits, az Académie de l'Eloquence és még két-három név. Célkitűzése szerint nyelvművelő társaság, amely «a francia nyelvet kiemeli a barbár nyelvek tömegéből.» Míg a legtöbb nemzeti öntudat a faj testi kíválóságára, az érzelmek mélységére és gazdagságára hivatkozik, éppen az Akadémia alapításával kapcsolatban érdekes megfigyelni a kezdődő francia nacionalizmus szellemibb törekvéseit. «A francia nyelv máris tökéletesebb, - mondja az Akadémia célkitüzéseit ismertető beszéd - mint a többi nemzet nyelve; megérdemli, hogy a latin nyomába lépjen.» Az Akadémia feladata «megtisztítani a nyelvet a szennytől, amely idők folyamán ráragadt, akár a nép száján, akár a törvényszéken, akár a tudatlan udvari emberek rossz szokásain át, akár a szószéken, olyanok szájában, akik azt mondják, amit kell, de máskép mondják.» Ez az irat gőgösen teszi hozzá, hogy «az Akadémia addig fog tartani, mint a királyság» - más szóval örökké.

A francia Akadémia már megalakulásakor tervbe vette szótár, nyelvtan, retorika és poétika kiadását; ebből félszázad mulva elkészült a szótár, közel háromszáz év mulva, tavalyelőtt elkészült a nyelvtan, amelyet a szakemberek pozdorjává törtek, a retorika és poétika elkészítése még mindíg hátra van. Az Akadémiát nem lehet túlgyors munkával vádolni, de alapos munkát végez. Már háromszáz év előtt megállapították a szótár-ülések rendjét. Minden ülés végén felolvassák a következő ülésen megvitatásra kerülő szavakat, hogy az akadémikusoknak legyen idejük az elmélkedésre. Ez a gyakorlat ma is fennáll. Az Akadémia első évében három hónapot töltött Malherbe néhány stanzájának a tanulmányozásával, amelyet abból az alkalomból írt, hogy a király hazatért Limousin-ból, de nem jutott el a költemény végére, mert közben nyár lett és az akadémikusok szabadságra mentek. Corneille Cidjével kapcsolatban az Akadémia hosszú értekezésben fejezte ki súlyosan helytelenítő «érzelmeit»; a költő azzal vágott vissza, hogy akár szabályszerű tragédia a Cid, akár nem, annyi bizonyos, hogy harminc tele ház tapsolta meg, de ezzel nem változtatott a tudós testület szilárd tekintélyén.

Ha elolvassuk az első akadémikusok névsorát, meglepetve tapasztaljuk, milyen kevés köztük a főrendű; csupa királyi tanácsos, apát, államtanácsos, ügyvéd és hercegi nevelő, egyszóval csupa polgár. Az Akadémiának nem volt szüksége forradalomra, hogy a harmadik rend érvényesüljön. Már az első akadémikusok között is akadt néhány, akinek egy sora sem jelent meg nyomtatásban.

Ennek alapján megpróbálhatjuk eldönteni, mi az a mérték, amelyet a megüresedett akadémiai tagságoknál néha közepes emberek is megütnek és akárhányszor lángelmék sem ütnek meg. Mindenekelőtt vannak területei az irodalomnak, ahol az Akadémiát nem lehet igazságtalanságon rajtakapni; szépírót gyakran mellőzött, kritikust soha; amilyen hétköznapi, szinte magától érthetődő Balzac és Flaubert kimaradása, olyan borzalmas képtelenség volna Taine és Renan távolmaradása az Akadémiáról; igaz, hogy Claudellel szemben Claude Farrére-t választották be, de Bergson, Bédier vagy Bainville akadémikus. Az akadémiai tag eszményképe még mindig a tizenhetedik századbeli honnęte homme: a szakszerűség köréből emberi magaslatra emelkedett tudomány, a nyelv különcségtől, nehézkességtől és pedantériától mentes kezelése, a hang és fellépés kellemessége és ami a magánembert illeti, a tisztes életmód. Az Akadémia páratlan, szinte emberfeletti presztizse, amelyet idegen oly nehezen ért meg, arra vall, hogy még mindíg ez az embertípus közelíti meg legjobban a francia nemzeti eszményt, amely a kritika válogató és mérlegelő szellemét többre becsüli, mint az alkotás démonát.