Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám

Földi Mihály: A hűtlen asszony

Jelentéktelennek látszó kérdésben tört ki a vihar a házastársak közt. Kedden délben ebéd közben közölte az asszony a férfivel, hogy másnap, szerda estére nagyobb társaságot hívott meg. A férfi elkomorodott, sokáig hallgatott s már az is fájdalmasan érintette, hogy az asszony nem érdeklődik elborulásának oka iránt. Az ebéd végén kelletlenül megszólalt; azt magyarázta, hogy meglehetősen elfáradt az elmult esztendő kemény munkájában, sok a dolga a klinikán, megszaporodtak a betegei, kísérletei pedig, melyeket hosszú idő óta egy fontos kérdésben folytat, megakadtak, valahol eltévedt. Az asszony cigarettára gyujtott, bólintott s egy szóval, egy kérdéssel sem kapcsolódott a témába. Ekkor már ingerültebben fordult felesége felé a professzor és csöndes, fojtott hangon azt mondta, hogy ilyen körülmények közt terhére van a holnapi társaság; nem tud pihenni, fáradtan kezdi, kimerülten végzi a munkát, a társaságban meg kell jelennie, feleségét nem hagyhatja magára, most már nem támaszt akadályokat, de arra kéri, hogy ezentúl előre beszélje meg vele terveit, intézkedéseit. Az asszony rosszkedvűen figyelte és csodálkozva jegyezte meg, hogy nem készül különösebb esemény, néhány óráról van csak szó s meg kellett végül hívni azokat az ismerőseiket, akiknek tartoztak ezzel az estével, hiszen a tél folyamán többször voltak náluk. Ebből a kis kérdésből csakhamar villámok csaptak ki. Mindketten az igazukat vitatták, jogokra hivatkoztak és kötelességeket emlegettek s egy félóra mulva békétlenül, alig köszönve váltak el egymástól. Az asszony szemében könny csillogott, a férfi arca felhevülten tüzelt.

A férfi a klinikára sietett és elvonult dolgozószobájába. A fogasra lökte kabátját, felvette fehér munkaköpenyét, az irataira hajolt, felejtsünk el mindent, biztatta magát, dolgozzunk, a munka a fontos, az ember a fontos, az élet a fontos. Gondolatai azonban állandóan szétfutottak s hamarosan csüggedten állapította meg, hogy figyelme nem tapad a jegyzeteire, hanem önmagát kémleli és a feleségét boncolja. Hátradőlt a székben és folytatta a vitát. Mégis csak elképesztő, szólt magához, hogy valósággal menekül az otthonából s itt a szigorú, négy fehér fal között keresi azt a békét, nyugalmat, harmóniát, amit otthon nem talál meg. De miért nem találja meg? Mi történt?

Mi történt? - kérdezte ezen a napon is, mint hónapok óta már oly sokszor. Nézd hűvösen a dolgokat, szólította fel magát, szakmád a szigorú tárgyilagosság. Orvos vagy, az elme- és ideggyógyászat tanára, emelkedj ki magadból, nézd az életedet olyan fölényesen, mint egy idegen esetet és készíts hibátlan diagnózist. Mi történt? Hol a baj? Mihelyt azonban a saját ügyére irányította gondolkodásának mikroszkópját, a keze remegni kezdett, öntudatának fénye megtöredezett, különös tüzek gyulladtak benne, hangokat hallott, mozdulatokat látott, amelyek nyugtalanító, fojtó indulatokat vertek fel benne. Látta az asszony megkeményedett arcát és riadtan bámulta: ez az én feleségem? Fülébe suhintott a hangja: ez az én jogom, az én hatásköröm, ne tanítson mindig, úgy van jól, ahogy én teszem, senkinek semmi köze hozzá... ez az én feleségem hangja? Csodálatos! Minden szó csupa erő, hidegség, gőg, maga a kíméletlenség és a harc. Szeme kimered és lángolva fenyeget. Orra megfeszül, meghegyesedik, szája meggörbül, bugyborékoló hangja majdnem szétrepeszti a torkát, fejét elborítja és duzzasztja a vér. Ez az én feleségem? Ki ez az asszony?

Nézzük csak nyugodtan, csillapította magát, ne hamarkodjuk el a dolgot. Nagyon jól tudjuk, hol végződik az egészség, hol kezdődik a betegség, nem engedhetjük, hogy megfoghatatlan, bizonytalan hangulatok, fantasztikus érzések burjánozzanak el bennünk, én vagyok a professzor, a betegek, az érzésnek és gondolkodásnak hibbantjai ott kint, az ajtón túl kergetőznek. Teljesen értelmetlen kérdés, hogy ki ez az asszony? Ki volna? Az én feleségem. Ez ugyanaz az asszony, akit nyolc esztendővel ezelőtt feleségül vettem. Ez ugyanaz az asszony, akit kilenc esztendeje... valóban, most lesz kilenc éve, hogy egy színtelenül indult estén megláttam az egyik színház színpadán. Egy színművet játszottak, nem túlságosan érdekes darabot, «A hűtlen asszony» volt a címe s arról szólt... miről is?... egy hűtlen asszonyról, aki hosszas és érdekes küzdelmek után eltántorodik férjétől, rohan valamely homályosan szivárványló szenvedély után, hogy a harmadik felvonásban megtépázva és megenyhülve térjen vissza az urához, okos, szerelmes férjéhez. Párisi színmű volt, a hűtlen asszonyt a felesége játszotta, fehér ruhában, feketén, szépen, hatásosan, különös vonzó mozdulatokkal és feledhetetlen hangokkal. Érdekelte ez a színésznő... nem is a színésznő, hanem az asszony a színésznőben, a nő a művésznőben, megragadta figyelmét az alakja, szépsége, a hangja, mély és virágos hangja, az élete, melyet nem is ismert, amelyet megismerni egyelőre nem is kívánt. E színházi este óta, melyet baráti társaságban beszélgetve, szórakozva töltött el, sokat gondolt a színésznőre anélkül, hogy közeledni akart volna hozzá, míg négy hónap mulva egy esős, februári délután meg nem jelent a rendelőjében. Panaszokkal érkezett, egy betegeskedő, feldúlt asszony panaszaival, aki gyógyulást keres, egészségre szomjazik. Rosszul alszik, nincs étvágya, sűrűn és elviselhetetlenül fáj a feje, gyakran lehangolt és elviselhetetlenül szomorú. Rohamokban tör rá a szomorúság, a sötétség. Sok orvosnál járt már, kezelték az idegeit, a gyomrát, retikülje tele volt receptekkel, hálószobája orvosságokkal, megszabták az étkezését, a legkülönbözőbb életrendeket parancsolták rá, semmi sem használt, állapota romlik. Foglalkozott a színésznővel, gyógyította s néhány hónap mulva feleségül vette. Az asszony megvált a betegségtől és a színpadtól, a férfi megosztotta vele a munkáját, bevezette az életébe... ez az az asszony? - kérdezte most kilenc év után. Minek kérdezed?! - felelt magának - hiszen tudod, hogy ő az!

Ez az s mégsem az, állapította meg s nyugtalanul felállt. Érezte még, hogy ebben a pillanatban önmagával kerül szembe, hogy a legnagyobb mértékben helyteleníti, amit most tesz... mégis megtette: egy pillantást vetett az íróasztalára, kedves, kedves munkájára, majd gyorsan ledobta köpenyét, magára rántotta kabátját, elhagyta az intézetet és kisietett a tavaszi alkonyatba. Mit csinálsz? - rohant maga után. - Hová mégy? Szenvedélyes betegek jutottak eszébe, makacs alkoholisták, akik titokban szeszt hajtanak fel, szerencsétlen morfinisták, akik veszedelmes úton mérget szereznek... mit teszel? hová mégy?... futott maga után, mért hagyod abba a munkádat, mit keresel az uccán? Pörlekedett magával, felelősségre vonta magát. Nem szabad, hogy ez a kérdés túlságosan nagy szerepet kapjon az életedben. Dolgod van, hivatásod van, ez a fontos, a munkádat senki sem veheti el. Emlékezz vissza, minek szántad ezt az asszonyt? Dísznek az épületeden, virágnak a fádon. Hát ha nincs dísz rajta, azért még lehet lakni a házban és ha lehull a virág, azért még él és egészséges a fa. Ne törődj vele. Nem terhel hiba téged. Vonulj vissza önmagadba.

Igen, ez mind nagyon szép és okos beszéd, csak egyet nem gyógyít meg: a fájdalmat, - felelte magának. Fáj. Fáj. Nagyon fáj. Honnét van, miből áll ez a fájdalom? Édes Istenem, állt meg az uccasarkon, mi a neve ennek a fájdalomnak? Nevetni kell rajta: szerelmi bánat. Professzorom! - szólította meg magát. - Tanár úr, egyetemi tanár úr, ötvenkétéves tisztelt és tiszteletreméltó férfiú, tanítványainak bálványa, betegeinek reménye, nem szégyelli, nem neveti ki magát? Önnek szerelmi bánata van, nem találja furcsának, nevetségesnek, szégyenletesnek? Szíve elnehezül, idegei reszketnek és csavarodnak, mintha tormával facsarnák, gyomra összeszorul, torka kiszárad... ön, professzor úr, ingerült és lehangolt! Szégyelli is magát, sértődött, a hiúságát is megbántották. Tiszteli az egész világ, csak éppen egy ember nem, a felesége. Mindenütt néma csendben hallgatják a szavát, otthon nem kíváncsi rá a felesége. Mindenfelé kérik és megfogadják a tanácsát, csak éppen a felesége tud mindent jobban nála. Ő úgy bánik a világgal, mintha mindenki beteg volna, otthon úgy fogadják őt, mint egy ügyetlen gyereket, aki járatlan az élet dolgaiban, akinek minden lépésére vigyázni kell. Hiúság, férfigőg és szerelmi bánat, tanár úr. Önt már nem tiszteli ez az asszony és ki tudja, vajjon szereti-e még? Mást szeretne? Megvizsgálta, alaposan tanulmányozta már ezt a kérdést. Határozottan kijelentheti, nem szeret mást. Minden percét ismeri, senkivel sem találkozik, senkivel sem beszél, minden férfivel szemben hűvös, udvarias... nem, nem, a hűtlenség legkisebb rezdülésével sem gyanúsítható ez az asszony, híres a megközelíthetetlenségéről, a tartózkodásáról... és mégis, ki tudja? Nem árt talán, ha szabadjára engedi kissé és úgy figyeli meg. Lazítani kell a kötelékeken. Még kevesebb időt tölt majd vele... nem megy majd haza minden nap ebédre... néhány estéjét hetenként a klinikai munkára szánja, úgyis elmaradt, megakadt... figyeljük majd, hogyan használja fel nagyobb szabadságát az asszony.

Ekkor vette csak észre, hol jár. Kint van már a ligetben, most fordult be abba a kedves, finom uccába, ahol kilenc esztendővel ezelőtt lakott az asszony. A levegő egyszerre édes illatokkal telt meg. Mi ez a jó illat? Jázmin? Bodza? És játékos, lengő-símogató felhője honnét jön? A kékszínű ligetből vagy ezekből a sötétzöld kertekből? Milyen csöndesen, altatón zümmög most a világ... Lámpák gyulladnak és rózsaszínű sugarakat vetnek a kék ködbe. Van valami álomszerű most az életben... mintha egy jótékony kéz gyöngéd fátylakat eregetne a kocsikra, melyek halkabban suhannak, a házakra, melyek most úgy sorakoznak, mintha egy festő vetné ide puha ecsettel, az emberekre, akik most mintha vonzó fényt viselnének arcukon. Ez az az ucca, ahol kilenc esztendővel ezelőtt minden este megjelent. Néhány lépés még, igen, itt van, ez a kis ház, a kis kert, ahol akkor minden este vacsorázott. Itt lakott az asszony, míg a felesége nem lett. Ezt a kis utat az Aréna-úttól a villáig gyakran gyalog tette meg, a sarkon elbocsátotta kocsiját, ez volt a sétája, dobogó ugrása a boldogság felé. Mikor megházasodtak, eladták a villát, mindent eladtak, házat, kocsit, bútort, gyorsan, nevetve mindent, ami a régi élethez tartozott, semmit sem hozott át az asszony a multból. Sötét a kert. Sötétek az ablakok. Ott van a kis szalón, ahol vacsora után üldögéltek és hajnalig beszélgettek, ott a nagy ablak alatt állt a zongora, a nagy barna zongora, melynél halkan énekelni szokott az asszony. Milyen régen nem énekelt már! Finom, illatos dalokat tudott annakidején... mind elfelejtette volna? Sötét, nehéz illat száll fel a kertből és a mellére telepedik. Nézi a néma házat és könnyel telik meg a szeme, orra. Ki lakhatik most itt? Akárki az, úgy gondolt most rá, mint egy bitorlóra, aki elvett tőle valamit. Akárki az, az ő helyére telepedett... De ni, itt a kerítésen kis tábla lóg... mi van rajta? «Ez a villa bérbeadó». Ez alatt pedig nagyobb betűkkel: «Eladó».

A táblára hajolt, forgatta, nézegette, mosolygott, majd hirtelen elkomorodott, megnyomta a kilincset, az ajtó kinyílt és belépett a kertbe. Lába alatt megroppant a kerti kavics és ez a kis zaj az ébrenlétre emlékeztette, mert egyébként olyan zümmögő, zsongó zsibbadtság ömlött el rajta, mintha álmodnék. Sietve haladt a ház, az ismert oldalbejárat felé, ott is a kilincshez nyúlt, de ez már nem engedett. A fehér ajtó zárva volt. Állt a lépcsőn és nem tudott bemenni. Csöngetett. Senki sem jelentkezett, csak a feje fölött röppent el valami. Rigó? Denevér? A kertben, néhány lépésnyire tőle, egy hasas rigó elkésetten vacsorázott a fűben. Indulatosan megbökte a csengőt. A csengő szólt, régi, surrogó hangja tisztán hallatszott. Milyen furcsa, tűnődött, itt állok egy elhagyott kertben, zárt ajtó előtt, ha most rongyos volna a ruhám, talán tolvajnak tartanának. De mit lehet ellopni egy üres házban, melynek lakója sincs? Összerezzent. Hátrafordult, mert úgy érezte, hogy figyelik, követik, talán az orgonabokrok közé a kerítésnél bújt el valaki, aki minden lépését lesi? Csoszog már, közeledik. - Mi tetszik? - kérdezte ekkor a háta mögött egy női hang. Érezte, hogy elsápad, mikor gyorsan hátrafordult. Fiatal nő állott papucsban, kissé kócosan előtte.

- Ki maga? - kérdezte túlságosan hangosan és szigorúan.

- A házmesterné - felelte az asszony. - Kit tetszik keresni?

Lassan lelépett a lépcsőről és az asszonyhoz ment. Rokonszenves nő, gondolta, széles arca, egészséges szája, mosolygó szeme van.

- Eladó ez a ház?

- Ki van írva.

- Olvastam. Meg lehet nézni?

Az asszony szeme végigfutott rajta. - Nincs itthon az uram, de ha tetszik, én is megmutathatom. Hozom a kulcsot, tessék várni.

Várt, a falnak dőlt, lehúnyta szemét, hirtelen támadt fáradtságot érzett. Mit keresel itt? - motozott benne valami távoli hang, mintha messzi távírógép kopogna. Bűnösök szoktak tettük színhelyén keringeni, a boldogságnak nincsenek kísértetei. Úgy állsz itt, mint aki a lenyugvó nap után kapkod... ez a csillag már régen lehullott és koporsókat feszegetni nem szabad. Eltünődött ezeken a hangokon, melyek úgy vesztek el benne, mint mély tóba hullott kavicsok... a gyűrűkre meredt, melyeket a tó tükre vetett. Már itt állt az asszony és megforgatta a kulcsot a zárban. Milyen ismerős ez a zaj! Milyen jól esik... Mélyen sóhajtott és valahogyan felszabadultabban lépte át a küszöböt. Villany kattant és fény gyulladt egy ócska körtében, mely hervadt zsinóron lógott a mennyezetről. A kedves kis előszoba! A régi fehér fal, a beépített szekrény... itt voltak a francia rézkarcok... a kék csillár hiányzik... itt állt egy kis asztal sok-sok virággal... a fehér rózsát szerette akkor. Fehér rózsák, fekete asszonyok.

- Tessék beljebb fáradni, - biztatta az asszony.

Végig sietett a szobákon, a kis ebédlőn, az ötszögletű szalónon, megállt a hálószobában, benézett a fürdőszobába, a padlásra is felment, a pincét is megvizsgálta. Itt a pincében közölte az asszony, hogy február óta áll üresen a lakás, meghalt a mérnök, a felesége nem akart tovább itt lakni, most eladják s jelentkezett is már egy vevő, akivel alkuban állanak, talán meg is egyeznek.

- Mit kínálnak érte?

Az asszony megmondta az összeget.

- Annyit én is adok, - felelte gyorsan és a zsebébe nyúlt. Átadta névjegyét és borravalót is csúsztatott az asszony kezébe. - Mondja meg a tulajdonosnak, hogy ne adja el, míg én nem nyilatkoztam. Különben... mondja meg neki, hogy megveszem. Hívjanak fel telefonon holnap. A névjegyen rajta van a számom, az intézetbe telefonáljanak.

Köszönt, lassan kiment az uccára, egy pillanatra megállt... ekkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen mit tett most: házat vásárolt... erre sem gondolt még egy órával ezelőtt! Az ucca másik oldalán, néhány lépésnyire a villától, bérautó állott. Á, nem kell, gyalog megy tovább, nem kell sietni haza. Az Aréna-út felé haladt, a sarkon, egy kávéháznál megint megállt. Milyen kedves volt az egyszer, ide jöttek be vacsorázni, mert a szakácsné megbetegedett és a művésznő semmi ennivalót nem talált gyümölcsön és cukron kívül, a lakásban. Itt ettek tojást, szalámit. Körülnézett, még látta, hogy a gépkocsi, mely előbb a villával szemben ácsorgott, lassan megindul... még azt lehetne hinni, hogy őt követi, gondolta s már belépett a kávéházba. Ahhoz a sarokasztalhoz ment, ahol akkor ültek és két tojást rendelt, két tojást pohárban, egy adag szalámit vékonyan szeletelve, retekkel és egy üveg barna sört. Barna sört ittak akkor is. Sokat nevettek, nagyon jól érezték magukat... nem lehet tudni, mért, azt mondták, hogy olyan az egész, mintha kiránduláson volnának... és ezen az éjszakán csókolták meg először egymást, a professzor a betegét, a művésznő az udvarlóját. Barna sört ittak... a palack akkor is így állt az asztal közepén.

Késő éjjel ért haza kalandos útjából s mert világos volt a felesége hálószobája, benézett hozzá. Az asszony az ágy előtt ült nagy karosszékében, kalapja, könnyű kabátja az ágyon hevert, cipője poros volt, az ölében könyv feküdt. Köszöntötték egymást. - Hol volt? - kérdezte hűvösen az asszony és rányitotta nagy, barna szemét.

- Dolgom volt, sok dolgom - felelte szórakozottan s kinyújtotta kezét az asszony könyve felé. - Mit olvas?

Néhány szóval elmondta az asszony a regény tartalmát. Házasságról, szerelemről, hűségről, keletindiai gyarmati történetről, fehér és színes emberekről olvasott. A férfi az ágyra könyökölt s mintha önmagával beszélgetne, csöndesen így szólt: - Hűség, hűtlenség... Sokféle hűtlenség van.

- Sokféle? Hányféle? - támadt rá az asszony.

- Nemcsak akkor hűtlen valaki, ha megcsalja egy harmadikkal azt, akit szeret. Hűtlen lehet az ember önmagához is. És amikor önmagához hűtlen, akarva, akaratlanul, megcsalja azt, aki bízott benne.

- Nem értem - mormolta bénultan az asszony és valahogyan ellenségesen pillantott a férfire.

- Nem érti?... Figyelje csak meg a házasságokat, nézzen szét a barátaink közt. Vannak változások, melyek egyáltalán nem indokoltak és alig magyarázhatók. Egy férfi, például, megszeret egy nőt, akinek barna a haja. Egy szép napon hazajön az asszony, szőkére festve. Mért gondolja, hogy férje a szőkét is szereti... hiszen akkor mindjárt szőkét vett volna feleségül? De szerette egy bizonyos hajviselettel, például, szemére fésült hajjal, mely eltakarta homlokát, fülét. Éppen ezt és éppen így szerette az asszonyt. Az asszony azonban nem törődik ezzel és minden évben máskép viseli a haját.

Az asszony ingerülten az ágyra lökte a könyvet. - Ez divat - sóhajtotta s látszott összeszorított fogán, hogy mindenáron nyugalmat erőltet magára.

- De mért gondolják az asszonyok, hogy minden divat tetszik a férjüknek? Aztán nem is a divat a fontos, hanem a változás.

- Mindenkit megváltoztat az élet - mormolta az asszony.

- Ez a legkényelmesebb felfogás. Minden változás hűtlenség. És nem igaz, hogy meg kell változni. Lehet uralkodni magunkon. Lehet küzdeni a változás ellen. Lehet ragaszkodni ahhoz, ami egyszer jónak és szépnek bizonyult. Lehet hűnek maradni magunkhoz, hogy egészen hűek lehessünk másokhoz is.

Az asszony felpattant. - Maga az egész életet egy katedrának képzeli el! - kiáltotta.

- Katedrának? Miért?

- Katedrának, ahol maga magyaráz, az élet pedig engedelmeskedik.

- Nem engedelmességről van szó, hanem hűségről, szeretetről és lélekről - dünnyögött a férfi és sértődötten visszavonult a szobájába.

Milyen ellenséges volt már megint, állapította meg elkeseredetten, milyen ellenséges és fekete. Fekete haja alatt sűrű vér tolong és acsarkodik és ellentmond. Ez az! Ellentmond. Azelőtt kíváncsi volt a véleményére, érdeklődéssel hallgatta, fel akarta fogni és harmóniát keresett vele. Ma ingerülten bírál és szembeszáll. Láthatatlan harc dúl köztük. Harc? Milyen harc lehetséges egy tépelődő, szemlélődő, őszülő szőke tudós és párducszerűen felmagasló, folyton ugrásra feszülő fekete asszony közt? Nincs harc, nem lesz harc! A férfi elvonul.

Másnap délben megvette a ligeti villát és megkezdte elvonulását. Néhány nap mulva munkások jelentek meg a kertben és házban, festettek, rendezkedtek, bútorokat szállítottak s négy hét mulva kialakult a régi, régi kép: a helyén állott minden, mint kilenc esztendővel ezelőtt. A férfi ekkor már elmaradozott hazulról. Itt a régi házban üldögélt esténként, miután a kávéházban megvacsorázott; a zongorához telepedett néha és szórakozott, ügyetlen félkézzel, alig hallhatóan próbálgatta azokat az édes-finom, síró-mosolygó dalokat, melyeket valaha az asszony énekelt; elvonult a nagy karosszékbe az ablak alá, nézte a sötét nyári kertet és az asszonyra gondolt, aki hűtlen lett. A hűtlen asszony, így kezdődött és így végződött. Végződött? Nem, nem ért véget semmi. Egyenes útján folytatódik minden. Az asszony él, a szerelem él, itt él ebben a régi-új házban. Az a másik ott bent, a városban, az valóban egy másik asszony, de ez, aki itt van vele a ligeti házban, ez az igazi, ez a szép, ez a kedves, ez a sírig tartó. Ezzel zavartalanul beszélget. Ezzel megértik egymást. Itt nincs harc, nincs félreértés, nincs indulat. Ez a béke és boldogság háza. Csöndes estéken néha megrezzenve fordította fejét az ablak felé, mert lépteket hallott. Olykor megállt egy gépkocsi a közelben, határozottan érezte, hogy a sötét fák közül figyelik őt. Megtörtént, hogy virág várta az asztalon s a házmesterné nem tudta megmondani, ki küldte, honnét jött. Bort is kapott néha s a palack, mely az asztalon ágaskodott, olyan volt, mint egy bíztató üzenet; annakidején ezt a bort itták itt ketten. Otthon, mikor egyre ritkábban találkoztak, olykor kutatón néztek egymásra, de alig beszéltek, a harc úgy megszünt, mintha a küzdő felek elváltak volna. Az asszony elsüllyedt gőgös, makacs komorságába, a férfi menekült a ligeti kertbe. Minden este vidáman érkezett. Leült a karosszékbe, úgy gondolta át egy elmult nap életét, mintha az asszonynak mondaná el. Itt járkál körülötte a régi, régi asszony. Fehér ruhája símán végigomlik rajta; fekete fejében édes élet virágzik s forrón és bíztatón símul az arcához. Illat és dal röpköd láthatatlan libegéssel a szobákban, a szép, a boldog, az egyetlen szerelem illata.

Majdnem négy hónap telt el így. Egy szeptembervégi estén, tizenegy óra tájt megint kocsi közeledett az Aréna-út felől, a kocsi megint megállt és a férfi ismét az ablakra hajolt, mert lépéseket hallott. Mosolyogva bólintott. A kocsi elindult s egy asszony kinyitotta a kert kaput. Fehérruhás, feketekalapos, magas, mosolygó asszony úgy haladt át a kerten, nyugodtan, otthonosan dúdolva, mintha hazaérkeznék. Ő az. A felesége. Nem. A régi asszony, a szerelem. Már eltünt a falnál, most lép az előszobába, már hajlik a kilincs... itt van. - Jó estét, kedvesem, - köszön. - Feláll. Hozzámegy, megfogja kezét, hosszasan megszorítja és megcsókolja. Egymásra néznek, mosolyognak. Az asszony leveti a kalapját. A régi fej, a régi haj, a régi szépség. A régi ruha. Mi ez? Szerep? Színésznő? Szerelem?

- Bocsánat, - mosolyog az asszony - kissé elkéstem.

A férfi is mosolyog. - Türelemmel vártam. - Sóhajtott és a zongorára mutatott. - Próbálgattam itt kedves dalunkat... Azt, amit tegnap énekelt... amit a színpadon hallottam magától... de egyedül... hiába...

- Várjon, kedves, hogy is van?

A zongorához suhant, a régi mozdulattal hátravetette fejét, lehúnyta szemét, nyíló ajka között megcsillant szép fehér foga és a régi dal kiszállt a börténéből. Néhány perc mulva már együtt énekeltek.

- Szereti még ezt a dalt? - kérdezte hirtelen elborúlva az asszony. - Mert néha már azt hittem, hogy el is felejtette. Hogy minden csak a munka és számomra alig jut hely az életében... vagy egy más asszony következik... Szereti még?

A férfi a szájára hajolt, de az asszony kérdései tovább bugyborékoltak.

- Olyan nyugtalan voltam... Mentem maga után, mint az árnyék... Elhinni sem mertem, hogy rólam, rólam van szó. Milyen szép itt! Magának igaza van, de... - és rémülten megkapaszkodott a kezében - mondja, ha mi hűek vagyunk magunkhoz és megőrizzük magunkat... mielőtt idejöttem, órákhosszat álltam a tükör előtt és néztem a szememet, a nyakamat... Az élet el - - -

A férfi az asszony szemére borult és csókjával lezárta.

- Az az élet hűtlensége, - sóhajtotta száját összeszorítva - de nekünk különbeknek kell lennünk az életnél.

S már énekelt. Az asszony hangja felröppent hozzá, lehunyták szemüket és énekeltek és többé nem tértek vissza a városi házba.