Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám
A környezet inkább naplót iratna vélem tanulmány helyett erről a könyvről, melyet a Kata nénik, Klárák és Etusok kezéből végre sikerült fölmentenem ide a szőllőhegyre, ahol most a száz év előtti vidéki magyarok módjára présház tornácán, ritka borhörpölések közben áldozhatnék az irodalomnak, ha szememet és tollamat félnapokra nem nyügözné le a tolnai táj kimeríthetetlen szépsége, vagy a derűs, könnyű lustaság, az időtlen, békés révedezés, amire az itteni borok ilyen jámbor élvezése is a magányt változtatja. Lent a Sió görbe völgye, a széles, buja, a halmokhoz oly bölcsen alkalmazkodó. A szőllővel teleültetett domb, melyről mindezt látom, utolsó magaslata a hegyláncolatnak, mely Szekszárd körül kezdődik. Magát Szekszárdot nemcsak megye-székhely volta teszi közelivé, de némi gyakorlatias rokonszenv is: az itteni borokat szekszárdi néven adják el azoknak, akik messzebbről jönnek értük. Ha jönnek. De alig jönnek, alig keresik; a szüret maholnap a kékkő és a szénkéneg árát sem hozza meg, a család tele van panasszal. A szép, vaskos tőkéket csak azért nem vágják ki, mert az embernek nincs szíve nekik ereszteni a csákányt, mintha csak eleven húsba kellene vágnia. Haj, a régi idők, a régi nagy szüretek....
Nyakig ülök Babits világában, a
Ismerős a táj, s milyen ismerősek a benne mozgó emberek, - noha az a réteg, amelyet a
A magyar középnemesség talajvesztését mások is megírták. Mikszáth után sokáig egyenesen divat volt írni róla, hol szomorú, hol vidám színekkel festve az utolsó napok tanácstalanságát, rémületét és akasztófahumorát. Talán ez a kitaposott út tévesztette meg a kritikát s véle az olvasókat is. Holott Babits könyvében alig van szó arról a világról, vagy csak annyi, amennyire maga Babits is azt hitte, hogy azt a világot írja. A háttérben, a sarkokban itt-ott valóban szól a muzsika és Gőzsy Pepiék szokványos hejje-hujjázása. De a cigányok és Gőzsy Pepiék a leghalványabb mellékalakjai a történetnek, maga Gőzsy Pepi, a mulató úr idegen az írónak is, csak a messzeállók szemében tartozik ebbe a világba; mely nem a Pató Pálok ivadékaié. Nem egy osztály tragédiája ez, annál szálai is messzebb futnak. Egy korszaké? A regény idejében az egész magyarság megrázkódtatáson ment keresztül, a nemesség csak úgy, mint a nép, amelynek vezetését a nemesség még ebben az időkben is magának vindikálta, ez lévén ürügye az életre. Ezt a szerepet azonban nem töltötte be (nem ide tartozik, hogy betölthette-e volna?) s ezzel nemcsak egy új feladattól maradt el, hanem a kortól is. Elvesztette a fejét és véle az egész ország, - a regény széles háttere ezt a lelkiállapotot mutatja, azon a rétegen át, melyből az író hőseit rekrutálja. Maga a főhős, «Imrus azoknak a nemeseknek ivadéka volt, akik Lucréciust és Horácot olvasták a lugasban». Ilyen nemes nyilván nem volt egy osztályra való; legjobb esetben egy hívatásra való, aminek a főhős meg is akar felelni. A könyvet az tágítja ki, hogy az író a másodrendű szereplőknek is olyan figyelmet szentel, mint a főhősnek. Az elsőbbségért szinte versengés folyik köztük. Imrusé az elsőség, de kezdetben csak azért, mert úgy véljük, hogy véle már régebbi ismeretségben vagyunk. Bár a cselekmény központja, nemcsak az elmesélt történetben, de a könyv szerkezetében is az özvegy Cenci, akiben föltámad egy atavisztikus, matriárkális erő, - a társadalomban harcra kelt, akár védekező, akár támadó harcba sodort családokat mindig a nők vezénylik, - hogy ismerem ezt is!
De a könyv még így sem egy réteg regénye, inkább a családé; s még ez is kínálkozó megállapítás. A család egyik föl-elkívánkozó tagja
De az élet gyermeke a harcoló Cenci is, Jozsó is, Dodó is, Döme bácsi is, - Miskát maga az író tölgynek érzékelteti, akiben ha valami rág, az sem szú, hanem az élet érintésére nyugtalan lélek. Hintáss Gyula, a maga öt-hat életével már nem is gyermeke, hanem kalandora az életnek. Akik halálnak vannak szánva, azok már akkor meghaltak, mielőtt jóformán megismertük volna őket. Nellit külső erő csalja csapdába örök fogolynak. De akik élnek, szívósan és állhatatosan élnek, - okos, nagyszerű fajta ez, tartják magukat azon a kis területen, ami az ősöktől földben és stallumban megmaradt. És ha végén mégis azt érezzük, hogy a regényben ábrázolt többi szereplők, a Schapringerek mögött elmaradtak, csak azért maradtak el, mert közben verseny támadt, nem is egész tisztességes, ahogy ők mondanák: nem úri eszközökkel, amit ők nem vettek észre; kapitalizmus támadt, akár egy ragály vagy a filoxéra. Mert ki mondaná, hogy Schapringerék élete az élet? Azok csak éljenek abban, ha beveszi a gyomruk! - mondhatná Cenci néni. Lesz még annak is böjtje! Amit hőseink nyugodtan kikoplalhatnak Sóton és Gádoroson. Sőt másutt is, mert a szellem terén vajjon Schapringerék világában is nem Imrus-e a legértékesebb?
De még mindig a címet cáfolom. Azt akarom megindokolni, hogy miért rokonszenvesebbek, miért méltóbbak ezek az emberek az életre, mint azok, akik a könyvben velük szemben az életet képviselik? Egyik osztályért sem rajongok, tán felesleges is ismételnem. A Rátzék és Sátordyék rétegével szemben volna annyi kivetni valóm, mint Schapringerékével. Esetlenségük tenné rokonszenvesebbekké őket? Vagy egyszerűen az, hogy őket ismerem? Hogy, ha a tejfölből és a savóból is, de mégis ugyanabból a köcsögből vagyunk?
Raszkolnyikov rokonszenvesebb, mint az öregasszony, akit fejbevert, noha rendes körülmények közt inkább vagyok híve az öregasszonyoknak, mint a rablógyilkosoknak, főleg ha az utóbbiak ráadásul még hisztériásak is. Az író azonban vele foglalkozik, őt mutatja meg. A jó ábrázolás - csodálhatjuk a művészet hatalmát - mindent jóvá és szeretetreérdemessé tesz. Az író megvilágítja alakjait s minél tökéletesebben végzi ezt, a rokonszenvből és megbecsülésből, mellyel neki tartoznánk, annál több ragad a hősökön.
Babits alakjai különös háromdimenzióban élnek, az egy Gőzsy Pepi kivételével, akit látni sem szeretek köztük. Előttem híznak-soványodnak s leplezik le, mit hordanak fejükben és szívükben. Oly közel járnak, hogy szinte ujjal tapinthatnám őket, - mivel éri el ezt az író, akinek írásmódjában nyoma sincs a naturalizmusnak? Akinek gondos, s verseknek kijáró fölkészültséggel megszerkesztett mondatai első kanyarukban rögtön fölfelé göndörödnek, el a testtől, amelyet jellemeznek, föl a valóság fölé?
Babits egyik prózai írása sem hasonlít a másikhoz, nem állnak egymással olyan rokonságban, mint versei; mindegyik külön stílus-vállalkozás, külön modor, egyenesen a tárgyra szabva. Költői nyelvezetéhez egyik sem áll oly közel, mint ezé a polgári époszé, melyet száz év előtt bizonyára hexameterben írt volna. Alakjainak jellemzése költői jellemzés. A tüzetes naturalista leírás helyett az író a költői fantáziájának varázsvizében füröszti meg őket. Imrus lelki képe nem a zolai, még csak nem is a flauberti előhívó savakban alakul ki: hanem hol egy görög mitológiai alak, hol egy filozófiai megállapítás, egy klasszikus sor sugarában és mindabban, ami ezeken kívül Babits szellemiségéhez sajátosan hozzátartozik. A jelenségek másolása helyett lelki realizmus, ha van már ilyen kifejezés. Alakjait nem csak szemtől-szembe, vélük egy síkon látja, hanem felülről is, ahol ő tartózkodik, és úgy, hogy nem rejti el magát. Mindez mégsem elvontságot eredményez; megvalósulásában szinte bizalmaskodó; az apa, a magábazáruló Férfi, táblabíró korában is ép úgy csak Miska, mint volt diákfejjel s ezt mindnyájan természetesnek találjuk.
Nem először olvasom ezt a regényt, Imrus lelki életének egy gyilkosság és egy öngyilkossági kísérlet hullámverései között kanyargó fejlődését. A könyv nem fejeződik be, az író szinte erőszakkal tépi el a szálakat, hogy munkájában megállhasson. De az eltépett szálak is mutatják a következő mű színezetét, a szövést, melyért érdemes volna azt is elkészíteni. A könyv, noha Babits prózai alkotásainak főművévé nem utolsó sorban vallomás-volta teszi, nem életrajzi regény, egy vállalkozásé; de «az író sehol sem festett fel annyit a maga életének színeiből, mint itt» s már ez magában épen elég volna, hogy a vállalkozás további fordulatait várjuk.