Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Egri Viktor: Érett szegénység
Szabó Béla verseskönyve

Szabó Béla már öt esztendővel ezelőtt, a jelentkezésekor, eredeti hangot, friss színt jelentett a szlovenszkói magyar lírában. Új verseskönyvében meg se kísérli lírikusi képességeinek határát tágítani, megmarad a szegénység és nyomorúság korköltőjének, aki hol átkozódással, hol sírással próbál megszabadulni feszültségeitől. Egész lírájának a testi éhezés, a szegénység a mozgatója, a lerongyoltság és a nyomor szüli görcsbe fúló indulatait, tehetetlen lázadásait s a szegénység szabadítja fel legszebb káprázatait. Örök harcban áll a nyomorúságával és azt kellene hinnünk, hogy lázadása kemény és ítélő gyülöletté érik, de nincs így, a költő nem gyűlölheti szegénységét, mert minden lázának, teremtő indulatainak ez a forrása. Örök kút ez a szegénység, melyből mindig meríthet; a sírásnak ezer hangja és színe van és Szabó a sírás énekese.

A szlovenszkói magyar irodalomban vannak költők, - osztályharcos költők, - akiknek lírikus képességeit ugyanilyen erők determinálják; a szegénység a kenyerük, a kenyértelenség és fedéltelenség indulataik forrása. Az ő gyűlöletük mélyebb, gyökeresebb; nem keresik a megbocsátás útját, mint a kispolgárias zsidóproletár világból származó Szabó Béla, aki minden lázongása, gyűlölete végén mégis így énekel:

Vékony két karomat kitárnám, süsse a nap,
törje fel két görcsös öklömet,
legyek erős gyűlölet nélkül is.
Sötét szememet az ég felé nyitnám, mossa az eső,
akár a vetést, arcomat is, mellemet is.
Szabaduljon fel végre a vérem,
legyek ember,
ne kívánjam senkinek a halált.

Nem mondja ki, hogy a gyűlölet meddő és nem mondja ki, hogy a szeretet talán megválthatná a földet. Ott hánykódik a szeretet és gyűlölet kétségei közt. A hullám, hol az egyik, hol a másik part felé sodorja. Vergődik és hánykódik, önkínzó elkeseredéssel boncolja és vájja magát. A kíméletlenségig és gyakran a költőietlenségig őszinte; ez az őszinteség legnagyobb erénye, de baljós önkínzásai egyhúrúvá teszik: nem lát derűt, virágot, építést, lánymosolyt; a félelme elhervasztja csókjait és a kenyértelen tavaszban a virágok émelyítik testét, lelkét, mintha éhgyomorra öntenének bele rengeteg édességet.

A szenvedés áporodottá teszi az ételét és ifjúságának minden életörömét elfonnyasztja. A költő szürkesége és pesszimizmusa ezen a ponton kezd lehangolni; bántó, hogy gyomornedvei olyan túltengő szerepet kapna, az éhezés leszükíti látását és nem döbben rá a vér erősebb lázongásaira, arra, hogy van más indulat és éhség is, melynek lázából teremtés fakad. Kenyértelensége néhol már idétlen fintorba rántja: - üres gyomrát sótartónak szánja a vén Rothschild számára.

De vannak jövőbenéző mély versei, melyek megerősítenek hitünkben, hogy a szegénységnek ez az igazhangú énekese a fáradtság és beletörődés partjairól még messze sodródhat és a hontalanság, fedéltelenség, az éhség és a gond keservein túl még rádöbben az élet építő és megtartó szépségeire. Szabó Béla őszinte és kereső költő; ma egy kincses és érett szegénység útján jár, s minduntalan elmerül boldogtalan gyermekkorába. Az életet férfikorában is még egy ütődött gyermek szemével nézi és a legszebbet eddig az anyjáról, az igazi asszonyról énekli... Boldogtalan emlékei kísérik, nem tud szabadulni tőlük. Menekül a kenyeret szelő és vigasztadó anyához, aki cirógatni nem tud, ételt mégis ő teremt elő tizenkét éhesnek; de ütődöttségében, gyermeki menekvésében már felrémlik benne, hogy új éhségeit a mindenét szétosztó anya már nem tudja csillapítani. Szabadulni akar és mégis gyermek marad, aki azt mondja, hogy ajándékot vesz az anyjának, ha egyszer majd felnő...