Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Budapesti miniatürök (II.)
Annál nemesebb egy város, minél kegyetlenebbül alapították. Volt, amelyiket a testvér, kiontott vérével vakoltak, a másik sárkányfogvetésből sarjadt. A Terézvárost, hol a jó Fényes Elek szerint «a legtöbb sidó mozog», II. József türelmi rendelete terjesztette ki. Nem is lett belőle sohasem előkelő városrész.
Erdélyből vagy a Tátra alól beköltöző ember előbb Budával szokik össze, aztán a szigettel, később még Újpesttel s Kőbányával is. A Terézvárossal soha. Ha uccáiba tévedek, ma is elfog a szorongás, amit álomba látott idegen városban érzek. Itt is csak pestiek élnek, förtelmes pesti bérkaszárnyákban, mégis idegen az a megnevezhetetlen kisugárzás, amit jobb híjján légkörnek hívunk. Ha a Sánta Ördög volnék, egyszerűen nem merném leemelni a házfödeleket. Biztos, hogy a szoba-konyhás lakásban olyan az élet, mint amit az ember a józsefvárosi szabójánál tettenért: a szalmaseprűt a piros plüss-díványon felejtették, levélnyomónak szarvaspatát használnak, a belső szobában a nagypapa slájmosan köhög s a folyosó végén egy főbérlő magánzónő délutánonként sietős férfilátogatókat fogad. De a tekintetük védekezőbb: csöndesen figyelmeztet a könnyű megbántódásra. Főleg ez nyugtalanít. Nem osztálybeli, hanem emberi érzékenységük zavar meg, egyéni sértődésüktől s nem társadalmi surlódástól rettegek. Sohasem voltam sem alázatos, sem leereszkedő; úgy élek, mint magányos szigetlakó, aki időnként idegenekkel találkozik a parton s mivel nem tudja, hogy a sziget urai-e vagy szökevény szabadsághősök, egyformán udvariaskodik. Magamfajta ember, gondolom, csak a lélek kitapinthatatlan sebeit sértheti meg. Éppen ezektől a lelki sebektől rettegek.
Amellett az ellesett családi élet hőmérséklete is más: erotikusabb, fülledtebb s dúsabban erezett, mint a keresztény szegényeké. Még emlékeztet az ősanyák uralmára, a biblikus családi szövevényekre. Mintha a család láthatatlan gőzfürdőben ülne: a kölcsönös odaadás valósággal ellepi a bőrfelületet, feloldja a mozdulatokat s fojtogatja az idegent, aki hidegebb szenvedélyekhez szokott. Van zsidó ügy? Efféle kérdés után sohasem gondolok Spinozára, még Wahrmann Mórra sem. A terézvárosi őstalajra gondolok, amely mindig zavarba ejtett.
Minden van ebben a városnegyedben, de legtöbb a szorgalma. A pincében gombokat csiszolnak, a földszinten petróleumot árulnak, az emeleten ruhákat igazítanak, gyűrűket vésnek, a kapu alatt ládát feszegetnek, az udvar végében prémet porolnak s néha liptói túrót gyártanak. «Les juifs n'ont pas de détente», mondta egy francia író. A zsidók nem tudnak elernyedni. Évezredes istencsapás: a szorgalom birtokában végzik a mulandó munkát s megvetik a pihenést, ami örök. Ha néha estefelé erre a vidékre tévedek, még javában dúl a munka; a pincékből, ajtókból, ablakokból, a homályos villanykörték alól patakzik a dolog. A Belvárosban is eleget dolgoznak, de több szemfényvesztéssel s a robot a fényűzés látszatába burkolódzik. És Újpesten nyilván még többet dolgoznak, de a szívük gyökeréig ellenszegülve, falusi hazavágyással vagy visszafojtott lázadással, emberségesen. Csak a Terézvárosban folyik az acsarkodó, egyedekre bomlott munka, amely után hisztérikus fáradtsággal s elbúsult kapzsisággal merülnek a család erótikus gőzfürdőjébe. Az egyik uccában nemrég fölfedeztem egy házat, eresz alatti fülkéjében idétlen gipsz Napoleon próbálja megigézni a szűk uccát. Napoleon Udvarnak hívják a házat. Micsoda kispolgár titán építhette, az otthon-munkások és köhögős munkáslányok piramidális robotjára hágva!
Amilyen vígasztalan a szorgalma, olyan szomorú a vígassága. A Belváros vagy Buda tapintatos találkahelyeket rejteget, a terézvárosi övezetben a szórakoztató ipar harsányan kínálja a készletet. Ady, aki komoly alkoholista létére csak a lerázható kis pillangókat szívelte igazán, sokat éjszakázott ezen a környéken.
Óh Pest, óh ismert,
Csúnya, heves, szomorú vackok,
Óh uccák, uccák,
Beh szépek és beh újak vagytok...
Aztán felnézett a cigarettahamus papírról. Az Orfeum tükrös karzatán meglazult frizurával ácsorogtak a nők; a színpadon Little Tich majdnem olyan kicsi volt, mint saját pálcája. Szegény Cholnoky Viktor, az éjjeli szerkesztő, megnyúlt arccal, alchimista képzelődésbe merülve harsogókat nevetett az együgyű zsonglőrökön, a novellista félrehúzva Adyt szocializmusra oktatta, aztán megjött Krúdy, a másik derekas ivó s a költőnek nem volt több maradása. «Budapest éji nagy álma» balkáni volt s az is maradt. Balkáni, mint Bukarestben s balkáni, mint Párizsban. Az egyik mellékuccában találták holtan a kokainista tábornokfiút, de néha félholtan találnak másokat is, akiknek a nevét «tapintattal kezelik». Itt laknak azok az összeégett arcú nők, akik gyúlékony benzínben mosták ki kesztyűjüket, erre bérelnek szobát a madárszemű, gyomorsavas német lányok, akik a lokálban tisztes parasztszüleikről (alkoholista hamburgi házmesterekről) ábrándoznak. Éjjel, három óra körül sportsapkás suhancok nőnek ki a földből, nem olyan veszélyesek, mint a marseillesi kollégák, de férfiúi becsületük a szegény lányoknál legalább akkora. Nagymezőnek hívják a szórakozások útját, jeléül, hogy errefelé hajdan szép nagy mező volt. Az ember megáll az éjszakákon s fölemelt fővel szimatol. A mezei virágok illata rég elszállt.
Idegenvezető sétánkat a Károly körút és Király ucca sarkán elterülő Orczy-háznál kezdjük. Belőle rajzott ki a zsidóság a terézvárosi lelkésztemplomot övező szőlőskertekre s majorokra. II. József türelmi rendeletéig csak nappal fordultak meg Pesten, éjjelre visszakocogtak Óbudára, máskülönben adót fizettek volna az éji szállásért s Pest akkor még igazán nem érte meg ezt a «kurtaksát». A poros, kietlen országút mentén (mert ez volt a Károly körút) külön városként fogadta be őket az Orczy-ház. A törzsek otthona s üzlete összeforrt a háromudvaros labirintban, mint a patricius családoké a Hanza-házakban. Két zsinagóga is belefért, egyikben németül, másikban «régi lengyel módra» imádkoztak, aztán lementek a kávéházba, dominóztak s eladták egymásnak a gyapjút, a bőrt, a tollat. Ma úgy mondanók: a nyersanyagot. A vásárosok szekerestől beálltak valamelyik udvarba, a roppant törzsi fészeknek híre járt Kiewig s az Orczy-ház mögött az országútról nyíló dülőút lassan a plébániáig beépült. Így lett a Király ucca. (Mintha a vándor szekerek ma is szállást keresnének, a Király uccai házakban hatalmas udvarok húzódnak meg.) A leromlott, ezerféle lyukasztott és halálraitélt Orczy-ház a Terézváros legnagyobb műemléke; Sue képzeletében éltek ilyen épület-szörnyek! Egyik udvarát jelképesen ellepték a csupasz, fekete sírkövek, édeskés pinceszag s naftalín-illat: a kisértetjárás ősi szaga száll a levegőben. A földszinten a boltíves kávéház minden körúti kávéház őse, mint a Kemnitzer a dunapartiaké. Csak itt esett jól az üzletkötés; a kényes lábú, keveset gyalogló zsidók megmártották a ropogós kiflit a kávéban s adták-vették a gyapjút. Ebben az időben még németül szólt a zsidó vicc. Szegény, kiéhezett szeminaristák itt ajánlkoztak házitanítónak tisztes vidéki zsidócsaládokhoz, egyiküket később Vámbéry Árminnak hívták. A híres házakban szállt meg s idejárt kávézni Sonnenthal, a nagy zsidó színész, mikor a Nemzetiben Goethe nyelvén Othellót játszotta.
A Király ucca volt a falakon kívüli Pest főere, a mágnások rajta kocsiztak ki a lövöldéhez s a lófuttatásokhoz, melyeket a mai Lövölde téren túl tartottak. Gyalogosok közül Deák Ferenc s Arany János menekültek szörnyű bőrszagon át a ligetbe: a pesti bűzből a rákosi porba. Este nagy élet járta, a kocsmákban berúgott vidéki urak s jogászok bérkocsisokkal és csaposlegényekkel verekedtek. A serdülő Pest ordenárén s németül mulatott. Néha megjelent egy angol úr, számokat húzott a kucsébernél, mellényén a legalsó gomb nyitva maradt. Albert, walesi herceg rangrejtve mulatott a Blaue Katzban.
Időtlen idők óta lármás fiatalemberek vonultak végig az uccán s beverték az ablakokat. Az öreg Palugyaiban olvasom, hogy a negyvennyolcas zavargások alatt híre ment: a Király uccában forró olajat öntenek a verekedőkre. Akkor sem, máskor sem öntöttek olajat az ablakokból, de az ucca sohasem szabadult meg a gyanakvás és rémlátás stigmáitól. Az ember megkönnyebbül, mikor a csupasz lelkésztemplomhoz ér. Két angyal próbálgatja a kürtöt az ablak fölött: készülnek a végítéletre, amikor gyűlölet nélkül s már nem emberi mértékkel ítéltetünk meg.
Merre is vezessük az idegent? Csavarogjuk céltalanul az Andrássy út mellékuccáiban. Legföljebb annyit jegyezzünk meg, hogy ebben a városrészben voltak az első pesti gyógyfürdők. A pestiek a kávéházi füstöt a gőzfürdőben áztatták ki, a város műveltsége is amolyan gőzfürdői tájékozottság volt. Krúdy, mint a legtöbb hajdani szerkesztő úr, napokig tartó kártyázás és spriccerezés után szintén eljárt a gőzbe. Itt találkozott egyszer a mesemondó Oszkár bácsival. Mesélj valamit, megfizetem az óradíjat, biztatta, mire Oszkár bácsi nekilátott a mesének, a kövér, öreg zsidók körülülték; talán még most is hallgatják, ha meg nem haltak.
A városrész hatvankilencben ért el történelmi pillanatához. És ugyan mi lehet más Magyarországon e nevezetes pillanat, mint egy választás? A Terézváros minisztert buktatott. Ki a vivát? Gorove, a gőgös miniszter? A Terézvárosnak fejébe szállt az egyenjogosítás, nemcsak élt vele, hanem opponált is. Két napi harc után felpántlikázott négyes fogat vitte az új követet a Lövölde térre s a kis Tenczer - a főkortes - bekiáltott a Török patikába, hol csodálatos hajnövesztőket árultak: «Nincs több kopasz fej? Nü, egy mégis van!» A Jókai Móré, aki Gorovét megbuktatta.
Tudtommal egyetlen ismerősöm sem született a kerületben. Hacsak magamat nem számítom a magam ismerősének, aki a Wesselényi uccában születtem. Dehát a szüleim akkor nem tudhatták, hogy valamikor még sokat büszkélkedem erdélyi véremmel.