Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám
Mint kőkoporsón fiatal király
csukott szemhéjú, hosszúlábú szobra,
fekszem az ágyon mozdulatlanul,
hideg kezem kegyesen összefogva.
Valami rejtett forrásból a fény
fölém, a Holtak szigetére hull.
Látom a lelket: lelkemet, szegény
most köt ki gyámoltalanul.
Még visszafordul, rámnéz s így beszél:
én most talán örök partokra szállok,
nyomorú test, te ott maradsz alul
s a földbe jutsz, hol madarak, királyok
s kutyák porladnak, mint a falevél.