Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · KÜLFÖLD

Szolnoki István: ÚJ EMBER, ÚJ TÁRSADALOM FELÉ

Az Ideologie und Utopie világhírű szerzője Mannheim Károly, új könyvében (Menseh und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus Sijthoff, Leiden 1935.) a tudós bátorságával néz szembe a jelen legkényesebb kérdéseivel anélkül, hogy a tudomány magasabb szempontjait valamely politikai, iránynak, vagy személyes velleitásnak feláldozná. Valóban sokoldalú könyv, melynek elolvasása alól még oly kimerítő ismertetés sem mentheti fel azt, aki aggódó érdeklődéssel néz a roppant feszültségek közt kialakuló új embertípus, új társadalom elébe.

E feszültségek - Mannheim szerint - főleg az elmúlóban levő társadalom laissez faire elvének és a szabályozás új elvének rendszertelen egymásmellettiségéből származnak. Ezenfelül az egyes társadalmi tényezők kölcsönhatása oly erőteljessé vált, hogy hosszabb ideig egyik sem húzhat előnyt a másik szerencsétlenségéből. A kollektív akaratot azonban, mely egyúttal a gondolkozás útját is megszabja, egyelőre olyan embercsoportok, olyan emberek irányítják, akik a kölcsönhatásokkal telített társadalom újjászervezését kopott hagyomány-imádatból, vagy pillanatnyi érdektől hajtva vállalni nem akarják. A civilizáció elpusztulásának lehetősége megvan ugyan, de nem spengleri kikerülhetetlenségében, mert éles szem felfedezheti a kibontakozás irányelveit. Nagy kérdés, hogy az emberek a helyes felismeréseket idejében alkalmazni fogják-e?

Mannheim három fejezetben próbálja tisztázni azokat az elméleti kérdéseket, melyek megoldása nélkül helyes gondolkozás és helyes gyakorlat alig képzelhető el. Mindenekelőtt újból felveti a kérdést, hogy a történelem mennyiben racionális meggondolások és mennyiben irracionális erők műve? A felvilágosodás főproblémája új színt kap: milyen esélyei vannak társadalmunkban annak, akit cselekedeteiben erkölcsi szempontok vezetnek? E kérdések elintézése jóval fontosabb, mint pl. a «népszellem» tanának megmentése, ami mögött különben is öntudatlan törekvés rejtőzik, hogy a társadalom egy adott állapoton túl ne fejlődjék... A haladásba, az emberi természet megváltoztathatóságába vetett hit ezzel szemben mindig azokat a törekvéseket jelenti, melyek az embert és társadalmat jobbá és tökéletesebbé akarják átépíteni.

Az utóbbi idők élményeinek romboló hatása nem annyira abban van, hogy bizonyos csoportok és rétegek, melyekben már azelőtt is az irracionális indítékok rejtett uralmát sejhettük, most nyíltan is az irracionalitás zászlajára esküdtek fel; hanem inkább ama másik csoport hirtelen megbénulásában, mely egy egyoldalú irracionalizmusnak ellenállhatott volna és amelynek az ész társadalom-formáló hatalmába vetett hite veszendőbe ment. Holott valamely embercsoportnak saját küldetésébe vetett hite a történelem szempontjából éppen nem közömbös. Az ész hatalmába vetett hit problémája mai világképünk eredetéhez, a felvilágosodás kérdésfeltevéseihez visz vissza bennünket. Ám az azóta gyüjtött gazdag tapasztalatok mélyebb bepillantásokra adnak lehetőséget.

A természet-feletti uralom művészete, a technika, a fejlődésben mértföldekkel megelőzte az erkölcsi erőket és a társadalom racionális vezetésének tudományát. Társadalmunknak össze kell roppannia, ha ez az aránytalanság nem enyhül. Az azelőtt passzív tömegek egyre több aktivitáshoz jutnak, ami a demokratizálódás eredeti céljával ellentétes képletet is eredményezhet, mert az elit demokrácia helyébe a szellemileg visszamaradt rétegek uralmát ültetheti. A fejlett fegyverek, a hatalmi eszközök és a vélemények monopolizálhatósága (rádió stb.) , viszont kis janicsárseregekkel körülvett diktátorok érvényesülését segítheti elő.

A következőkben Mannheim a racionalitás fogalmának mélyreható analízisét adja, megkülönböztetvén a tisztán részletmegoldásokra törő «funkcionális racionalitást» a lényegi «szubsztanciális racionalitástól», mely utóbbi a helyzetek és tárgyak megértésére törő gondolkozás aktusa. A közkatona pl. a «funkcionálisan» észszerű cselekedetek egész sorát végezheti el anélkül, hogy az egész haditervet ismerné, vagy hogy a háború észszerűségébe (vagy ésszerűtlenségébe) bepillantása volna. A részlet-irracionalitások nem önmagukban károsak vagy hasznosak. Nem azok a részlet-irracionalitások sem. Káros az irracionalitás akkor, ha a demokrácia tömegapparátusa által olyan helyeken érvényesül, ahol racionális vezetésre volna szükség - a «racionális» szónak lényegi értelmében.

A könyv második és harmadik részéről e szűk keretek közt nem foglalkozhatunk olyan részletesen, mint ahogy megérdemelné. A második rész (Die soziologischen Ursachen der gegenwärtigen Kulturkrise) a már említett ellentétes képletű «negatív» demokratizálódás következményeivel foglalkozik: az elitképződés és intelligencia kérdéseivel. A termelési rendszerben el nem helyezett rétegek olyan típusokat produkálhatnak, melyek emberségükben korlátoltak. A nagyüzemek által létében megtámadott kispolgárság pedig olyan típust termel ki, mely az ipari fejlődés, a racionális továbbképződés folyamatának megállításával és visszaszorításával együtt a modem racionális típusnak s az összes humanisztikus eszményeknek visszavetésére törekszik. A társadalom mai keresztmetszete a diktatúrának kedvez, de ha a kritika, az önkritika nem lesz szervesen beleépítve annak rendszerébe, kellő ellenőrzés hiányában a merev elveken tönkre kell mennie.

A harmadik rész (Das Denken auf der Stufe der Planung) a tervező gondolkozás és a tervszerű irányítás kérdéseit veti fel. A gondolkozás három fejlődésfoka: a találás, a feltalálás és a tervezés. A legtöbb zavar és kapkodás onnan van, hogy a vezetők a helyes megoldásokra hol intuitíve rátalálni, hol azokat szisztematikusan feltalálni, hol pedig tervszerűen előidézni akarják. Holott mind a három gondolkozási foknak a valóság bizonyos adekvát fejlettségi foka felel meg, melyhez a gondolkozásnak idomulnia kell. E viszony az elmélet és gyakorlat feszültségében tükröződik. A haladás a tervezés irányába visz és az emberiség fejlődésében odatendál, hogy a természet adott erőiből egy új természetet alkotva mindinkább maga határozza meg társadalmi továbbfejlődését. Az új pszichológiai irányok az e fejlődésnek legmegfelelőbb embertípus kialakításán munkálnak.

Ismételjük: stílusbeli nehézkességei mellett is e könyv mindenkinek, aki társadalmi kérdések iránt érdeklődik, szinte nélkülözhetetlen. Mannheim megállapításai ellen észrevételt alig tehetnénk. Úgy véljük mégis, hogy a tervező gondolkodás nem lehet pusztán a társadalom mindenkori és bárminő fejlődésirányainak pusztán stratégiailag helyes nyomonkövetője és előmozdítója. Korszakokon átvonuló, szinte «örök» ideálokra is szükség van és ha az éppen domináló fejlődésirány ellentétes ezekkel az ideálokkal, a tervező és gondolkodó kötelessége, hogy akár kora ellen gondolkozzék. Erre bizonyára maga Mannheim a klasszikus példa, de mint a Wissenssoziologie művelője, nem ismerheti el az ilyen korok felett lebegő ideálok létezését.