Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: LIDÉRCKE
Mohácsi Jenő regénye - Nyugat-kiadás

Madách pesszimizmusának két arcát ismerjük.

Az első a fiatal évek életérzésének kifejezője. Ezek a vonások egy tetszelgő, világfias, könnyed byronizmust tükröznek. A fiatalember leveleket vált, drámákat szerkeszt, verses naplót ír, - és mindenféle műfajban tüntetve hangoztatja kiábrándultságát: a nő hízelgő macskafaj, aki alattomosan szívébe húzza sebző körmeit; az ember? - hitvány gép, amelyet fűteni sem érdemes, mert fűtése többe kerül, mint amennyi hasznot hajthat: barátság, haza, szerelem? - értéktelen váltók, kezeseik a lejáratkor nem találhatók sehol. Schopenhauer Nógrádban kihajtó virága ez a pesszimizmus. Szirmai kissé kesernyések ugyan, kelyhe a divattól mérgezett, de gyökereiben tiszta ízek és a fiatalság nedvei árulkodnak.

De azután jött az a másfél évtized, amelynek záróköve a Tragédia. A lengén frivol és patétikus, fiatalkori pesszimizmus észrevétlenül úgy megduzzadt valami öldöklő méregtől, mint a levétől kihasadó szőlőszem. De a szőlőszem megnyugtató kémiai átváltozása Madáchban gyilkosan megfordult: nem keserűből vált édessé, - ellenkezőleg: mire a fiatal bogyó megérett, vadul keserű epétől duzzadt. És ezt az évekig érő és végül is epévé ért szőlőt szüretelte Madách a Tragédia születésének évében.

A két pesszimizmus között az érlelő nap: Madáchné Fráter Erzsébet. Az asszony, akit Múzsának alig lehet nevezni. Férje eltávolította magától, fia megtagadta. S valami hallgatag megegyezéssel a magyar irodalomnak még a pletykaszalónjában sem illett hangosan kiejteni a nevét, ahol pedig mindig sokat beszéltek Lédáról, Júliáról, Lilláról, s a többiekről, kiváncsibban és mohóbban, mint a költőkről és verseikről. Fráter Erzsébet a magyar múzsák között a rosszhírű asszony. Vannak kegyetlen múzsák, kacérak, üzletiesek és háziasak. Vannak Csapó Etelkák és Losonczy Annák. Mindegyiknek jelzője szalónképes, élete könyvbe kívánkozó. Csak Fráter Erzsébeté nem volt az. Homlokára a megvásárolhatóság sztigmáját sütötték, úgy illett, hogy elfordítsuk róla tekintetünket.

Mohácsi Jenő szakított ezzel az «illik»-kel, feldolgozta Lidércke életét, - s most, hogy a felkutatott élet szegényes, szomorú titkaival feltárul és megmutatkozik előttünk, látjuk: a «nem illik» megint az az ostoba fügefalevél volt, amely szemérmetlenebb, mint amit eltakar.

Ott kezdődik Mohácsi könyve, hogy Fráter Erzsébet elhagyja Sztregovát. Ami addig történt, arra éppen csak visszapillanthatunk. Az életregénynek így az egyik felét kapjuk csupán, de az alakot attól a kritikus ponttól kezdve látjuk tisztán, ahol eddig eltünt a szemünk elől. Az elmaradt részért kár, ez a második rész azonban - a kiközösített életnek lehanyatlása és vége - kétségtelenül az ismeretlenebb, sötétebb és érdekesebb.

Bár éppen az olcsó érdekesség hiányzik Mohácsi könyvéből. Az a Lidércke, akinek nyomait Mohácsi Losoncon, Cséhtelken, Váradon, Pesten, s megint csak Váradon felkutatta, nem valami lázadó, fekete angyal. Nem örvénylenek körülötte férfitragédiák. Egyetlen tragédia forrósodik itt: a saját végzete, amely egyre mélyebbre rántja. A férfiak rövid időre ismerik csak, azután nem látják meg többé. Sztregováról nehezen és ritkán jön a kikötött járadék. Az adósságok és ráncok sokasodnak. Szépsége pénzért? - ugyan kinek kellene. Szeretői vannak, nem is egy, sokan, de Fráter Erzsébet még megégetni sem tudja őket, nemhogy ki tudná használni valamelyiket. Uzsorások és kocsmárosok használják őt ki. Eleinte sorsjegy-remények éltetik. Majd fűti néhány ölelés. Végül mind hatalmasabb a szomjúság, amit hiába olt egyre több szesz, az csak újra feltámad, s még kinzóbb.

A sztregovai szekszuális kigyulladástól a vég alkoholos delíriumáig tartó út, a különös, észrevétlenül más síkba áthajló züllés, a tisztázott életsors - Mohácsi érdeme. Gazdag anyag, érdekes képek. A morzsolódó váradi napok a Fogtövi házban, majd a szegényes Apáca-utcai lakás, - tiszta s finom rajzok. Megdöbbentő adatok: a váradi rendőrőrszoba; ahová részegen kerül, útszéli koldulás a margittai vásáron, a kínlódó, üldözött vég ezer réme. S a végső ütés: a fiú, aki nem akar tudni anyjáról, Madách Aladár, aki megtagadja Fráter Erzsébetet.

Ezt az új és érdekes anyagot többféleképpen is fel lehetett volna dolgozni. A leleplezés és olcsó közlés formája minden igényes író, s így Mohácsi számára is - elképzelhetetlen. Felmerülhetett volna a mondanivalónak talán legtisztább kikristályosítása: az esszé. Kemény, tiszta, éles portré Fráter Erzsébetről. Életrajz - Strachey eszközeivel. De Mohácsi megoldása nem ez. Ő körülbelül azt valósította meg, amit Mikes Lajos a néhány éve megjelent Szendrey Júlia életrajzban. Mohácsi is oly gonddal gyüjtötte a Lidérckére vonatkozó adatokat, mint Mikes tette a Júlia-Petőfi vonalon, - közös mindkettejük lovagias és romantikus kiállása a támadott és félreértett nőért és közös a regényes, élőképekre tagolt életrajz-forma is (amit azonban Mikes már másra bízott).

A lovagias kiállás rokonszenves férfi-erény, de az író ilyesfajta egyoldalúsága különböző veszedelmekkel fenyeget. Figyelni kezdünk, s csakhamar észrevesszük, mi mellett időzik az író szívesen, s mit hagy el sietve. Ez az érzelmi elfogultság Mohácsit is önkényessé teszi az anyag rostálásánál: a mű teljességéről áttolódik a hangsúly a figura minél kedvezőbb megvilágítására. Magyarázatot magyarázat után hallunk, mentség mentségre halmozódik, de Mohácsi mintha egyikben sem bíznék teljesen, alig érinti valamelyiket, máris újat keres.

Már-már elfogadjuk például, amit Fráter Erzsi első sztregovai bukásáról mond. A szegény lányt feleségül veszi a hatezer holdas megyei nagyúr: Madách Imre. A férfi anyja ellenzi a házasságot. Majd gőgösen és örökkön érezteti fiatal menyével az iszonyatos nagy megtiszteltetést: hogy az ő fia... és a hírbehozott Fráter Erzsi... milyen boldognak kell lennie. Nem lesz boldog, nem lehet az soha. S évek mulva, amikor már messze vannak egymástól, Fráter Erzsi felsír Madách előtt: «Mit tudod te azt, Emi, hogyan éreznek a koldusok és lázadók! Megírod a Tragédiában a rabszolgák jaját, - s ami körülötted történik, azt nem látod meg, nem láttad soha, Emi! Ő rossznak hitt az első perctől fogva, hadd legyek olyan, amilyennek ő akar...» - Ezt igaznak érezzük, ez kín és vér, ezt kellett vona megírni, egy elromlott élet széthulló köveiből ezt megépíteni. De Mohácsi éppen csak megvillantotta ezt a magyarázatot, s máris újabbal igyekezett az elsőt megerősíteni: «Magadévá tettél, felébresztettél... - mondja Fáter Erzsi. - Aztán otthagytál esdő érzékekkel... Néha kegyesen boldogítottál... De ha én esdekeltem, idegenül néztél rám....» Tehát a következő oldalon már nem a rabszolga lázadása, de a felgyújtott érzékű asszony gyengesége a magyarázat az elsodródásra. A kettő egészen más. Az esszé élhet a kísérletezéssel, a feltevésekkel, több fénykép szembeállításával, - a regény műfajához igazodó, egyetlen valóságot és világot teremtő életrajz-író kevésbé. Stefan Zweig az egykori valóság ellen elkövetett legsúlyosabb erőszak árán is ragaszkodik az egyetlen alaptételhez, a mindig visszatérő motívumhoz, mint például a Marie Antoinetteben, vagy a Fouchéban, - s éppen ez a végletes merevség és erőszak fogadtatja el velünk Mohácsi hajlékonyságát.

Regény és életrajz?

A kettő együtt az utolsó évtized divatos műfaja, - de a divat nem jelent föltétlenül olcsóságot, a tömegsikerben mindig van valami egészséges tanulság. Ez a tanulság - Maurois, Emil Ludwig, s a többiek, a kettejüknél sokkal különbek világsikereiben - a regény életet teremtő, eseményeket elrendező erejének felismerése bármely anyagon: a XIX. század nagy műfaja például feltétlenül alkalmas arra, hogy tömegeknek való széles utat vágjon régi századokba, parkirozzon elsűllyedt korokat, tetszetősen csoportosítson olyan történeti összefüggéseket, amelyekhez eddig csak a kutatás láza hajtott el egyeseket. A legmagányosabb és legnagyobb emberek válnak így - bár legtöbbször csak külsőségekkel - szinte személyes ismerőseinkké, nagy tömbökben megmaradt ővrök világosodnak meg.

De a regény és életrajz között - bármilyen sikerre is viszik a közösen formált munkát - van valami mélyebb ellenmondás. Minden ilyesfajta hőst idéző romantikus életírás két részre oszlik: a cédulázott, felkutatott valóság-anyagra, s az írói feldíszítésre és átvilágításra. Minél becsületesebb igyekezet mind a kettő, minél szebb egy hasonlat és minél hívebb a megidézett valóság, annál inkább fenyeget egyes kritikus pontokon a két elem összebékíthetetlensége. Elválnak egymástól. mint olaj és víz. A felszárnyaló jelzőknek, a költött párbeszédeknek; a figurák kivetített gondolatainak nem kedvez a minduntalan felbukkanó valóság földre szorító atmoszféra-nyomása; a kétségtelen életanyag pedig a költői szomszédságban veszít hitelességéből, a gonddal válogatott, összehordott adatok valamikép felhigulnak a regényíró munkájával. Kettős erőfeszítést érzünk. De ugyanekkor ezeknek az erőfeszítéseknek itt-ott az elporlását is.

Mohácsi anyagának egy részéről is tudjuk, hogy valóság. A másik részről érezzük, hogy költött anyag. De ezt az utóbbit nem mindig tudjuk elfogadni a valóság szerves folytatásának. Ha egy regényhősről van szó, természetesnek érezzük, hogy az író pontosan ismeri figurájának minden gondolatát, ott van, amikor az vetkőzik, amikor mámoros, amikor ébred, jelen van legintímebb beszélgetéseinél és mozdulatainál, hallja ki nem mondott imáját. Minden író bűvös adománya ez, a Tarnkappe, amellyel láthatatlanul ott járhat-kelhet hősei körül, hogy mindent megfigyeljen rajtuk és mindent elmondjon róluk.

De az életrajz-írónak a múzsáktól nem jár ki ez a varázssapka. Neki szigorúan a felkutatott életanyagból kell építenie. Mert amit elhiszek a regény figurájáról, azt nem mindig fogadom el az életrajz hőséről. Fráter Erzsi valóságos levéltöredéke, az élő, elsőszemélyes, hiteles vallomás után kissé furcsa például az olyan érzés-sor, amelyről tudom, hogy már Mohácsi állította be hősnőjébe, - két külön elem keveredése ez a folyamat.

Kétségtelenül meg lehet ezt is írni, a két különböző anyag egyneművé válhat egy magasabb síkon. De akkor ez a magasabb sík már a tiszta műfaj: nem regényes életrajz, hanem a regény vagy a dráma. Valóságtól elszakadt élet, szétbontott és újra felépített világ. Ahogyan Fráter Erzsébet alakja már felvillant egyszer egy magyar novellában, - Karinthy írta vagy másfél évtizede. És ahogyan megjelenik Mohácsi könyvének átizzó legszebb lapjain is. Igaz, meggyőző és megdöbbentően egy ilyenkor a valóság és az író víziója: Madách és Fráter Erzsi utolsó találkozása, az asszony Apolló uccai évei, s Mohácsi írásának sok más része embert idéz, élet forróságát adja.

Tíz fejezet Lidércke könyve. Tíz sűrített jelenet, s mind a tizet mintha színpadra gondolták volna el. De a könyvből éppen ezért kiesett az idő - a fejezetek közé. Évek mulnak el az egyes jelenetek között, összesen huszonegy év. Két évtizedet él és öregszik ebben a könyvben Fráter Erzsébet, egyre jobban mérgeződnek sejtjei, piszkolódnak napjai, - időbeli folyamat, kissé sajnáljuk, hogy nem az időbe ágyazta be az író.

Mohácsi tiszta és választékos törekvéseit leghívebben azonban nyelve tükrözi, ez a gonddal csiszolt, hivalkodásmentes, fínom stílus. Mint a vérkeringés: oxigént és melegséget visz szét a műbe. Hasonlataiban fény van, mondataiban egyszerűség és erő. Csak a vége felé téved kissé idejét mult romantikus pózba. S csak egyhelyütt kívánnánk még többet, - amikor Erzsébet csillapíthatatlan szomjúságáról van szó. Abból a bódulatból, a szervezetnek abból a bonyolult és sokféle elváltozásából, ami az alkohol rombolása, Mohácsi sokat felfed, de nem mondja el a legvégsőt, a szavakkal szinte megfoghatatlant: a különös ég és föld között lebegő testiséget, a lélek megejtő szivárványozását.

Mohácsi ezzel talán adósunk marad. De szép könyvével, úgy érezzük, törlesztett egy nagyobb adósságból.