Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám

VAS ISTVÁN: ÁLMATLAN ÉJ

Ki elfáradt, de megbékült szemekkel
feküdtem mindig, boldogan, bután,
most éjszakánkint gyakran rettenek fel
s nem alszom el, csak vergődés után.
Ha kitekintek, ott egy lenge fény
fehérlik, pontos rajzu, karcsu ábra:
az ifjúság az... visszaint felém
s eloszlik már a kéklő éjszakába.

Eloszlik már és elviszi magával
a sértődöttség termékeny dacát,
mely a homályon, szenvedésen által
reám övezte sérthetlen vasát.
Lelkemben a tagadás mérge forrt
s a soha meg nem nyugvás gőgje áradt,
az elfáradt, a koldus férfikort
csak te kíséred, mosolygó alázat.

Drága időmet akkor is a munka
rabolta el, de meg nem görbitett,
mert, ádáz ellenfél, utálva unta,
a lélek még s táplálta gyűlölet.
Az irodában új terhet rakott
lelkemre akkor minden újabb óra,
a kollegákra, bútorokra ott,
úgy néztem, mint megannyi kínhozóra.

De most, hogy már több mint öt éve járom
a régen oly nagyon gyűlölt utat,
már megszokottá vált a régi járom
s tíz óra csak egykedvű kábulat.
A tüdőt és a gyomrot a robot
s az idegeket észrevétlen ássa,
meghittek már az ócska bútorok
s fakó a lélek méltatlankodása.

S már nem fáj úgy az élet bús magánya
s hogy idegen lett minden társaság,
ki a világot igazán kívánja,
csak az előtt nyílik meg a világ.
Ki megveti, sikert hogy érne el?
Ki gyűlöli, miért is jutna pénzhez?
Sikert és pénzt csupán az érdemel,
ki legbelül valóban arra éhez.

Most látom már, túl lázadó időmön,
csak ez lehetett sorsom, semmi más,
egy vállvonással omlik össze gőgöm,
ha hiba történt, én vagyok hibás.
Ki háborúmat gyáván feladám,
mielőtt még megkezdhettem csatámat,
nem is a világ uszitotta rám,
születésemtől jött velem a bánat.

Nem volt kegyetlen énhozzám az élet,
magam voltam magamnak ellene,
s a szenvedés már méla semmivé lett
s a tünődés füstjén ellengene.
Így csiszolódtam a homály alatt,
egy bús egész, így lettem, ami lettem
s már egyre több a derűs árnyalat,
ó nem! lehetek én elégedetlen.

Hisz ahogy fordult, változott az évszak,
egy-egy szelíd, merengő alkonyat
jutott nekem s ha nem is volt egyéb, csak
e néhány óra, ami megmaradt.
E néhány óra, néhány íz, a csönd,
mikor egy jó ebédnek illatával
egynémely ünnep halkan rámköszönt,
versek zenéjét hozva el magával.

Verssorokat s szerelem enyhe lángját,
hisz megadatott nékem, hogy kevés
kigyúlt percemben drága hővel járt át
mámoros áram, édes feledés.
Szerelmem, ha eljössz, egy őszi kert,
szelek tanyája, nyílik íme néked,
ahol a józan őszi szél levert
a fákról minden hervadt nyári éket.

Oly kert ez, ahol nem találsz virágra,
a színes szirmon lepke nem lebeg,
zördülnek lábaid alatt a sárga
és vörösarany, száraz levelek
s a szélben némelyik kerengve száll.
De menj tovább a dombnak tetejére,
a puszta kertben ott szüretre vár
az érett szöllőfürtök sűrü vére.

Te tépd le hát s táncos kedvvel tapossad
a szöllőt, hadd legyen belőle bor,
te szüreteld a sárgát és pirossat,
míg kezdődik a hűvös férfikor.
S kezdődik újra mind a gond, a kín,
ostoba új nap, új ezernyi bajjal,
az ifjúság szétfoszlott odakinn...
Ablak mögött a piszkos, szürke hajnal.